Hajas Tibor akciója az Esztergomi Fotóbiennálé 1980-as megnyitóján. A test, mint fegyver © LUMU - Fotó: Vető János

Az előadó, Hajas Tibor vödörből vizet loccsant a kövezetre. Egyik kezében hosszú dróton függő, világító villanykörte, a másikban kampósbot. Asszisztensei bekötik a szemét. Hajas a bottal szétveri a lámpát, majd a víztócsába ejti. Asszisztensei körbeveszik, vénájába gyors hatású altatót fecskendeznek, szájába fulladásgátló csövet tesznek. Amikor Hajas már nincs magánál, két asszisztense feltörli vele a kőpadlót (egyik asszisztense a terv ellenére, Hajas iránti féltésből, addigra feszültségmentesíti a villanykörtét). A színen németjuhászkutya-kölyök nyüszít. Az előadót végül magára hagyják.

Ez történt a Virrasztás címmel a budapesti Bercsényi Kollégiumban bemutatott előadás alatt, melyet Hajas Tibor költő, festő, filmes, azaz művészeti polihisztor 25 évvel ezelőtt szerencsésen túlélt. A nézők tán még ma is meghökkennének e nem mindennapi akció láttán, hát még akkoriban, amikor a művészeti ínyencek még éppen hogy hozzászoktak az annak idején újdonságnak számító műfajhoz: a performanszhoz. Az 1970-es években hódítani kezdő műtípusban az előadó - legyen képzőművész, író vagy akár színész - néhány percig vagy olykor órákig tartó, ám csak egyetlen alkalommal bemutatott megdöbbentő (nem feltétlenül erőszakos) jelenettel szándékozik kibillenteni a nézőket a hétköznapok szellemi tunyaságából. A performansz még lélegzetelállítóbb változata, ha kombinálják a Hajas által is űzött body-arttal (testművészettel), amikor a művész a saját testét használja fel az akcióhoz, sőt igazából maga a test válik előadássá. A performansz a túlvilág gyakorlati megismerése, önveszélyes tanítás a határon innen maradottaknak - jelentette ki a műfajt 1976-ban kultiválni kezdő Hajas többször is, szerényen jelezve, hogy nem szándékozik kesztyűs kézzel bánni önmagával. S valóban: performanszai alkalmával kötelékek, drótok szorították, hegyes tűk sértették, és még magnézium is robbant - tanúskodnak fotók és filmek harmadik, mind ez idáig a legnagyobb egyéni kiállításán a budapesti Ludwig Múzeumban. "Noha itthon többen is kísérleteztek e veszélyes műfajjal, a művészek közül Hajas Tibor kockáztatta a legtöbbet" - értékeli a művészt Sasvári Edit, a Kiscelli Múzeum művészettörténésze.

Az első efféle öndestruktív művészi megnyilvánulás körül máig zajlik a vita. Sokan ezt a nizzai Yves Kleinnek tulajdonítják, aki Ugrás a semmibe című 1960-as fotóján egy ház ablakából ugrik ki (cselgáncsozóként kiválóan tudott esni, így nem áldozta volna fel magát a művészet oltárán). A művészettörténészek többsége szerint viszont a kép csak montázs, és az önsértés csak illúzió. Akárhogy is: az állóképpel össze sem hasonlítható hatást kelt, ha valaki a közönség előtt kokettál a halállal. Olyannyira, hogy a publikumnak néha bizony sok a sokk. Erről tanúskodik a performanszkörökben mesélt alaptörténet a Hajas Tiboréhoz hasonló nézeteket valló Marina Abramovic jugoszláv képzőművészről. Ő Tamás ajkai című, 1975-ös, Innsbruckban előadott akciójának bemelegítéseként elfogyasztott egy kiló mézet és egy liter vörösbort. Ezután borotvával csillag alakú sebet vágott a hasára, majd véresre korbácsolta magát. Végül kereszt alakú jégtömbre feküdt, egy infravörös lámpa alá. E tortúra hatására az ötágú csillag a szó szoros értelmében vérvörössé vált. A sebből ömleni kezdett a vér - a közönség eddig a pontig, azaz 13 percig bírta áhítattal, utána lerángatták Abramovicot a pódiumról, és véget ért a performansz.

A magyarországi közönség ennél jóval szelídebb volt. A Hajas-performanszok több egykori látogatója szerint "fel sem merült a beavatkozás ötlete". Az alternatív értelmiségi közönség inkább "teljes transzban" nézte végig a művész önsértő tetteit. Nem így a magyar előadó külföldi akcióinak nézői. Dróttal a székhez kötözve, meztelen felsőtesttel, bekötött szemmel válaszolgatott a közönség - főként művészetére vonatkozó - kérdéseire a Kihallgatás című, 1980-ban az amszterdami művészeti akadémián rendezett performanszán. Hogy közben 20 centiről kvarclámpa világított Hajas arcába, és ennek rá nézve igencsak egészségkárosító hatása lehetett - ezt a közönség csak egy óra múlva vette észre, amikor az előadó bőre már hámlani kezdett. Akkor viszont ráugrottak, és kiszabadították kötelékeiből.

