Ne kerteljünk, 2020 minden bizonnyal annus horribilisként fog bevonulni a történelemkönyvekbe (hacsak nem úgynevezett közepes évként: ami rosszabb, mint az előző, de jobb, mint a következő). A Covid–19 nevű bestia alaposan próbára teszi a világ számos vezetőjének bátorságát, kreativitását, előrelátását. Kevesen hányódnak azonban olyan iránytűvesztetten a jelenkor hullámain, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

A rettenthetetlen bátorságból itt tanácstalanság lett, a kreativitásból káosz, az előrelátásból folyamatos hátrafelé nyilazás – fő tevékenységként a zavarosban halászás maradt.

Itt van mindjárt a hazai járványkezelés, aminek legfrissebb bakugrásairól Magyarország rovatunkban olvashatnak. A miniszterelnök a halottak számában mérné ennek sikerét, azt viszont nem részletezte, hány halottal lenne elégedett. Közben határzárat rendelt el olyan országokkal szemben is, ahol kevésbé meredeken emelkedik a fertőzöttek száma, mint nálunk, és pénzügyi támogatást ad olyan vidékeknek, ahová minden eddiginél több turista ment idén, viszont megtagadja azt az idegenforgalmi bevételeket leginkább nélkülöző fővárostól.

A perverz újraelosztás persze a NER régi hagyománya, aminek fejlesztését Novák Katalin eddigi családügyi államtitkár előléptetése is jelzi. Az újdonsült miniszter ugyanis az egyik fő zászlóvivője annak a fideszes társadalompolitikának, amely

a szegényektől elvesz, hogy adhasson a gazdagoknak.

Utóbbiaknak nyilván például azért, hogy ne okozzon gondot nekik a gyümölcsök és zöldségek idei, a Gazdaság rovatban elemzett két számjegyű árdrágulása, vagy a Fókuszban rovatunkban sorra vett balatoni luxusberuházások finanszírozása. Novák Katalin persze maga is a NER tévelygésének manifesztuma, hiszen mit keres egy (mit egy, már három!) nő a magyar kormányban, amikor Szánthó Miklós, a Fidesz-médiabirodalom és az MNB-finanszírozással működő Alapjogokért Központ vezetője egy militáns kampányvideó kapcsán kinyilatkoztatta, hogy „a politika alapvetően maszkulin, konfliktusközpontú műfaj”?!

Orbán Viktor láthatóan a magyar külpolitika lélekvesztőjének is úgy próbál új irányt keresgélni, hogy az utasoknak ne legyen hányingerük. A fehéroroszországi választási csalás nyílt elítélése helyett mostanság az egyidejűleg német- és oroszellenes lengyel kormány farvizén evez, miközben – Ankara mellett – eddig állítólag a berlini és a moszkvai világítótornyokra kellett függesztenünk a tekintetünket. Igaz, mintha az orosz fővárosban is hunyorogna az irányjelző: Világ rovatunk mutatja be, hogy a NER után Putyin pártja, a JER is kissé összezavarodott, nemcsak a fehérorosz események, hanem a megmérgezett Alekszej Navalnij útmutatása szerint „okosan” szavazó ellenzékiek választási eredményeinek láttán is.

Zsákutca vagy ígéretes irányváltás? Ezt a kérdést boncolgatják továbbá azok az elemzők – köztük a HVG –, akik a globális problémamegoldó szerepre áhítozó Donald Trump által összehozott, minapi közel-keleti megállapodás jelentőségét mérlegelik. Az egyezség keretében több arab állam végre elismeri Izrael létezéshez fűződő jogát, Izrael pedig visszalép további területek annektálásától, így fontos gazdasági együttműködések előtt nyílhat meg az út, bár a palesztinok helyzete még nem világos. A 70 évvel ezelőtt indított „békeprojektet”, az egymással évszázadokig háborúzó európai államok által kezdeményezett integrációt is anno sokan minősítették zsákutcának. A Közel-keleti Unióhoz még nagyon hosszú út vezet – ha vezet –, de az irány arrafelé végre jónak látszik.

A szerző a HVG szerkesztője