"Bartók Béla művészetében mély nyomokat hagyott a polgári zene dekadenciája és formalizmusa, (...) géniuszát nemcsak a magyar népzene tiszta forrásai táplálták, hanem kora polgári, hanyatló művészete is." Ekként értesülhetett a szélesebb nyilvánosság 1950 februárjában arról, hogy az öt évvel korábban, Amerikában elhunyt zeneszerző életművéhez immár kritikusan fordul a hatalmat megszerző magyar kommunista vezetés. A Bartókkal kapcsolatos "káros kultuszt" visszafogandó jelent meg a kommunista napilapban, a Szabad Népben Az Operaház legyen a népé! című eszmefuttatás. Az iránymutatást Losonczy Géza népművelési államtitkár jegyezte, s a korabeli olvasóknak az egész oldalas cikk után nem lehetett kétségük afelől sem, mely művek sorolódtak a "nem haladó" (vagyis tiltandó) alkotások közé. "A csodálatos mandarin (...) mondanivalója nem egyéb, mint a pőre és minden nemes szerelemtől távol álló szekszualitás ezer akadályon áttörő győzelme. Ezt a mondanivalót támasztja alá a hollywoodi filmek vonaglásaira emlékeztető koreográfia" - fogalmazta meg a szigorú verdiktet Losonczy, utólagos indoklását adva annak, miért került le az Operaház műsoráról 1949 végén Bartók korszakos, egyébiránt már a Horthy-korszakban is üldözött alkotása.

Hat évvel később az időközben Rákosi börtönét is megjáró Losonczy (aki 1958-ban a Nagy Imre-per tárgyalása előtt halt bele a kényszertáplálásba) a politikai életbe való visszatérésekor, a Petőfi Kör nevezetes sajtóvitáján, 1956 júniusában "szégyenkezve" kért bocsánatot "Bartók halhatatlan emlékétől". Mint megrendítő hatású önkritikus felszólalásában fogalmazott: "iskolamesteri, álpedagógiai fölényt sugárzó" írásával ő is hozzájárult a zeneszerző életművének megbocsáthatatlan megcsonkításához.

E két idézett Losonczy-megnyilvánulás foglalja keretbe azt a - Breuer János zenetörténész szóhasználatával élve - Bartók-pert, amelyet, igazodva a szovjet példához, a magyar kommunista kultúrpolitika indított az "érthetetlen" és "formalista" zeneszerző ellen. Pedig 1945-ben még úgy tűnt, hogy a Magyar Kommunista Párt (MKP) számára a "fasizmus elől emigrációba menekülő", "zenéjében humanista" Bartók nemcsak hogy elfogadható, de szellemi társutasként egyenesen kívánatos. Április 23-án, a "Magyarország felszabadulása és az ideiglenes kormány Budapestre érkezése alkalmából" rendezett operaházi díszelőadás műsorán például A fából faragott királyfi szerepelt, s a bemutatón Kliment Vorosilov tábornok, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke vörösre tapsolta tenyerét, a Szabad Nép névtelen kritikusa pedig "szimbolikus jelentőségűnek" mondta a szerzőválasztást. Közvetlenül Bartók 1945. szeptemberi halála után sor került a magyar pódiumon addig meg nem szólaltatott Concerto előadására is. Az év végén pedig az Operaház újdonsült igazgatója, Tóth Aladár - aki zenekritikusként évtizedek óta csak felsőfokon írt Bartókról, s a keresztény kurzus támadásaival szemben újra és újra megvédte őt - műsorra tűzte a komponista mindhárom színpadi művét, köztük az addig Magyarországon még be sem mutatott Mandarint. A zeneszerző "hagyatékának ápolására" hamarosan megalakult a Bartók Akadémia, a zenei harcostárs és barát Kodály Zoltán díszelnöksége mellett a vezető funkciókba itt is kommunista zenészek és zenetörténészek kerültek. "A népi demokrácia legderekasabb szellemi munkásainak" kijáró Kossuth-díjat 1948 márciusában Bartók is megkapja, posztumusz elismerésként (HVG, 1998. február 14.).

1948 februárjában azonban a nagy testvérpárt központi bizottsága olyan zenei határozatot fogadott el, amelyben nem kisebb zenészekről állította, hogy "kitartottak a külsőségekhez ragaszkodó, népellenes, kozmopolita, formalisztikus irányzatok mellett", mint Dmitrij Sosztakovics, Szergej Prokofjev, Aram Hacsaturján. A szóban forgó határozat előírta a "szovjet zene realista irányba való fejlesztését", s hogy ezen mit is kell érteni, azt a szovjet kultúrideológus, Andrej Zsdanov magyarázta el: "A művészet annál zseniálisabb, minél több embert tud lelkesíteni, minél többen értik."

Mivel a 20. század zenetörténetét meghatározó komponistát jószerével egész életében az "érthetetlenség" és a "kozmopolitizmus" vádjával illették (lásd Beszédes csend című írásunkat), még a legelszántabb Bartók-hívők előtt is nyilvánvaló lehetett, hogy a szovjet iránymutatás előbb vagy utóbb őt is eléri. Különösen miután 1949-ben zenei berkekben ismertté vált a pártközpont kultúrpolitikai osztályának munkaterve, amely szerint most már "konkréten kell harcolni a nyugatos irányok (narodnyikság, öncélú formalizmus) magyar változatai ellen".

