A most induló ötödik Orbán-ciklus legfőbb tétje alighanem az lesz, vajon Magyarország visszalép-e az Európai Unióba és a NATO-ba. Nem, nincs szó elírásról: kis hazánk az utóbbi pár évben a maga részéről, különösebb bejelentés nélkül, távozott a nyugati integrációból. Jó-jó, Magyarország még részese az egységes uniós piacnak, a Brüsszelből küldött pénzt is elfogadja. A külügyminiszter látogatja az atlanti szövetség értekezleteit, a felszolgált szendvicseket elfogyasztja, a NATO által nyújtott katonai védelmet elkönyveli. De – Deutsch Tamással szólva – ennyi. Szabálykövetés? Nuku. Kölcsönösség? Nyista. Szolidaritás? Nix ugribugri. A tízmilliós Magyarország, amely már gazdagabb, mint Portugália, 2015-ben nem volt képes befogadni kétezer szír menekültet. Az idén nem volt hajlandó száz golyóálló mellényt küldeni Ukrajnának. Az EU-tól kapott támogatást szétlopja, elherdálja.

A kicsinyes korlátoltság e kelet-európai „Svájca”, amely az elvtelenséget és a kapzsiságot hazafiasságnak és semlegességnek stilizálja föl, most a kötelességeire emlékeztető leckéket kap – hívja fel a figyelmet e heti számunk. „A korábbi nemtetszést viszolygássá fokozta, hogy Orbán és Szijjártó még a háború előtti napokban is Putyinra fogadott, és egoista magánutakon próbálta érvényesíteni saját érdekeit” – magyarázza lapunknak adott interjújában Gerald Knaus neves osztrák politológus, hogy miért kell Magyarországnak immár végképp szövetségesek nélkül szembenéznie az EU jogállamisági szankcióival. Nemrégen még az is elképzelhetetlennek tűnt volna, ami ma tény: Lengyelországban komoly politikai ellenállásba ütközik a Mol terjeszkedése, mondván, a magyar multi az orosz tőke ellenőrzése alatt áll – tudósít Fókuszban rovatunk, felidézve egyszersmind, hogyan szabotálta el az Orbán-kormány Magyarország kiszabadítását az orosz energetikai póráz szorításából, holott varsói barátai erre is látványos és eredményes példát mutatnak.

Az Orbán-rezsim támaszaként szolgáló egyéni és kollektív önzés rögzült szociális mintáit a választási kudarcot szenvedett ellenzéki pártok most a parlamenten kívüli politikai és társadalmi aktivitás felpörgetésével igyekeznek átprogramozni. Magyarország rovatunk mutatja be, hogyan próbálkozik például Márki-Zay Péter mozgalma a közösségépítéssel, a helyi ügyekre fókuszáló polgári önszerveződés stimulálásával, míg a baloldal a szociáldemokrata értékrend mentén kísérletezik hasonlóval. „Mostantól kreatívabbnak kell lennünk” – fogalmazott a HVG-nek egy ífjú aktivista, ám a szándéknak némileg már most ellentmond, hogy nem jut eszükbe más, mint a Fidesz-féle „polgári köröket” másolva Kossuth-köröknek, illetve Esély-köröknek elnevezni az új kezdeményezéseket.

Az ország persze csak jól jár, ha kreativitási verseny kezdődik az ellenzék és a kormány között. Márpedig ennek nézünk elébe: utóbbinak ugyanis mindenképpen látványos találékonyságot kell virítania a rendszerszintű korrupció elleni fellépéskor, amennyiben a következő években is számít uniós forrásokra. S a jelek szerint számít, hiszen – mint Gazdaság rovatunk tudósít róla – a kormány a közeljövőre is tetszetős gazdasági növekedést prognosztizál, miközben az államkasszában keletkező hiányt az áremelkedéssel együtt növekvő kormányzati bevételek révén skrupulusok nélkül elinflálja, vagyis a „szegények adójából” téríti meg. A rendkívül optimista „konvergenciaprogram” homlokegyenest ellentétben állni látszik a miniszterelnök minapi sötét jóslatával, miszerint „jelentős és mély európai gazdasági válság előtt állunk”. A szemlélőben joggal merül fel a kérdés: mire gondolhatott a költő? Íme egy tipp: talán a potyautasokra.

KOCSIS GYÖRGYI

szerkesztő