Vonatles - a győri színház előadása Guruló forintok © gyoriszinhaz.hu

Az elmúlt bő egy évben sok minden történt minálunk – helyhatósági választások, csökkenő önkormányzati támogatások, önkényes igazgatócserék –, ami eleinte tovább zilálta, végül azonban csak összerántotta a színházi szakmát.

Olyannyira, hogy most szeptemberre sikerült egy – immár a táncos szakmát és a zenekarokat is felölelő – előadóművészeti törvénykoncepcióval előállni, amit októberben szakmai vitára bocsátottak, s november 20-án az érintett szakmák képviselői már a parlament Kulturális Bizottsága előtt fejthették ki a törvénykoncepcióval kapcsolatos véleményüket.

A legfrissebb, decemberi hír szerint már a miniszteri értekezlet is megtárgyalta az előadó-művészeti törvénykoncepciót, megkezdődhetnek a tárcaközi egyeztetések. Szinte hallani, ahogy dübörög a törvénykészítő gépezet – a hvg.hu cikkírója mégis azt jósolja: a koordinációs munkában lassulásra kell számítani, a parlamenti bizottsági viták során pedig végképp lendületét veszítheti a törvénytervezet. A törvényt sürgető érdekek ugyanis a részletek tekintetében nagyon is eltérnek egymástól.

A kulisszák

Krétakör: Pestiesti Ki reked kívül? © kretakor.hu

Ehhez persze ismerni kell a színházi struktúra belső viszonyait s az egyes részek költségvetési pozícióit. A  struktúra csúcsán a kiemelt nemzeti intézmények állnak: az Állami Operaház, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Táncszínház illetve a Művészetek Palotája. Működési formájuk, feladatkörük is nagyon eltér egymástól – az Opera például olyan többtagozatú repertoárszínház, amely egy műfaj csúcsintézménye, a Táncszínház ezzel szemben egy egész szakma befogadószínháza. Ami közös bennük, a reprezentativitásuk: ez a 2007-es költségvetésben összesen 9 milliárd forintot jelent (A MÜPA PPP-konstrukciója ebben nincs benne, azzal együtt a MÜPA 11 milliárdot jelent a kulturális büdzsének). A kulturális minisztérium mindazonáltal külön szempontok szerint szabja meg támogatásukat, egyedileg irányítja őket. Az előadóművészeti törvényt ezért eleve úgy tervezték, hogy a hatálya ne terjedjen ki rájuk; vezetőik ezért nem voltak benne az előkészítésben.

A derékhad

A színházi struktúra közepét-derékhadát az önkormányzati fenntartású színházak adják. Ide tartozik Budapesten 15, vidéken 21 színház (továbbá 11 bábszínház és 4 nemzetiségi színház). Vidéken ők „látják el” színházi előadással a vonzáskörzetükben lakókat, s mindenféle műfajt játszanak. A fővárosban differenciáltabb a rendszer, a tizenöt színház között akad csak zenés darabokat játszó, és akad tiszta művészszínház, ifjúsági színház és kabaré is. Ehhez képest működési formájukat tekintve az önkormányzati fenntartású színházak meglepően hasonlóak egymáshoz: három fővárosit leszámítva mindegyik társulatos repertoárszínház.

Az önkormányzati színházakról fontos tudni, hogy az állam több pénzzel támogatja őket, mint maguk a tulajdonos önkormányzatok. Van, ahol majd’ háromszor akkora az állami pénz, mégis 60:40 az átlagos arány az állam javára. Mivel sok színházról van szó, ez a 60 százalék nagy összeg: a 2007-es központi költségvetésben mintegy 14 milliárd forint. Az önkormányzati színházak igazgatóinak tehát jó okuk van részt venni a törvény előkészítésében.

A színházi struktúra alján az alternatívnak, függetlennek, esetleg magánszínháznak nevezett társulatok állnak. Számukat a szakemberek országosan 60-130 közöttire becsülik – döntően Budapesten illetve vidéki nagyvárosokban működnek. Köztük nemcsak egyetlen előadásra összeállt, az amatőrségből épp csak kilábalt truppok találhatók. Akadnak több évtizede együtt játszó társulatok, évi kétszáz előadást produkáló, üzemszerűen működő színházak, s nemzetközi fesztiválok sorozatos díjnyerői is. Közös bennük, hogy nincs fenntartójuk, a pénzt úgy pályázzák össze az egyre fogyatkozó számú művészeti alapoktól.

Függetlenség: eleve vesztes pozíció?

Minden Rossz Varieté - TÁP Színház Intézményesedj, vagy pusztulj el?

