A trianoni békediktátummal, Magyarország területének harmadára csökkentésével 3,3 millió magyar került a megmaradt ország határain kívülre és vált kisebbségivé a szomszéd államokban. Ők, illetve leszármazottaik viselték/viselik a súlyát annak a nagyhatalmi politikának, ami alapján újrarajzolták Európa térképét.

Noha az első világháborút követően a győztes (és vesztes) államok vállalták az alapvető emberi jogok betartását, a nyelvi, oktatási, kulturális, vallási jogok biztosítását a kisebbségek számára, a gyakorlatban ez egyáltalán nem érvényesült.

A korszak politikusai nemzetállamokban gondolkodtak, a csehszlovák, román és jugoszláv kormány sem volt kivétel ebből a szempontból, ezért asszimilációs politikát folytattak a kisebbségekkel szemben, de ekkor még "puha" eszközökkel próbálták elérni a magyarság számának a csökkenését, például a magyar nyelvű oktatás akadályozásával, vagy egészen egyszerűen nem kaptak a magyarok az új „hazájukban” állampolgárságot, ezzel szülőföldjük elhagyására kényszerültek. Az asszimilációs törekvés az abszurditástól sem voltak mentes: Romániában és Jugoszláviában a románosnak tűnő, illetve délszláv jegyeket viselő nevű gyerekek oktatását tiltották magyar nyelven.

A második világháború szörnyűségei miatt viszont már nem finomkodtak, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia is revansot akart a magyar revíziós politika miatt. A délvidéken és Romániában mindez mészárlásba fordult, míg a Felvidéken a Benes-dekrétumokkal a magyarság kitelepítése, illetve szlovakizációja volt a válasz.

Vérengzés délvidéken

Jugoszláviában az 1940-es örökbarátsági szerződés aláírása után úgy tűnt, javulhat a többségi és a kisebbségi társadalom viszonya, ám ezt gyorsan keresztülhúzta a Jugoszlávia elleni német, majd magyar támadás, illetve a megszállás.

A "hideg napok" végképp eldurvították a helyzetet. A Vajdaságban a 1942 januárjában, egy partizánellenes akció ürügyén a magyar helyi erők tömeggyilkosságot követtek el, amelynek körülbelül 3300-3800, főként szerb és zsidó nemzetiségű polgári személy esett áldozatul.

A. Sajti Enikő tanulmánya szerint (Kisebbségi magyar közösségek a 20. században) ez olyannyira helyi akció volt, hogy a budapesti kormány csak két nap után értesült az ügyről és indított vizsgálatot.

A halálra ítélt felelősök Németországba szöktek, az eset pedig a végletekig kiélezte a délvidéki magyarok és szerbek viszonyát.

A borzalmak elvetett magjai 1944 végén ki is keltek: a bevonuló jugoszláv fegyveres alakulatok, belügyi csapatok a helyi szláv lakosság segítségével válogatás nélkül végezték ki a magyarokat és a németeket. A "hideg napok" leginkább csak ürügyként szolgált, a magyarság "bűne" sokkal inkább az volt, hogy 1941-ben visszakerült a terület az anyaországhoz.

A. Sajti Enikő történész egy korábbi írása szerint a népirtás a Jugoszláv állam vezetője, Titó tudtával és beleegyezésével történt, sőt, az államvédelmi osztagok szóban engedélyt is kaptak a kiűzetésre és bosszúra.

Az áldozatok pontos száma a mai napig nem ismert, a becslések is igen eltérőek. Míg a szerb kutatók 5 ezer halottról írnak, addig a magyar történészek szerint az áldozatok száma a 20 ezret is meghaladhatta.

A ’90-es évekig tabutéma volt a délvidéki vérengzés. Ahogy A. Sajti is írta, Szerbiában még a Jugoszlávia szétbomlása utáni évtizedekben is mindent megtettek a megtorlások marginalizálása és meghamisítása érdekében, a korszakról szóló történeti diskurzusban a "magyarok elleni kilengések" eufemisztikus fordulatot használták. Ha pedig magyarázni kellett, akkor a hideg napokra adott válaszként emlegették. A Milosevics-rendszer bukása után a vajdasági történészek rengeteget tettek azért, hogy az események bekerüljenek a köztudatba.

Végül egészen 2013-ig kellett arra várni, hogy a szerb parlament elfogadjon egy, a délvidéki magyarok ellen elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot, majd rá egy évre hivatalosan is eltörölték a délvidéki települések magyarjainak kollektív bűnösségéről szóló törvényt. Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök Szabadkán a kegyeletét is lerótta az áldozatok emlékművénél.

A Maniu-gárdák és a táborok

Romániában is vérengzésekig fajult a nemzetiségi szembenállás 1944-ben. Erdélyben román félkatonai alakulatok, az ún. Maniu-gárdák indítottak bosszúhadjáratot: a székelyföldi megyékben a fellelhető források szerint közel félszáz magyart végeztek ki, gyakran brutális módszerekkel, és több mint 4 ezer embert zártak táborokba. Nagy részük a kegyetlen körülmények miatt az internálótáborokban meghalt. A lakosságot is terrorizálták, embereket vertek össze és nőket erőszakoltak meg a gárda működésének mintegy két hónapja alatt. Feloszlatása után a gárda vezetőjét, Gavril Olteanut a következő évben távollétében életfogytiglani börtönbüntetésre, a többieket pár évre vagy hónapra ítélték.