A zenetörténet Mihály András zeneszerző nevéhez köti azt a kétségbeesett próbálkozást, amellyel a bartóki életművet - a "menteni a menthetőt" elv jegyében - drasztikusan kettéválasztották. Mihály - akinek illegális kommunista múltja miatt meglehetős befolyása volt az 1945 utáni esztendőkben a magyar zenei életben, egyebek mellett az MKP zenei bizottságának elnökeként s 1948-tól az Operaház főtitkáraként is - a szovjet párthatározat után írt cikkeiben rendre azt ismételgette, hogy "nem azt a Bartókot kell követnünk, aki nem ismerte fel élesen a modernizmus zenét és emberséget romboló nyugati dekadenciáját", hanem azt, aki "új nyelven magához a néphez szólt." Így léptek elő követendő zeneszerzői példává a Bartók-kórusművek, némi fogalmi csúsztatással: "a tömegdalok", melyeket mindenki könnyedén elsajátíthat.

Berény Róbert Bartók- portréja. Átfestették © hung-art.hu

Miközben egy másik párthű zeneszerző és kritikus, Székely Endre egyenesen a bartóki életműből kiiktatandónak nevezte az "imperializmus megfertőzte" részeket (persze azért, hogy "annál ragyogóbban maradjon meg számunkra az, ami milliók gyönyörködtetésére alkalmas"), az opera-igazgató, Tóth Aladár könnyes szemmel könyörgött ifjúkori ismerősének, a magyar kultúrdiktátornak, Révai Józsefnek, hogy "ne irtsák ki", ne tizedeljék meg Bartók muzsikáját úgy, ahogy azt például mások mellett Richard Wagneréval is tették. Kodály Zoltán pedig még 1950 szeptemberében is hiába bizonygatta az Operaházban tartott emlékülésen, hogy muzsikustársa "életműve oszthatatlan", ez a kulcsmondat-üzenet - mint arra a már említett Breuer János felhívta a figyelmet - nem jutott el a Szabad Nép olvasóihoz, mivel a lap "durván meghamisítva közölte a népdal mesterének" beszédét.

Más, nem mellékes kérdés, hogy Bartók háttérbe szorításához az egykori barát is szolgáltatott némi érvelési muníciót. 1951 februárjában, a két munkáspárt egyesítéséből létrejött Magyar Dolgozók Pártjának kongresszusán Révai rá is hivatkozott előadói beszédében, ekképpen: "Kodály Zoltán mondotta egyszer nekem, hogy Bartók ezer ember számára alkotott, ő maga - Kodály - talán tízezer ember számára. De az a magyar zeneszerző, aki százezrek számára alkot, még nem született meg (...), Kodály tárta fel hát nemcsak Bartók, hanem más nagy (...) művész korlátait." S hogy Révai mindezt nem csak kitalálta, arra elég bizonyítékot szolgáltatott az a rendszerváltás idején publikált kötet, amely Kodály hátrahagyott feljegyzéseit tette hozzáférhetővé. Ezekben - Somfai László zenetörténész megfogalmazásával - "jó néhány mélységes keserűség, irigység és féltékenység" diktálta mondat található, kezdve attól, hogy "itt váltak el útjaink", vagy hogy "ő mindig külföldre gravitált", s mindig "ment a pénz után", egészen odáig, hogy Bartók "nem bánta, ha műveivel elriasztja az avatatlan hallgatókat".

Bartók életművét az 1950-es években kettéosztották ugyan, de teljességgel nem száműzték. Ennek okát Danielle Fosler-Lussier amerikai zenetörténésznő egy 1998-as tanulmányában abban is látja, hogy a zeneszerző halálát követő években a nemzetközi zenei élet résztvevői számára mind vitathatatlanabbá lett Bartók zsenialitása. Az életmű "imperialista hatástól való megtisztítása" mellett tehát a magyar zeneszerzőt - annak hangsúlyozásával, hogy szó sincs művei betiltásáról - vissza is kellett perelni "a nyugati álkultúrájú kapitalistáktól". Ezt, valamint a "Bartók a miénk" szófordulatot is Szabó Ferenc zeneszerző tálalta fel az 1950-ben indult Új Zenei Szemle folyóirat első számában. Kutatásai során Fosler-Lussier egyébiránt megtalálta azt a perdöntő dokumentumot, a pártközpontból a Magyar Rádiónak küldött tiltólistát is, amely alapján immár pontosan tudható, hogy A csodálatos mandarinon kívül Bartók első és második zongoraversenye, több vonósnégyese, mi több, az Ady Endre verseire komponált Öt dal került sugárzási tilalom alá mintegy fél évtizedre.

A Mandarin-ügyet az 1955-ös nevezetes, mintegy ötven kommunista értelmiségi által aláírt memorandum mint a "szektás kultúrpolitika" egyik súlyos vétkét említette, s politikai tettnek számított az is, hogy 1955 áprilisában Szabolcsi Bence zenetudós a Csillag című irodalmi folyóiratban közreadta A csodálatos mandarin zenei elemzését, benne olyan, az érvényben lévő pártdirektívákkal ellenkező megállapításokkal, mint hogy a szóban forgó alkotás "a legmerészebb kísérlet a korabeli európai problematika megszólaltatására". 1956 júniusában aztán az Operaház csinált kulturális (elő)forradalmat, amikor is Lakatos Gabriella, Fülöp Viktor és a - címszerepet alakító - koreográfus Harangozó Gyula eltáncolta az évtizedek óta bemutatásra váró Bartók-remeklést.

MURÁNYI GÁBOR