A Soros Alapítvány stúdiószínházi kuratóriuma 2002-ben, a főváros Színházi Alapja 2007-ben szüntette be tevékenységét, idén tehát már csak az OKM független színházi műhelyeknek szóló pályázatán illetve az NKA színházi kuratóriumától nyerhetnek támogatást, várhatóan 800 millió forint összegben. Központi támogatásuk kicsisége mutatja, milyen gyenge ennek a területnek az érdekérvényesítő képessége.

A szakmai vitából az alternatívok-függetlenek ugyan igyekeztek kivenni a részüket, alkupozíciójuk azonban össze sem hasonlítható az önkormányzati fenntartású színházakéval. Az alternatívok kritikájának nagyobb részben  a struktúra egy általános vonására irányult: nevezetesen hogy az egyes részek között nincsen átjárás, nincs a rendszerben mobilitás.

A legjobb művészeti teljesítményt nyújtó alternatívokkal sem fordulhat elő, hogy társulatként átkerüljenek a fenntartóval rendelkező középmezőnybe, miként a középmezőny legszínvonalasabb színházai sem válhatnak kiemelt nemzeti intézménnyé – a fenntartói rendszer eltespedő színházainak lehetséges visszaminősítéséről nem is beszélve… Egy jó előadóművészeti törvénynek a színházi struktúra egészét fel kell ölelnie, a fentiekből azonban gyanítható, hogy a készülő előadóművészeti törvény szakmapolitikai bázisát az önkormányzati fenntartású színházak adják. A törvényhozás prognózisa szempontjából érdemes alaposabban is szemügyre venni, hogy néz ki a hatalmi felállás a színházi struktúra közepén.

Színházi széksorok Leértékelődő néző © sxc.hu

Az önkormányzati fenntartású színházakban háromszereplős játszma zajlik a fenntartó önkormányzat, a színházigazgató és a minisztérium részvételével. A minisztérium ideális esetben a külső kiegyensúlyozó szerepét játssza: kompromisszumos megoldás felé terelgeti a vitás ügyeket, mindezt úgy, hogy a néző profitáljon belőle. Ehhez képest jelenleg a minisztériumnak a balek szerepe jut: ő adja a támogatás nagyobbik részét, és reménykedik, hogy majd jól költik el. A minisztérium tisztában van saját balekságával – a törvény megalkotásában éppen az motiválja, hogy segítségével a színházra költött központi pénz felhasználását ellenőrizhesse.

Az önkormányzat és a színigazgató szövetségének eddig az volt az alapja, hogy minél több állami pénzt sikerüljön megszerezniük és felhasználniuk az állam ellenőrzése nélkül. Az elmúlt év során azonban ez megváltozott: az önkormányzatok sorra csökkentették fenntartói támogatásukat, és az új helyi hatalmak több városban is zsákmányként kezelték a színházigazgatói pozíciókat – a szakmai szempontokat mellőzve híveiket ültették a direktori stallumokba. A rémült igazgatók a balekságtól szabadulni akaró minisztériumban találtak új szövetségest az önkormányzattal szemben – ettől lódultak meg az előadóművészeti törvény előkészítési munkálatai. Meg talán még valamitől. A minisztérium gazdája a nagypolitika, márpedig a kormánypárt alkalmasint sikernek könyvelné el, ha az ellenzéki többségű önkormányzatokkal szemben egy olyan befolyásos közvélemény-formáló szakmai csoporttal sikerülne szövetséget kötnie, mint az önkormányzati színházak igazgatói.

Egy törvénynek nem politikai-szakmai szövetségeket kell kőbe vésnie, hanem célokat és számon kérhető eszközöket. Válságkezelésként már középtávon kudarcot vallhat. A politikai helyzetek ugyanis gyorsan változnak, míg a törvények hosszú időre készülnek.

A balek belehúz 

Az OKM vezetésének tájékoztatása szerint a december eleji miniszteri értekezlet az előadóművészeti törvény négy kiemelt témájában biztosította támogatásáról a művelődési tárcát. Az első az állami támogatás normativitása, vagyis a központi költségvetésből nyújtott színházi támogatások egységes feltételekhez kötése – ez nyilván a balekságtól szabadulni akaró minisztériumnak fontos. A második a vezetői pályázatok ügye, ami formálisan arról szól, hogy a minisztérium a színházak támogatásáért cserébe nagyobb beleszólást kapna az igazgatói kinevezésekbe, valójában a minisztérium révén az igazgatók szeretnének szakmai garanciákat kapni az önkormányzatok önkényével szemben. A harmadik prioritás az előadóművészeti szakmák kivételes munkaügyi szabályozását érinti.

