Cukros kenyér: giccstárlat Tapolca mellett?

A hatvanas évektől kezdve több generáció az ő előadásában ismeri ezt a dalt, hogy aztán a kilencvenes években, retróhullám ide vagy oda, Zámbó Jimmy is hozzátegye a magáét, sőt még az eredetinél is elemibb érzelmeket kavarjon. Csakhogy amíg Zámbó Jimmy átdolgozásában a régi dallam és a műfaj elér a kilencvenes évek tömegkulturális giccsvilágához – úgy is, mint szociokulturális háttérhez –, addig a Látványtár kiállítása, kortárs művészek beemelése ellenére, megmarad a körvonalazatlan harmincas, ötvenes, hatvanas évek, egy számunkra végérvényesen lezárult korszak felidézésénél.

Ez jó is meg nem is. Mert ezeket a naiv, valahol a nagyművészet státusára áhítozó képeket önfeledten, szinte kritikátlanul fogyasztjuk. Mi több, el vagyunk bájolva, mondván, ez már rég nem az a világ, amelyben kénytelenek vagyunk élni. A számtalan megnyilvánulási formában kísértő jelenkori giccs, amely a tömegkultúra megannyi – tárgyi és virtuális – csatornáján keresztül sokkal rafináltabb módon nyomul az életünkbe, ezen a tárlaton teljesen észrevétlen marad. A cím hallatán feliratos falvédőket képzelhetünk el, egy megkésett és megállított idő máig beszédes, anakronisztikus emlékeivel meg a remény kék madarával. Vörösváry Ákos egy letűnt, polgári világból válogat képeket a giccseshez, az édeshez fűződő érzelmi viszonyunk konzerválására.
 

© Műértő

Egy-egy motívum (táj, madár, nő, akt vagy ezek kombinációi) különböző szintű feldolgozásaira koncentrál, amelyekből időközben kikopott vagy az ideál, vagy a technika – vagy egyszerűen a realitás. Ebben a válogatásban nincs értékítélet, de még a különböző ízléspreferenciákhoz sem szolgál illusztrációs anyagként, inkább egy valaha létezett polgári alsó- és középosztály vizuális kultúrájának forrásaira kíván utalni, és egy alapvetően harmonikusan működő befogadói viszonyt kíván helyére billenteni: azt a viszonyt, amely az élet reflektálatlan élvezetéből fakad, és inkább hangulatilag, mondhatni, simaságában hat, mint a csokoládé.

Én inkább úgy vagyok vele, mint a cukros kenyérrel, amelyről kiderült, hogy egy bizonyos életkorban (4. ált. isk.) igenis lehet a nagymama langyos meggyes pitéjének az alternatívája. A cukros kenyér ötlete ma már nem merül föl bennem, és nem kell a rákívánás sem, hogy felidézze az emberiség ártatlan, szebb napjait. Ezért is lehet ezen a kiállításon maradéktalanul jól szórakozni, mert a gyűjtemény édeskés jellege éppen ezeket a kollektív emlékezetben élő, távolabbi időket szólítja meg.

Ez a nosztalgiába csomagolt kispolgári giccs mégiscsak egy letűnt világot idéz fel. És mindez azért szerethető, mivel ennek tényleg semmiféle realitása nincs, mert ha lenne, többé nem egy hamvas komédiáról beszélnénk. Ha valami, akkor éppen a kockázatvállalás hiányzik a kortárs művekből, a komikum átfordításának, a mélyebb dimenziók felmutatásának képessége – Elekes Károly kivételével, aki éppenséggel talált tárgyak (képek) gyakorlati és gondolati megtisztításával foglalkozik nagy következetességgel (Műértő, 2009. január).

A kiállítás azonban nem alakokat, hanem különböző témák körül csoportosuló típusokat vonultat fel. Az alkotókedvű „külsősök” között is inkább a műkedvelő figuráját találjuk meg itt, aki – első benyomásaim alapján – leginkább középosztálybeli városlakó, középkorú férfi vagy időskorában rajzolni kezdő, eredeti tehetségű asszony.

© Műértő

A Látványtár belső terét teljesen beborító anyagot ezek alapján elég nehéz lenne strukturálni, de a tartalmi egységek elkülönítésére irányuló igyekezet azért átsegít ezen a nehézségen. Neveket és évszámokat elvétve találunk. Van, aki saját jogon, nevesítve szerepel, és vannak, akik csoportokba olvadnak, mint például a Három modern giccs, A tél képei vagy A Tavaszról meséjében. Az allegorikus ábrázolások között Szász Endre lidércfényű alakjait lehet felismerni, mégpedig a lényegüket leginkább megragadó módon, reprodukciókban.

Az eredeti tehetségű asszonyokról szólva két nevet szeretnék mégis megemlíteni: Lidi nénit és Csajbókné Pály Erzsébetet. Azt a tájat és azt a mikrovilágot festik, ahol élnek, meg ami a kezük ügyébe kerül, rajzi eszközeik minimumával. Nem akarnak többet, ahogyan másnak sem akarnak látszani, mint amik, és nem is sorakozik a szemük előtt a festészeti mintaképek arzenálja, amely megzavarná őket a látásban. Így Lidi néni az A4-en is nagy felületekből, egyszerű formákból álló, víziószerű, grandiózus tájat rajzol, Csajbókné Pály Erzsébet a terítős asztal (és a kép) síkján kibontakozó hollandi lányos vázát kezdi meséltetni, hogy az eredeti szándék, a virágcsendélet tolmácsolása a fókuszváltás és a tapintható koncentráció miatt szinte elmarad.

Vörösváry Ákos ezúttal is – nagyon barátságosan – látást kíván a nézéshez, mi pedig azt kapjuk, amit vártunk. Kószálhatunk egy öröklött és sokféle áttételen keresztül végigkoptatott képvilágban, amelyben jólesően felismerhetjük a XVII–XVIII. századi flamand táj- és csendéletfestészet távoli rezonanciáit, a XVIII. századi francia festészet operetten és orfeumon átszűrt ideálképeit, a biedermeier házi kedvencek kézimunkás darabjait vagy a populáris grafika sodrában egyre tovább aprózódó, ki tudja, milyen ikonográfiai hibriditásokat – a kisember vágyát egy szebb, jobb, éteribb élet után.

(Megtekinthető 2010. május 31-ig.)

Aknai Katalin