Közvetlenül a transmediale, az experimentális művészet agyvihara (Műértő, 2009. március) után, a Berlináléra a filmes világ szállta meg a várost. Ez alkalomból a Collegium Hungaricum előterében Peter Greenaway és DJ Yonderboi közös performansszal lépett fel. Az Arany Medve (filmdíj) és utána az Echo (német zenei díj) közötti lélegzetvételnyi időben a slusszpoén egy olyan személy megjelenése volt, aki hasonló esetben maga is kamerája mögött várná az alkalmas pillanatot. Annie Leibovitz neves amerikai portré- és reklámfotós, leszbikus személyiség kiállítása, a Photographer’s Life 1990–2005 (Egy fotográfus élete) New York, Washington, San Francisco, Párizs, London után a C/O Berlin galériába érkezett.

A látnivaló kétszáz munka: nagyméretű monokróm tájképek a jordániai sivatagról, Nyugat-Amerikáról, kisebb portrék, megbízásra készült, illetve személyes jellegű felvételek hírességekről, családról, barátokról. A tájképek a meditációt szolgálják, mondja a művésznő, a portrék és a személyes képek intimebb megközelítést mutatnak. A „biztosítékok sistergése” a kollekció bizonyos részletei körül úgyszólván az esemény forgatókönyvének megszokott része. Sokkhatás, kockázat nélkül – hiszen Leibovitz egy generációnyi ideje a legtöbb emblematikussá vált portrét jegyző fotós.

© Műértő

Annie Leibovitz (1949) több mint harminc éve van a pályán. Eredetileg festőművésznek készült – képeinek megkomponáltságáról ez egyébként jól leolvasható. Első felvételeit a Fülöp-szigeteken készítette, a légierő tisztjeként szolgáló apja egyik állomáshelyén. Japánban tett látogatása során kezdett komolyabban érdeklődni a fotózás iránt. Hazatérve San Franciscóba tanulmányai mellett egy fotótanfolyamra is beiratkozott.

Egy izraeli kibucban töltött év után, 1970-ben felkereste Jann Wennert, a Rolling Stone alapító szerkesztőjét, akitől megkapta első megbízását: John Lennont kellett fotóznia. A poplegendát kócosan megörökítő és mindjárt az 1971. januári szám címoldalára került képpel debütált. Két év múlva már a lap vezető fotósa volt, és nagyban hozzájárult arculatának kialakításához. Később, amikor a magazint elkezdték színesben nyomni (1974), gond nélkül tért át a színes technikára. Ebben az időszakban fényképezte Bob Dylant, Bob Marley-t, Patti Smitht. A Rolling Stones együttes 1975-ös amerikai turnéján készített néhány utóbb ikonszerűvé vált felvételt az együttes tagjairól – a félmeztelen Keith Richardsról és Mick Jaggerről. Lapja 1980-ban ismét John Lennonhoz küldte, hogy a Double Fantasy című album megjelenése alkalmából lefényképezze. Lennon azt akarta, hogy Ono is rajta legyen a képen. Leibovitz elképzelése, hogy mezítelenül álljanak kamera elé, meghiúsult, mert Ono nem volt hajlandó levetni nadrágját. A végeredmény, a teljesen felöltözött Onóra meztelen testével ráfonódó Lennon egyben az utolsó felvétel a néhány órával később meggyilkolt sztárról. (A képet 2005-ben az American Society of Magazine Editors az elmúlt negyven év legjobb címlapjának nyilvánította.)

Leibovitz Photographs című első albuma 1983-ban jelent meg. Ebben az évben kezdett dolgozni a Vanity Fairnek, ahol minden részletében megtervezett, mesterien megvilágított színpadias beállításaival, hírességeket ábrázoló provokatív portréival új korszakot nyitott (tejben fürdő Whoopi Goldberg, Demi Moore ruhátlanul, terhes hassal). Szinte minden számottevő amerikai hírességről – élsportolókról, a kulturális élet szereplőiről – készített felvételeket; pózolt neki a világbajnok Muhammad Ali, a filmszínész Brad Pitt, Scarlett Johansson meztelenül, Nicole Kidman egy díva teljes pompájában, Christo becsomagolva, II. Erszébet, George W. Bush, Bill Clinton, Barack és Michelle Obama. Munkáit a Vogue, a The New York Times Magazine és a The New Yorker publikálja, de reklámkampányok is előszeretettel használják (American Express, Gap, Givenchy, Milk Board).

Ha Leibovitz külső helyszínen dolgozik, nem kerüli el a sajtó figyelmét. A The New York Times 1991-ben tudósítást közölt arról, ahogy a táncos David Parsonst a Chrysler toronyházat díszítő egyik fémmadáron fotózza – maga is egy ilyen díszítő elemre kiállva, több mint 200 méter magasan Manhattan felett. Ezzel megismételte a fotós legenda Margaret Bourke-White (1904–1971) bravúrját, akiről 1934-ben ugyanitt készült felvétel. Első kiállítását 1991-ben rendezte a Smithsonian’s National Portrait Gallery Washingtonban, s ez hat évig volt úton a világ körül. Ő volt az első nő, akit a galéria bemutatott.

Susan Sontaggal 1989-ben találkozott. Az írónőt az AIDS and its Metaphors (Az AIDS és metaforái) című könyvének borítójához fotózta. Intellektuális töltésű kapcsolatuk, amelyről sosem nyilatkoztak, az írónő haláláig, 2004-ig tartott. Sontag meghatározó hatással volt Leibovitzra. Az ő rábeszélésére utazott 1993-ban, a balkáni háború alatt Szarajevóba. Az úton készült felvételekhez Sontag írt esszét, ahogy ő találta ki Leibovitz Women (1999) című könyvének dramaturgiáját is.

Legújabb kötete, a kiállítás címadója, a Photographer’s Life: 1990–2005 e korszak lezárása. „Nincs két életem – írja könyve előszavában a fotós. – Egy életem van, amelynek a személyes képek és a meghatározó munkák egyformán részei.” A Susan Sontag utolsó napjait megörökítő blokk megítélésénél a nézők mégis elbizonytalanodnak. Az író, politológus David Rieff, Sontag fia kétli, hogy anyja akarta volna ezeket a képeket, és támadja a fotóst, amiért az írónőt posztumusz megalázza. Leibovitz a felvételeket utolsó vallomásnak szánta, és állítása szerint transzállapotban, belső tiltakozása ellenére kényszerítette magát elkészítésükre.

Modelljei és megbízói többnyire értékelik provokatív újításait, amelyekkel újra és újra képes meghökkenteni az utca emberét, s ez nem mellékes, ha az eladott példányszámokat nézzük. A sokat emlegetett válság azonban őt sem kerülte el; többek között kénytelen volt feladni egyik műtermét. Tény, hogy pang a műtárgypiac, de a Leibovitz-eredetik változatlanul a két vezető aukciósház keresett tételei. Függetlenül az etikai vitáktól, Leibovitz életművének megítélése összességében kedvező. A portréfotózás koronázatlan királynőjét hazájában a szakmai körök egy új keletű ranglistáján a XX–XXI. századi művészet 35 legnagyobb újítója között tartják számon. (Megtekinthető május 24-ig.)

Varga Marina