Lehet tudni, hogy a jelenleg érvényes jogszabályok olyan munkák esetében is közalkalmazotti jogviszony létesítését írják elő, amelyekről az igazgatók a jelenlegi gazdasági helyzetben csak megbízásos-vállakozái szerződéssel tudnak gondoskodni. Munkajogilag tehát az igazgatók nap mint jogot sértenek, ami ellenséges szándékú önkormányzat esetén folyamatosan könnyű támadási felületet jelent az igazgatókkal szemben. (A negyedik kiemelt téma, a Művészeti Tanács ügye egyelőre annyira körvonalazatlan, hogy érdekek szempontjából egyelőre nem lehet értékelni.) A törvénykoncepció fő témái nem mondanak ellent a „balek minisztérium és a rettegő igazgatók” szövetségével kapcsolatos feltételezésnek.

Ki és mennyit adjon?  

Az erőviszonyok szempontjából legfontosabbak a normatív finanszírozásra vonatkozó elképzelések. Finanszírozási modellből kettőt is ismertet a munkaanyag. Az első számú modell abból indul ki, hogy az állam nem nézőket, és nem fenntartókat, hanem színházakat támogat, ezért támogatási szempontjait is velük kapcsolatban fogalmazza meg – magát a normatív támogatást is színházra bontva osztja. Az alapnormatívára minden olyan színház jogosult, amelynek van fenntartója (nem feltétlenül kell helyi önkormányzatnak lennie), és üzemszerűen működik (évente legalább kétszáz előadást tart). Az alapnormatíván túl a színház kiegészítő támogatásokra is jogosult, ha kamaraszínpadot tart fönn, illetve ha keretei között balett- vagy operatagozat is működik.

Az érdekjátszma szempontjából nézve ez a finanszírozási modell rendkívüli módon megerősíti a színidirektor alkupozícióját az önkormányzat kárára. Függetleníti őket a fenntartói támogatás változásának szeszélyeitől, a többtagoztosság-kamaralétesítés ösztönzésével egyszersmind „fiók-kultúrpolitikussá” avatja őket. Lehetővé teszi számukra, hogy az egyik műfaj bevételeiből keresztfinanszírozzanak egy másik műfajt – és mivel az általuk irányított intézmény keretei között tehetik mindezt, még csak ki se kell kérniük hozzá a fenntartó önkormányzat beleegyezését. Az igazgatók aránytalan megerősítése ráadásul a színházi rendszer minden más részvevőjének leértékelődéséhez is vezet – a nézőszámtól független normatív támogatás történetesen a nézők leértékelődéséhez.

Az igazgatók ebben a rendszerben nem a minél népesebb közönségre, hanem pusztán az előírt előadásszám teljesítésére törekszenek majd, ami nagyon fals megoldásokat eredményezhet – gondoljunk csak a pesti színházak fajlagosan nagyon költséges kamaraszínpadainak szerencsétlen felszaporodásra.

Amennyiben ez a finanszírozási modell az önkormányzatok igazgatói kinevezésekbe való beleszólási jogának jelentős korlátozásával párosul, az érintett városok egyszerre veszíthetik el érdeklődésüket és felelősségüket színházaik szemben. „Minek támogassam a színházat” – mondhatják - „ha úgy sincs beleszólásom az irányításába? Amúgy meg, ha én nem támogatom, támogatja majd helyettem a központi állam!” Így az előadóművészeti törvény a szakma legrosszabb rémálmait válthatja valóra: az önkormányzatok kivonulásával 9 milliárd forint támogatás tűnhet el a színházi rendszerből. Ám az igazgatók egyelőre nem látják be a veszélyt. Csizmadia Tibor, a törvény szakmai vitáját bonyolító Színházi Szövetség elnöke – az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatója – a minisztériumnak készített vita-összefoglalójában is, a parlament Kulturális Bizottsága előtt is hangsúlyoza: bár „az önkormányzatokban nem látnak ellenséget”, „a szakma többsége az első modellt támogatja”.

A parlamenti folyosókról tudható: az országgyűlés legerősebb lobbicsoportja az önkormányzati lobbi. Alkalmasint éppen attól, hogy a kormány–ellenzék határt keresztülvágja: a nagyobb városoknak mindkét oldalon ülnek képviselői. Aligha számíthat az ő támogatásukra egy olyan törvény, amely az önkormányzatoknak a színházaikkal kapcsolatos tulajdonosi jogait csorbítani akarja.

