"Elégtétellel tölt el, hogy hóhéraim unokái sorban állnak a felolvasásaimon" - Ephraim Kishon számára ez volt németországi sikerének egyik hozadéka. Mégpedig nem is kis sikerének: könyvei 32 millió példányban jelentek meg németül. Ez mindenképpen több, mint a fele a 37 nyelvre lefordított ötven Kishon-könyv 43-50 milliósra becsült külföldi összpéldányszámának. Példátlan németországi népszerűségét a körülmények szerencsés összejátszásának köszönhette, nem utolsósorban annak, hogy - amint azt Peter Ensikat, a berlini Distel-kabaré művészeti vezetője, a német politikai szatíra egyik legismertebb szerzője a HVG kérdésére megfogalmazta - "kitűnően ötvözte a magyar és a zsidó humort".

Azt, hogy Ephraim Kishon 1924-ben Hoffmann Ferencként, Budapesten látta meg a napvilágot, nem csupán a mostani nekrológok emlegették fel, hanem gyakran utaltak erre könyveinek fülszövegei is. Ensikat szerint Kishon úgy tudta alkalmazni a pestivel kevert "csodálatos zsidó viccet és humort", hogy poénjaival senkit sem sértett meg. A német humorista szerint ez a Kishon-siker titka, s ebbe csak kevéssé játszott bele az, hogy Kishon személyében egy holokauszttúlélő csiklandozta a németek rekeszizmait. Bár egyes nézetek szerint a könyveit vásárló "unokák" lelkiismeretük megnyugtatására vették a zsidó szerző műveit, ez azonban Ensikat meglátása szerint legfeljebb a kezdetekkor játszhatott szerepet, s önmagában kevés lett volna az átütő sikerhez.

A héber nyelven született könyvek közül a Biblia után Kishon műveit fordították le a legnagyobb példányszámban - idézte fel kiadója, a müncheni LangenMüller Herbig. A Kishon-humor németországi diadalútját leginkább az segíthette elő, hogy Kishon a hétköznapi élet banalitásait rendkívül komolyan vevő német kispolgároknak ugyanezen dolgok abszurd vetületét vázolta föl. Amikor például Rómeó és Júlia harminc év házasság után reggelente egymással zsörtölődik, merthogy Júliának túl sok a házimunka, Rómeó pedig nem találja a zokniját, s a kávéra azt mondja, hogy majdnem olyan rossz, mint az a bizonyos méreg Shakespeare-nél, akkor a hálás olvasó magára ismer, s azt mondja: a fenébe is, tényleg rossz volt reggel a kávé, és különben is, hol a zoknim?! Arra, hogy a banalitások bemutatása ebben az olvasói körben mennyire sikeres lehet, Kishon után is van példa: Vlagyimir Kaminer, a német újraegyesítés idején Moszkvából Berlinbe áttelepült orosz zsidó dramaturg például egyik sikerkönyvét adja ki a másik után - ő sem tesz egyebet, mint hogy más szemmel nézve írja le a hétköznapok abszurditását.

Másfajta abszurditásokról viszont Kishon komolyan is tudott beszélni. A New York-i terrortámadások után az ARD közszolgálati televízió vitaműsorában indulatosan magyarázta el, hogy a tisztelt jelenlévőktől eltérően neki személyes tapasztalatai vannak arról, mit jelent egy rakétatámadás vagy egy robbantás, s hogy a terrorizmus ellen nem lehet szép szavakkal harcolni. Mondta mindezt hibátlan németséggel - némi pesti akcentussal. Ami, mint mondják, ugyancsak hozzájárult sikeréhez.

A németországi fogadtatás mindenképpen gyógyír lehetett arra, hogy Izraelben nem volt osztatlan a Kishon iránti lelkesedés. Idősebb korában, amikor már megengedhette magának, a szerző gyakran sértődötten félre is vonult az Izraelben kapott sebeit nyalogatni második otthonába, a gazdag és festői svájci Appenzellbe. Kishon halála másnapján a Jerusalem Post című izraeli napilap ezt írta: "Népszerűsége az évek múltával csökkent, mégpedig egyenes arányban azzal, ahogyan az ország lakóinak az ízlése egyre inkább eltávolodott a közép-európai szellem(esség)től, attól a szerető és féltően együtt érző, sohasem bántó humortól, amely Kishonra eredetileg oly jellemző volt."

Nem csoda, ha Kishon lesújtó véleménnyel volt a közönség ízlésének változásáról. "Az igazi, jó humor túlságosan kifinomult és bonyolult az új nemzedéknek" - nyilatkozta egy hónappal halála előtt. És bár a fanyalgás, amelyet Kishonnak az általa imádott és féltett "kis hazájában", Izraelben a hivatalos kulturális köröktől sokáig el kellett könyvelnie, nem volt túlságosan bántó, annyi bizonyos, hogy a világ minden részéből Izraelbe sereglett szerkesztők és írók közül sokan idegennek találták a két pesti vicclapnál, a Ludas Matyinál és a Szabad Szájnál eltöltött néhány év után 1949-ben Izraelbe kivándorolt Kishon stílusát. Sajnos - panaszolta sokszor Kishon nem csekély öndicsérettel - nem igazán értették a Karinthy Frigyes és Molnár Ferenc által kultivált pesti viccen alapuló, Darvas Szilárd, Kellér Dezső, Tabi László humorához hasonlítható modorát. Élete végéig fájlalta, hogy éppen az izraeliekkel nem tudta úgy megértetni magát, ahogyan szerette volna. Mégis meghatva vette át 2002-ben a legnagyobb izraeli kitüntetést, az Izrael Díjat.

Egyik utolsó poénja azonban bejött. "Nem vagyok író, csak humorista. Író csak halálom után leszek" - vetette papírra nemrég. És valóban, az ugyancsak magyar ajkú Tomi Lapid, a Sinui (Változás) nevű párt vezetője ezt mondta a múlt heti tel-avivi temetésen: "Kishon az izraeli kultúra jelképes alakja volt, aki csak élete legvégén, idős korában kapta meg itthon a rég kiérdemelt elismerést."

BIHM ÁGNES, WEYER BÉLA / BERLIN