Az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) adatai szerint a tavalyi tanévben a 424 ezer hallgató közül mindössze 216 ezren vettek részt államilag finanszírozott képzésekben, s csaknem 208 ezren saját maguk fizették meg képzésük árát.

Márpedig a költségtérítéses hallgatókat felnőttképzésben részt vevőknek tekinti a felsőoktatási törvény, függetlenül attól, hogy nappali, vagy – a felnőttképzés profiljába jobban illeszkedő esti képzésen, levelező képzésen vagy távoktatásban vesznek-e részt. Ezzel szemben a felnőttképzési törvény, amelyet még 2001 decemberében hirdettek ki, a felnőttoktatás alatt azon a rendszeresen végzett, iskolarendszeren kívüli képzéseket érti, amelyeknek célja lehet általános, nyelvi vagy szakmai képzés is.

Utóbbi jogszabály szerint a felsőoktatási intézményekben a hallgatóknak nyújtott s a felsőoktatási törvény alapján állami támogatásban nem részesülő képzések tekinthetők a kedvezmények szempontjából felnőttképzésnek.

Vagyis a költségtérítést fizetők – legalábbis ha van felnőttképzési szerződésük – a tandíj 30 százalékával, de legfeljebb hallgatónként és adóévben 60 ezer forinttal csökkenthették az adóalapjukat. (A kormányzati megszorítások miatt jövőre erre már nem lesz mód.) A finanszírozás egyébként igen praktikus okból lett a felsőfokú felnőttképzés határvonala: az életkorból ugyanis nem tudtak kiindulni a szakértők, miután az egyetemek, főiskolák hallgatói rendszerint már nagykorúak. A költségtérítések amúgy biztos – s igen dinamikusan növekvő – bevételi forrást jelentenek az intézmények számára.

A diákoktól beszedett pénz az egyetemek normál állami támogatáson túli bevételeinek 1991-ben még csupán 1,2 százalékát tették ki, 2002-ben azonban már csaknem 23 százalékát. (1998 kiugró év volt, akkor csaknem 25 százalékos volt ez az arány.) Az állami normatíván túli, „alternatív” bevételek egyébként intézménytől függően a teljes költségvetés 25–50 százalékát teszik ki az OKM adatai szerint.

Tavaly 25 ezren kezdték meg egyetemi tanulmányaikat, közülük 20 ezren nappali tagozaton, s mindössze 4446-an lettek levelező, 357-en esti tagozatosak, és 75-en távoktató formában folytatnak egyetemi tanulmányokat.

Az elmúlt három tanév adataival összehasonlítva úgy tűnik, hogy csökken a nappali tagozatosok száma, miközben megduplázódott az esti képzésben részt vevők és jelentősen emelkedett a levelezősök száma is.

A főiskolákon viszont mindeközben éppen ellenkező folyamatok játszódtak le: 29 ezerről 32 ezerre nőtt a nappalisok száma, s ha nem is túl radikálisan, de mégis csökkent az esti (1677-ről 1036-ra) és a levelező (29 126-ról, 28 154- re) képzésekben, és sokkal jelentősebb mértékben 8653-ról 3835-re esett a távoktatásban részt vevők száma a 2003/2004- es és a tavalyi tanév között. Az összes hallgató közül tavaly 231 ezren jártak nappali, csaknem 12 ezren esti, 150 ezren levelező, 30 ezren pedig távoktatás tagozatra.

Az Országgyűlés által 2005 decemberében, a köztársasági elnök alkotmányos vétója után a második nekifutásra elfogadott új felsőoktatási törvény a felsőoktatási felnőttképzés szempontjából is jelentős változásokat hozott. Egyrészt szellemében: az újításokkal ugyanis az egész életen át tartó tanulás feltételeinek megteremtése volt a cél, csakúgy, mint a felnőttképzéssel.A hagyományos – duális – képzési szerkezetet felváltó többciklusú képzési szerkezet ugyanis számos be- és kilé pési lehetőséget biztosít a felsőoktatásba, nemcsak érettségi után, de később is, bármikor.

Még két felnőttkori tanulási lehetőség adott. Egyrészt a szakirányú továbbképzés (ami végzettséget nem ad, de speciális szakirányú szakképzettséget tanúsító oklevél kiadásával zárul), amit bachelor, illetve a korábbi főiskolai, egyetemi oklevél birtokában lehet választani. Másrészt az egyetemeken és főiskolákon szervezett, a klasszikus felnőttképzés rendszerébe illő, vagyis tanfolyami formában megvalósuló kompetenciakurzusok is választhatók, amelyek egy-egy adott munkakörhöz kötődő speciális ismereteket adnak.

Az egyetemeken, főiskolákon folytatott felnőttképzéshez – a felsőoktatási törvény előírása szerint – nincs szükség külön akkreditációra, csupán regisztrációra. A képzési programokat viszont akkreditáltatniuk is kell az intézményeknek.

A Nemzeti Felnőttképzési Intézet nyilvántartása szerint felnőttképzésben a 25-ből csupán 18 egyetem vesz részt, összesen 99 programmal, míg a 47 főiskolából 37 jelentkezett be, összesen 62 tanfolyammal.

Ezen – felsőfokú végzettséget nem adó – programokról nincsenek részletes adatai az Oktatási és Kulturális Minisztériumnak, az intézményi tájékoztatók alapján azonban megállapította, hogy erőteljes fejlődés indult meg ezen a területen a felnőttképzési törvény elfogadása óta.

