Az idén több álneves vagy álnév-gyanús könyv is felhívta magára az olvasók figyelmét, Vadász Géza jelentkezett „A legfőbb tudomány” című erotikával fűtött verseskötetével (Noran, 2004), Mecseki Rita Eszter: Nőtincs címmel poémagyűjteménnyel állt elő (Jószöveg, 2004), Halloway János pedig „Rendszerváltó szerelmek. Szatirikus mese felnőtteknek” (Fekete Sas, 2004) címmel megírta az ezredvég szerelmi csapongásainak, csalásainak, a hűségnek és hűtlenségnek történetét.

Mecseki Rita kiötlője kevésnek találtatott a játékhoz, nem volt képes végigvinni, szinte azonnal leleplezte magát: Petőcz Andrásként hírt és elismerést kért – és természetesen csak a játékrontó hírhedt nevét nyerhette el. Másik két társa viszont bölcsen és szemérmesen hallgat, így aztán az olvasók hajlandóak részt venni a felkínált játékban, s bőszen találgatnak. Vadász Géza a fikció szerint idős, vidéki úr, aki későn jelentkezett első kötetével – mi olvasók pedig úgy sejtjük, hogy egy fiatal, fővárosi hölgyről van szó, aki nem egy nagyszabású kötettel állt már elő. Halloway Jánosról is vannak elképzeléseink, az ő korát a könyv témája miatt könnyebb behatárolni, s a mű stílusa aligha utal kezdő toll-kezelésre.

Álnevet, írói nevet felvenni mindig divatos volt. Tették ezt egy írói név hangzatossága miatt, így lett Jean-Baptiste Poquelinből Moliere, így lett Francois-Marie Arouet-ből Voltaire. Van, aki beszélő nevet vett föl: például Szomory Dezső vagy Vaginov. De ismerünk olyat is, aki meg akart válni nevétől, így próbált elszakadni például Csáth Géza rettegett apjától, s vetette el a Csáth névért eredeti „Brenner” nevét.

Mások Hyde-ként és Jekyllként élnek, egyik énük kizárólag finom, a köz tiszteletére számot tartó sorokat ihlet, míg a másik énük szemérmetlen mondatokban éli ki magát. Ilyen volt Felix Salten, aki leginkább Bambi című kissé giccses gyerek-regényével vált közismertté, de mindeközben Jozefine Mutzenbacher néven kora pornográf-irodalmának nagymestere volt. Egyébként a gyerekirodalom művelőit vizsgálva amúgy is elég sok furcsaságot fedezhetünk fel, Lewis Caroll, az Alice kiötlője a kutatók szerint különös kapcsolatban volt a gyerekekkel, Milne ki nem állhatta saját fiát, s Weöres Sándor egy sort sem írt gyerekek számára – a gyerekverseit a szerkesztők szedték ki köteteiből.

Weöres egyébként Psyché alakjában női alakot öltött fel – de ezt a kötetet 1972-ben még saját nevén adta ki, Esterházy Péter viszont 1987-ben már Csokonai Lili néven publikálta Tizenkét hattyúk címmel „nőként” írt regényét. Az álnév egy másik személyiség megformálásának, és a nem-váltásnak is eszköze. De van, hogy valaki íróként más nevet használ, mint kritikusként (Kanetti Norbert), van, aki egyszerűen csak megbújik egy álnév árnyékában, miközben ordítóan álnév-szerű álnevet választ magának (Jake Smiles). Az álnév: üdítő játék, és pezsdítően hat az irodalomra. Szinte sajnáljuk, hogy például festőinket nem ihleti meg ez a tréfa, s nem állnak elő más ecsetkezelésű képekkel, más képi világot feltárva elénk. Így marad az irodalom álnév-álarcosbálja, ahol egy-egy álneves mű erejéig komolyan vehetjük René Magritte közismert festői tréfáját, mikor egy igencsak sokféleképp értelmezhető, talányos képére pingált egy pipát, majd ráírta: „ez nem pipa”.