Mintha csak a karácsonyi készülődésről szaladt volna ki a konyhából nemzetközi sajtótájékoztatót tartani Orbán Viktor, és gondolatai a bejglisütés és az unokáknak még beszerzendő ajándékok körül jártak volna, olyan kedélyesen anekdotázott a világ dolgairól. A sajtó – szóhoz jutott – képviselői sem tettek azért, hogy kizökkentsék provokatív kérdésekkel. Az ilyennek szántakat pedig olyan könnyedén kerülte meg a miniszterelnök, mintha nem is rázta volna meg a Fideszt idén a kegyelmi botrány, és nem támadt volna Magyar Péter személyében veszélyes kihívója a gazdasági bajokat orvosolni egyre képtelenebb pártnak.

Orbán természetesen a magdeburgi terrorcselekménnyel nyitotta bevezető eszmefuttatását, szokása szerint egyenlőségjelet téve a migráció és a terrorizmus között. Bár a konkrét eseményről keveset beszélt, az egész sajtótájékoztató vezérmotívuma – jobb híján – a migráció kérdése volt, mintha a gender, a gyermekvédelem témaköre végleg nyugdíjba vonult volna. De ezt is egyre enerváltabban adta elő a kormányfő – valószínűleg egyre kevesebb hívében tudott félelmet kelteni azzal, hogy „Brüsszel Magdeburgot akar csinálni Magyarországból”.

Egyértelműen kimondta, hogy vége a békemissziójának. Amit ő ugyan sikeresnek ítélt – bár ezzel valószínűleg egyedül van, hiszen sem korábbi tárgyalásai nem hoztak eredményt –, de a mostani orosz–ukrán karácsonyi fegyverszünet kapcsán nemcsak az ukrán fél, hanem Putyin is világossá tette: hamvában holt kísérlet volt. Hogy pusztán saját politikai PR-ját szolgálta mindez, kiderült abból, hogy úgy fogalmazott, alig várja, hogy „átadhassa a stafétát Trumpnak”. Orbán tehát úgy tekint magára, mint aki elindított egy békefolyamatot, s ha egyszer valóban béke lesz, azt részben neki köszönheti majd a világ. Ennek a hamis babérjait azonban legfeljebb a jövőben arathatja le, jelenleg kevés belpolitikai hasznot hajt számára kínos világpolitikai ámokfutása.

A magyar polgárok kedvét valószínűleg az sem hozza meg a Fideszre szavazáshoz, hogy a Balkánnal szemben magyar nagyhatalmi ábrándokról beszélt Orbán. Szerinte azért kell kedvezményes hitellel ellátni az térség országait, mert a németek kivonulása után Magyarország feladata a Balkán stabilitását biztosítani. Magyarországé, amely a legtöbb gazdasági mutatóban az unió sereghajtójává küzdötte le magát. Még viccesebb volt, hogy az adósságcsapdában vergődő, és szinte egész történelme során tőkehiánnyal küzdő Magyarország céljának azt nevezte: szabaduljon meg a kölcsöneitől és ő kerüljön bankárszerepbe.

Az uniós politikában azzal még nagyobbat álmodott, hogy a jelenleg elszigetelt Patrióták frakcióról azt mondta: közelednek az immár Mateusz Morawiecki vezette Európai Konzervatívok és Reformerekhez, ketten együtt a szociáldemokratáknál is nagyobb képviselőcsoporttal rendelkeznének. Innen már csak egy ugrás (gondolatban) az Európai Néppártot lehagyni, és máris elesik Brüsszel. Hogy maga hiszi-e mindezt, nem tudni, de az bizonyos, hogy elvakult hívein kívül másokban az ilyen mondatok csak mosolyt fakasztanak.

Sokat foglakozott külpolitikával, ami részben érthető, hiszen a magyar uniós elnökséget is értékelte a sajtótájékoztatón. Saját sikerének tartotta, hogy Románia és Bulgária a schengeni övezet tagjává válhatott, illetve, hogy kidolgoztak egy uniós versenyképességi tervet. Az egyik újságíró jogosan kérdezett rá, hogy az évek óta stagnáló magyar gazdaság romló versenyképességi mutatói mennyiben hatalmazzák fel Orbánt, hogy tanácsokat osztogasson az uniónak? Érdemi választ természetesen nem kapott. Nem is csoda, hiszen a Fidesz tizenhárom éves kormányzása épp a gazdasági és politikai verseny korlátozásáról, a források célzott eljuttatásól szól. A gazdasági bajok egyik oka éppen az, hogy olyanoknak játszották át az ország javait, akik továbbra is csak állami segítséggel tudnak boldogulni.

Orbán úgy csinált, mintha nem értené a viccet, amikor megkérdezték tőle, nem érzi-e kellemetlenül magát amiatt, hogy a veje, Tiborcz István és legjobb barátja, Mészáros Lőrinc, sokszoros milliárdosok, neki pedig csak tíz milliós megtakarítása van. Kibírta nevetés nélkül, amikor azt fejtegette, hogy ő bizony számot vetett ezzel az élettel, amikor politikára adta fejét a rendszerváltáskor. Nem zavarja környezete gazdagodása, de azért megemlítette, hogy a mértéktartást erénynek tekinti. Viccesen megjegyezte, hogy úgy látja, be tud csúszni a képviselői listára, és továbbra is élvezheti a parlamenti fizetését, és azt sem tartotta kizártnak, hogy aktív életét képviselőként (és nem kormányfőként) fejezi be. Bár ebből a visszavonulásra, vagy a 2026-os kódolt bukásra következtetni túlzás volna.

Belpolitikai kérdésekkel alig foglalkozott, bár több kérdést kapott Magyar Péterrel kapcsolatban, a Fidesz számára rossz közvélemény-kutatásokról, a gazdasági stagnálásáról. Ezeket elbagatellizálta. Az ellenzéket, így Magyar Pétert is Brüsszel katonájának tekinti, nem áll szóba vele, csak a „gazdáikkal” harcol. A kegyelmi ügyben a politikai döntést hozóknak volt felelőssége, nem pedig a tanácsadónak, Balog Zoltánnak. Hogy 2024 nem a gazdasági sikerek éve volt? Sebaj, majd 2025-ös az lesz, bizakodott. Megnyugtató volt viszont, hogy kijelentette, a választási törvényhez már nem nyúlnak. Talán valami más, hatékonyabb eszközt találtak ki Magyar Péter megállításra? Az egyelőre nem látszik, hogy a rezsicsökkentéshez, vagy a migrációhoz hasonló csodafegyvert be tudnának vetni.