Egy mobilabb verzió

De hogy áll a helyzet a második számú finanszírozási modellel? Az elsővel ellentétben ez törekvéseket támogat: honorálja, ha az önkormányzat többet költ a színházaira, díjazza, ha azoknak sok a nézője. Egészen pontosan az állam minden forintot, amit az önkormányzat színházra költ, egy másik támogató forinttal told meg, a maradék állami támogatást pedig aszerint osztja szét az önkormányzatok között, hogy színházaiknak mennyi látogatója volt. Ebben a leginkább reformszerű elem, hogy önkormányzat és színháza között nemcsak fenntartói viszonyt ismer el. Nem kell, hogy az önkormányzat maga alapítsa a színházát, elég, ha közszolgáltatási szerződést köt egy már működő színházzal, amelyben tisztázzák: mekkora támogatásért milyen előadás- illetve nézőszámot kell teljesíteni. A színházon ráadásul nemcsak épületes-társulatos formációt értenek a munkaanyag szerzői: állandó játszóhely nélküli társulatok és társulat nélküli befogadószínházak is szerződhetnek önkormányzatokkal. Sőt, az önkormányzat megteheti, hogy színházra szánt pénzét (vagy annak egy részét) pályázati alapon keresztül osztja szét – akkor is jár minden színházra költött forintja után egy további forint az államtól.

A színházi érdekérvényesítési játszma szempontjából ez a modell az önkormányzatokat erősíti meg. A nézőszám-arányos támogatás felértékeli a közönség szerepét, ami közvetve a népszerű színészek alkupozícióját is erősíti a színházigazgatókkal szemben. A modell adta lehetőségként létrejövő befogadószínházak pedig enyhítik a társulatvezetők függését az egyes önkormányzatoktól. Ennek a finanszírozási modellnek a nyomán sokszínűvé válhat az önkormányzati színházak rendszere. Vidéken is megjelenhetnek koprodukciós befogadó színházak, a fővárosban is szaporodhatnak az állandó játszóhely nélküli, önkormányzattal szerződő társulatok. A legfontosabb lehetséges fejlemény, hogy mobillá válhat az egész színházi struktúra.

Említettük már: a színházak derékhadát adó önkormányzati színházak vezetése nem ezt a finanszírozási modellt támogatja – nyilván azért, mert ez a változat sokkal inkább épít az önkormányzatokkal való együttműködésre. Még sajnálatosabb, hogy a struktúra mobilizálásában érdekelt alternatív-független társulatok képviselői is fenntartásokkal fogadták ezt a modellt: nekik a nézőszámot honoráló kitételével van problémájuk. Szerintük ennek a megoldásnak az egyébként is jobb helyzetben lévő, nagy befogadó képességű színházak lennének a nyertesei, a művészileg értékesebb előadásokat bemutató kisebb játszóhelyek pedig ellehetetlenülnének.

Schneider Márta, az OKM művészeti ügyekért felelős államtitkára a két finanszírozási modellt értékelve úgy nyilatkozott e sorok írójának: olyan megoldást szeretnének találni, amely a színházi szakma érdekeit is kielégíti, de amely érdekeltté teszi a fenntartót is a színháza működtetésében. A tárca éppen ezért a két finanszírozási modell egybedolgozását kezdeményezi. Evvel nem a két modell közötti választást kívánják elodázni – a cél az, hogy oldódjon a színházi szakma és a fenntartó önkormányzatok érdekellentéte. A törvénynek ebben az lenne a feladata, hogy kinyissa, úgymond, az (önkormányzatra mint tulajdonosra épülő) fenntartói rendszert. Az államnak nem az az érdekes, hogy milyen jogi viszony áll fenn a fenntartó és színháza között, hanem az, hogy az állami forrásokhoz való hozzáférést szabályozza. E tekintetben a második finanszírozási modellben szereplő közszolgáltatói szerződés mindenképpen progresszív elem.

A fenntartó önkormányzatok és az érintett színházigazgatók érdekellentéte egyelőre fennáll, oldódni legfeljebb a leendő törvénytől oldódik majd. Ennek elfogadásának viszont éppen az az előföltétele, hogy érdekellentétük csökkenjen. Az ördögi kört csak úgy lehetne megtörni, ha sikerülne új forrást bekapcsolni a színházfinanszírozási rendszerbe. Erre a törvénykoncepcióban is szerepel utalás: adójóváírással kéne segíteni a színházak szponzorlását. Ehhez azonban a Pénzügyminisztérium jóváhagyását is meg kell szerezni.

Zsámboki András