Földalatti pályaív

Az 1946-ban született Hajas Tibor autodidaktaként vált művésszé. Miután húszévesen egy rendszerellenesnek minősített verséért letöltötte börtönbüntetését, könyvkötőként helyezkedett el. Szabadidejében kezdett el esszéket és neoavantgárd verseket írni, közülük több az Élet és Irodalom hasábjain is megjelent. Az 1960-as évek végétől a budapesti underground körében képzőművészeti akciókkal (például graffitiakcióval) is alátámasztotta hitvallását: "minden művészet lehet". Ebben elsősorban a bécsi akcionisták szolgáltak példaképéül. 1973-ban többször is részt vett a balatonboglári Kápolnatárlaton - a művészeti közösség tevékenységét röviddel később betiltották. A fotózás és filmezés is érdekelte: rövidfilmeket készített, és előadásokat tartott a Ganz-MÁVAG Művelődési Központ filmklubjának vetítéseihez. Önveszélyes performanszait 1978-tól két évvel később bekövetkezett haláláig űzte. Az első művészettörténeti elemzés halálának évében jelent meg róla a Mozgó Világban, Beke László tollából.

Az önpusztító esztétikai élményt Európa több országában a hatóság nem engedte hatni - már ha tudomására jutott az akkor még leginkább alternatív körökben zajló performanszhullám egyik-másik csúcsa. A híres bécsi akcionisták első, 1968-as performansza is ilyen következményekkel járt. A bécsi művészeti akadémián prezentált, felső- és altesti salakanyagokat tálaló gusztustalanságok hatósági recepciója egy per és két kisebb fogházbüntetés lett. A magyar közönség emlékeiben ez a művészkör leginkább Hermann Nitsch nevéhez kötődik: ő 1999-ben a Kiscelli Múzeumban már azzal is botrányt keltett, hogy utólag bemutatta ausztriai művészi orgiáinak véres kellékeit.

Hajas Tibor Magyarországon prezentált hat performanszát nem érte rendőri megtorlás, őt korábban, más okból büntették meg: 1965-ben írásbeli radikalizmusa miatt vetették másfél évre börtönbe, miután valaki besúgta őt, és egy házkutatás során megtalálták Fasiszta elvtársak című versét. "Akcióinak erőszakossága a korszak elfojtott légköréből is magyarázható" - tulajdonít rendszerkritikát Hajas Tibor performanszainak is Tillmann József, a Magyar Iparművészeti Egyetem esztétikatanára. "Az akcióiban ábrázolt szenvedés hadüzenet volt a hivatalosan sulykolt életérzés, vagyis az ellen, hogy itt mindenki boldog lenne" - mondja Baksa-Soós Veronika művészettörténész, a mostani kiállítás kurátora. Mindezek ellenére Vető János képzőművész, zenész, az alternatív zenét játszó Trabant kultuszegyüttes alapítója, Hajas Tibor performanszainak állandó munkatársa szerint az önveszélyes akciók során politikai üzenet helyett inkább művészi kísérletezés járt a fejükben. Mint a HVG-nek elmondta: "Hajas Tibor az élet törékenységére, a halálnak való kiszolgáltatottságra akarta felhívni közönsége figyelmét." Ezért kísértette a halált Hajas, ráadásul olyan agresszívan, hogy ha performanszai nem viselnék a "művészet" címkét, sokan nyilván őrültségnek tartanák őket. Pedig bemutatóival Hajas tulajdonképpen egy évezredek óta elismert művészeti motívumot keltett hihetően életre - tartják értői. Az önsértő performanszok a keresztény mitológiát, Jézus Krisztus és a szentek szenvedéseit idézik meg, és ezáltal egy vallástalan korban a rítus hangulatát teremtik meg - segít értelmezni Klaniczay Gábor történész A performance-művészet című, öt évvel ezelőtt kiadott tanulmánykötet egyik írásában azoknak a nézőknek, akik nem kapcsolnak rögtön.

Az önmarcangoló performanszok futótűzként terjedtek el más művészeti ágakban is. Sasvári Edit szerint hatottak például az alternatív színházi iskolákra, köztük az itthoni művészi ellehetetlenítése miatt 1976-ban Franciaországba és az USA-ba emigráló Halász Péter társulatára. King Kong című, 1973-as előadásukban például a hatás fokozására az egyik szereplő a nyílt színen megvagdosta ereit, a krónikák szerint igen sok vért vesztve. A populáris kultúra bálványai közül Iggy Pop amerikai rockzenész azzal örvendeztette meg rajongóit, hogy több koncertjén a zenélés hevében összeszabdalta magát a színpadra bedobált üvegdarabokkal, 1974-es Los Angeles-i koncertjén pedig pengével vagdosta fel a mellkasát.

A megkérdezett művészettörténészek szerint a tévében manapság látható túlélő- és rettegőshow-műsorok enyhített formában ugyan, de visszanyúlhatnak a szenvedést vállaló művészek akcióihoz. Az ilyen programokban bemutatott jelenetek hasonlóak: a játékosok például patkányok közé fekszenek vagy rovarokat fogyasztanak, míg a közönség undorral vegyes empátiával nézi küzdésüket. Az erre vállalkozók általában - a nyereményen kívül - saját erőnlétük határainak feszegetését áhítják. A performanszművészekhez hasonlóan. Ezt a közönség a művészetben is díjazza, sőt rá is tesz egy lapáttal: a legmerészebb performerek kultuszfigurákká váltak, önagressziójuk legenda. Az említett bécsi akcionisták egyik oszlopos tagjáról, Rudolf Schwarzkoglerről például néhány művészettörténeti írás helytelenül úgy emlékezett meg, mint aki egy kasztráló performansz során - mert ilyesmit is imitált - távozott a túlvilágra. De művész körökben tévesen sokáig az is szóbeszéd tárgya volt, hogy Hajas Tibor, aki 1980-ban, 34 évesen közlekedési balesetben hunyt el, valójában öngyilkos performanszot hajtott volna végre autóval.

SINDELYES DÓRA