„A kagyló színétől és formájától függ, hogy mennyi tonhalat kapsz érte” – mondja Mary Bruno bolttulajdonos, aki a Salamon-szigetek Malaita nevű szigetén él Aukiban – írja a Vice riportja. A sötétebb és főleg a ritka, piros színű kagylók többet érnek, egy láncnyi pirosért például annyi tonhal jár, amivel már huzamosabb ideig jóllakik egy nagycsalád.

A kagylókat kifogás után szétvágják, megtisztítják és egy zsinórra húzzák. Egy lánc körülbelül 1-1.5 méter hosszú, és mindig azonos színűekből állítják össze. Bár a kagylóláncokat a bankban természetesen nem fogadják el, a malaitai üzletek többségében érvényes fizetőeszköznek számít. A kagylók többségét az óceántól félő kannibálok előli menekülés részeként 150 éve mesterséges szigetekkel teletűzdelt Langa Langa öbölből fogják ki, de a készletek merülnek; több helyi már máshonnan importálja a kagylókat.

Wrote this yarn for @VICE about shell money in Solomon Islands ������������ - their version (albeit 200 years old) of #bitcoin https://t.co/nleif2BggD

— Nick Sas (@Sasbites) 2018. január 11.

Gustav, egy német származású, nem túl virágzó turisztikai céget vezető üzletember 20-30 éve kezdett kagylókat gyűjteni, és mára annyit halmozott fel, hogy úszhatna bennük, mint Dagobert bácsi az aranyban. „Egy szép napon ez rengeteget fog érni” – állítja, ami nem biztos, hogy hihető, már csak azért sem, mert üdülőjében összesen 2 százalékos a foglaltság, és szerinte ennek semmi köze ahhoz, hogy nincs weboldaluk.

Az 1900-as évek elején a kagyló elterjedt fizetőeszköznek számított a Csendes-óceán Ázsiához közeli részein. Malaita mostanra az utolsó szeglete maradt a Földnek, ahol még elfogadják pénz helyett, ráadásul értéke ötszörösére nőtt az elmúlt 30 évben. És hogy mit csinál a kagylóláncokkal az a halász, aki tonhalat adott érte? Hát eladja a turistáknak szuvenírként.