A felsőoktatási intézmények felnőttképzésében betöltött szerepét eddig csupán egyetlen felmérés vizsgálta. Az OKMen belül létrehozott Felsőoktatási Felnőttképzési Bizottság valamint az egyetemek, főiskolák vezetői által, az élethosszig tartó tanulás biztosítása érdekében létrehozott Mellearn Egyesület 52 felsőoktatási intézmény megkérdezése alapján mérte fel a képzést még 2004-ben.

A megkérdezett intézmények (28 főiskola és 24 egyetem) 88 százalékában folyik felnőttképzés, az azonban nem derült ki, hogy ez alatt az intézmények mit értenek pontosan: a rendszeresen végzett, iskolarendszeren kívüli képzést, vagy beletartozónak gondolják e körbe az esti, levelező, távoktatásos formájú képzéseket is.

A felmérés szerint a felsőoktatási intézmények jellemzően térítéses első alapképzést (42 intézmény) illetve szakirányú továbbképzést (41 intézmény) folytatnak. Új diplomásképzéseket 37, OKJ-s szakképzéseket 35, míg levelezős, illetve távoktatásos formájú képzéseket 34 intézményben tartottak. Nem voltak ilyen kedveltek a felnőttképzési akkreditált programok (13 intézmény), a cégekhez kihelyezett képzések (11) és a külföldi partnerrel közösen folytatott programok.

A hallgatók jellemzően 35 év alattiak, 32,6 százalékuk 25 évesnél fiatalabb, és csaknem 40 százalékuk 26 és 35 év közötti. Az 56 év felettiek mindössze 1,1 százalékkal, a 46–55 éves korosztály pedig 7,1 százalékkal képviselteti magát. A 2003/2004-es tanévben iskolarendszerű felnőttképzésbe a 43 intézményben összesen 115 251-en iratkoztak be. A legtöbben (48 százalék) levelező tagozatra jártak, míg nappalira csupán 25, esti tagozatra 6,2 százalékuk.

A kutatási adatok értékelői ezen adatok alapján igazolni látják azon korábbi feltételezésüket, amely szerint egyre népszerűbb oktatási forma a távoktatás. Arról viszont pillanatnyilag nincs információ, kik is választják ezt a képzési formát, de a kutatók azt feltételezik, hogy a másoddiplomás képzésben részt vevők élnek vele. Ezen feltételezést támasztja alá, hogy a megkérdezett intézményekben a hallgatók csaknem felének (48,8 százaléka) volt már egy diplomája. A felsőoktatási intézmények elsősorban saját oktatóikat vonják be a felnőttképzésbe,s a megkérdezett intézmények 13 százalékában tanítanak úgy, hogy az oktatók nemhogy andragógiai (felnőttnevelési), de még pedagógiai végzettséggel sem rendelkeznek.

Oktatói továbbképzéseket csupán 25 intézményben szerveznek rendszeresen, 19 intézményben erre egyáltalán nem figyelnek. Ennél jobb arány, hogy az intézmények fele legalább rendelkezett a vizsgált tanévre vonatkozó felnőttképzési tervvel. A kutatás készítői mindezek alapján vonták le azt a következtetést, hogy a felsőoktatási intézmények még nem használják ki teljes mértékben a felnőttképzésben rejlő lehetőségeket.

A felnőtt lakosság a tanulási lehetőségeket elsősorban azok tényleges hasznosulásának szempontjából értékeli – derült ki a Felsőoktatási Kutatóintézet által, 2005 decemberében végzett, országos reprezentatív felmérésből, amely a felnőttkor tanulás motivációját, céljait és akadályait vizsgálta.

A Török Balázs által jegyzett tanulmány kimutatta, hogy amennyiben a felnőttek saját elhatározásukból – s nem törvényi vagy munkáltatói kényszer hatására – döntenek a tanulás mellett, akkor elsősorban azt figyelik, mennyire kifizetődő számukra az adott képzés. Vagyis tanulási aktivitásuk akkor növelhető, ha az adott képzés konkrét és közvetlen hatással van az életükre, jövedelmükre, munkahelyükre.

A továbbképzésekre amúgy az érintettek saját bevallása szerint is nagy szükség lenne: a megkérdezettek 53 százaléka érezte úgy, hogy elértéktelenedtek meglévő végzettségei. Ez azonban önmagában nem elég ösztönzés a tanulás megkezdéséhez.

A kutatás adatai igazolták azt a korábbi feltevést is, miszerint a tanulás a legtöbbek által fontosnak tartott céljai jellemzően az egyén munkaerő-piaci pozícióival függnek össze. Első helyen jelölték meg a válaszadók a „munkanélküliség elkerülésének” szempontját (37,8 százalék), majd a „munkában való eredményességet” (29,2 százalék). A tanulási szándékok terén egy kicsit aktívabbnak bizonyultak a nők, mint a férfiak. Előbbiek magasabbra értékelik a szervezett formájú tanulást, s nagyobb arányban (66,9 százalékban) tekintik meghatározónak a társadalmi előrejutás szempontjából, mint a férfiak (57,4).

A tanulmány szerint ha ez nem változik meg, az intenzív és hosszan tartó formális tanulást igénylő szakmák hosszú távon szép lassan elnőiesednek. A tanulási szándékok ösztönzéséhez vezetne, ha rugalmasabb lenne a képzési rendszer, amivel szemben további kritika, hogy a megkérdezettek 40 százaléka szerint túl hosszúak a képzések. Ez szintén a tanulás ellen hat, különösen annak fényében, hogy Magyarországon kiugróan magas a foglalkoztatottak munkaidő-terhelése más uniós polgárokéhoz képest.