A kommunista hatalomátvétel után a kisebbségek helyzete belüggyé vált. A második világháborút lezáró párizsi békeszerződésben már nem voltak kisebbségvédelmi rendelkezések - vagyis az elszakított magyarokat az adott állam jóindulatára bízta -, ám a kelet-európai országoktól a Szovjetunió elvárta a nyílt diszkrimináció megszüntetését, a mélyben mégsem volt nyugalom.

Romániában az újabb mélypontot Nicolae Ceausescu-rendszere hozta el a magyar kisebbség számára. A legfőbb ütközőpont a román vezető település-szisztematizálási programja volt, ami falurombolásként került a köztudatba. A programot 1988-ban jelentették be, a lényege az volt, hogy a 2-3 ezer főnél alacsonyabb lélekszámú településeket - a falvak felét - életképtelennek minősítették és a lakosságot távozásra próbálták kényszeríteni.

A terv különösen a magyar és a szász falvakat veszélyeztette, mert nem érték el a megadott lakosságszámot, ráadásul a rendszer diszkriminatív és elnyomó jellege miatt egyre többen hagyták el az országot is.

Mivel a program miatt több ország és az ENSZ is tiltakozott, év végén lassítottak a végrehajtásán és a mindenfajta szolgáltatás nélkül (iskolai, orvosi, posta stb.) hagyott falvakat inkább hagyták volna elsorvadni. A falurombolás végül Ceausescu bukásával került le a napirendről. Az addig elpusztult falvak szimbóluma Bözödújfalu lett, ami egy víztározó építése miatt semmisült meg.

A velünk élő dekrétumok

Bár Csehszlovákiában népirtáshoz nem vezetett a bosszú, a mai napig érvényben levő Benes-dekrétumokkal, illetve az ezekből hozott törvényekkel büntették a magyar kisebbséget. A második világháború végén a londoni emigrációból hazatérő Edvard Benes 1945. áprilisában Kassán elfogadott kormányprogramjában a két nem szláv kisebbség – a németek és a magyarok – eltávolítását tűzte ki célul.

Az elnök dekrétumai közül 13 a két kisebbség kollektív bűnösségének és felelősségének elvéből kiindulva egyértelműen diszkriminítatív módon megfosztotta a 3-3,3 millió németet és a hozzávetőleg 600-650 ezer szlovákiai magyart minden polgári, politikai, vagyoni jogától – írta a hvg.hu-nak Szarka László történész, kisebbségkutató.

A német kisebbség felszámolására a csehszlovák kormány a potsdami konferencián engedélyt kapott. Minthogy a magyarokkal szemben ilyen nemzetközi felhatalmazás nem született, többféleképpen próbálták a magyar kérdést „komplex módon” és véglegesen felszámolni. Az anyaországi származásúakat - mintegy 30 ezer embert - egyoldalúan, gyorsított módon kiutasítottak. Beindultak a deportálások is, 50 ezer embert csehországi kényszermunkára vittek. Az 1946. elején megkötött lakosságcsere-egyezmény jegyében nagyjából 80-90 ezer embernek kellett elhagynia Csehszlovákiát, emellett még 200 ezer embert akartak egyoldalúan kitelepíteni az országból, amire már nem kaptak engedélyt a nagyhatalmaktól.

Ahogy korábban a névelemzéssel Jugoszláviában és Romániában, itt is megpróbálkoztak a szerintük elmagyarosodottak „visszatérítésével” a szlovákság kebelére. A reszlovakizáció során a magyar kisebbség kérhette, hogy a nemzetiségét hivatalosan is szlovákra változtassák. Összesen 410 820 személy nevében 135 317 családfő nyújtott be reszlovakizációs kérvényt. Közülük 326 679 embert ismertek el szlovák nemzetiségűnek, a többiek kérelmét elutasították.

Az állam komoly "motivációt" adott ahhoz, hogy hirtelen szlováknak vallják magukat: ha ugyanis ezt nem tették meg, akkor többek közt elestek a nyugdíjtól, a társadalmi és egészségügyi ellátástól is. Így történhetett meg, hogy 1950-ben csak 354 ezren vallották magukat magyarnak a népszámláláson, majd – mivel időközben eltörölték a reszlovakizációt – 1960-ban már 518 ezren.

A Benes-dekrétumokból származó törvények a mai napig élnek, és Szlovákia és Csehország hallani sem akar ezek megváltoztatásáról, pedig ok az lenne rá: egy szlovákiai férfi földjét ezekre hivatkozva akarják elvenni, évtizedekkel a dekrétumok születése után.

A cikkben felsorolt példák kitűnnek brutalitásukkal, de a kisebbségbe szorult magyaroknak a mindennapjaikban is meg kellett küzdeniük azzal, hogy másodrendű állampolgárként kezelték őket a szülőföldjükön. Míg a kétezres évek elszórt atrocitásai után Romániában, Szerbiában és Szlovákiában sokat javult a helyzet, mindez sajnos Ukrajnára nem áll, mert a nyelvtörvény és a oktatásról hozott jogszabály diszkriminációt sejtet.