„Mi a neved? – A nevem Podóliában Terguszko Jaroszlav; Zbaraszban Kohaninszky Zdenko; Odensében frater Hilarius; Hamburgban Junker Elias; Münsterben Stramm Vilmos; Amsterdamban Mynheer van der Bullen Tóbiás; Singapore-ban Maharadzsa Kong; a tengeren Captain Rouge; Hoogstratenben Malchus lovag; Lille-ben Chevalier de Mont Olymp; a Pfalzban Doktor Sarepta; itt pedig Hugo von Habernix.”

A párbeszéd Jókai Mór Egy hírhedett kalandor a XVII. századból című regényében hangzik el. A vallatóra fogott Hugó éppen Koblenz várát védi tüzér őrmesterként, de közben a lövedékekbe rejtett titkos üzenetekkel kijátssza a koblenzieket az ellennek, s miután fény derül árulására, töredelmes vallomást tesz elképesztő előéletéről – a házasságszédelgéstől az emberevésig.

Regényének – egyébként fiktív – főszereplőjét ezzel a nagy mesemondó mintegy a kalandor archetípusává avatta. Valóságos utódai – az országhatárokat nem ismerő, elveiket, gazdáikat és álneveiket öntörvényűen cserélgető, anyagi előnyökért életveszélyes kalandokra is hajlandó „világjárók” – közül a Bolíviában nemrég megölt Eduardo Rózsa-Flores előtt többen is öregbítették (vagy rontották) Magyarország jó hírét (lásd táblázatunkat).

HVG

A karrierje csúcsán, a 18. század végén holland titkos tanácsosként a japán császárság és a németalföldi királyság közötti kereskedelmet megalapozó Jelky András is zűrös ügyekkel kezdte pályafutását. Bajai szabólegényként vette nyakába a nagyvilágot, de európai körútja egy, a Holland Kelet-India (a mai indonéz szigetvilág) felé kényszerregrutákat szállító hajó gyomrában fejeződött be. A bakaságot egy hajótörésnek köszönhetően megúszta, ám maradt a tengeren: fedélzeti szabónak állt. Egy kalóztámadás után eladták rabszolgának, ahonnan Kínába szökött, ott pedig – immár saját akaratából – németalföldi zsoldba szegődött. A holland armada tisztjeként évekig Indonéziában szolgált, ott volt Ceylon meghódításánál is. A frontot az 1760-as évek közepén cserélte a már említett titkos diplomáciai küldetésekre. Felesége elvesztését követően, az 1770-es évek elején – amikor Benyovszky Móric éppen Madagaszkár meghódításába kezdett – Jelky visszavonult, és tisztes budai polgárként élte hátralévő napjait.

Szintén Bajáról és ugyancsak hivatásos katonaként indult a nemzetközi összeesküvői pálya irányába az 1825-ben még Thier vezetéknévvel anyakönyvezett Türr István. Ő 17 évesen hagyta ott a családi vaskereskedést, az 1848-as magyarországi forradalomról pedig már a Joseph Wenzel Radetzky gróf vezénylete alatt álló osztrák gyalogezred hadnagyaként értesült, Lombardiában. Innen a következő év januárjában megszökött, ám nem Magyarországra sietett, hanem az olasz szabadságért küzdő piemonti seregnek ajánlotta fel szolgálatait. Türr a világosi fegyverletétel után is Nyugaton maradt: Winkler Lajossal együtt olasz pénzből magyar légiót verbuvált Velencében, ám buzgólkodásának egyedüli eredménye az volt, hogy 1853-ban Tuniszba száműzték. A hivatásos fegyverforgató ekkor a krími háborúban a török felet erősítő Klapka Györggyel vette fel a kapcsolatot, végül – állítólag nem akarván iszlám hitre térni – mégis brit zsoldban harcolt az oroszok ellen. Olyan jól, hogy 1855 végén az angol kormány megbízásából – a háború esetleges eszkalációját előkészítendő – titkos küldetésben a Monarchiába jött. Ám a bécsi titkosszolgálat lefülelte, és a hadbíróság halálra ítélte. Hogy Türr nem volt akárki, azt az is bizonyítja, hogy ügyében – állítólag – maga Viktória királynő interveniált, így megúszta. Négy év múlva újra Itáliában tűnt fel, az olasz függetlenségi háború kitörésekor Giuseppe Garibaldi táborát erősítette jó pénzért. Szakmai tudását a Nápoly kormányzója címmel honorálták, ezt a posztot azonban csak pár hónapig töltötte be. A kiegyezést követő amnesztia után repatriált, s kiterjedt kapcsolati tőkéjének köszönhetően új foglalkozást talált: bekapcsolódott a Panama-csatorna kivitelezésébe, a görögországi Korinthoszi-csatornát pedig már saját vállalkozásban hozta össze.

Nem volt ilyen szerencsés a Világost csupán két évvel túlélő, Beck bárónő néven elhíresült Beck Vilma, akinek kémkalandjai hónapokig foglalkoztatták a londoni közvéleményt. Az életét angol és német nyelvű önéletrajzi lektűrben is elregélő Beckről annyi tudható csupán, hogy fizetett kémként Kossuth Lajos szolgálatában állt, de valószínűsíthető, hogy ugyanakkor az osztrák hadvezetésnek is jelentett – foglalja össze a Beck-históriát T. Dénes Tamás a Fejezetek a titkosítás és a kémkedés történetéből című kötetében. A frontvonalak mögött Racidula álnéven szaglászó – korabeli források szerint egy pesti zsidó kereskedő nejeként korábban virágkötéssel foglalkozó – Vilmát 1851 augusztusának végén egy tiszteletére adott birminghami estélyen tartóztatta le az angol rendőrség – hivatalosan sikkasztásért. Kihallgatására menet az állítólagos bárónő összeesett, és „szívszélhűdés” következtében meghalt. A korabeli bulvársajtó az októberben Albionba érkező Kossuthot kérdőre vonta, aki elismerte: a szabadságharc alatt kétszer is találkozott egy Racidula nevű kémnővel.

Nála sokkal gazdagabb, vagy legalábbis jobban dokumentált életúttal dicsekedhet az 1879-ben egy paksi gabonakereskedő családban született Trebitsch Ignác, aki élete során hét ország titkosszolgálatával került kapcsolatba. A világcsavargó – máig nem tudni, elszökött-e otthonról, avagy apja küldte világot látni – szerényen, kanadai és angliai presbiteriánus lelkipásztorkodással kezdte. Nem sokkal később aztán Londonban Ignatius Timothy Tribich Lincoln néven egy alkoholellenes liga agitátora lett, akit a Lloyd George-féle liberális párt tagja, Seebohm Rowntree csokoládémágnás pártfogolt.

A történetéből – Rejtő Jenő örökbecsű ponyváit idézve – Az igazi Trebitsch címen 1985-ben könyvet is kanyarító Gömöri Endre szerint Rowntree 1906-ban Belgiumba küldte, ott szervezte be az angol titkosszolgálat. Új munkaadói 1911-ben kérték fel, hogy az általa alapított, az Intelligence Service fedőcégeként is szolgáló Anglo-Austrian Petroleum Syndicate élén szálljon be a balkáni olajbizniszbe. Romániában a német titkosszolgálat is beszervezte, a britek viszont ezt felfedvén befagyasztották az apanázsát. A máig homályos Trebitsch-sztori egyik változata szerint egy londoni váltóhamisítás után, egy másik szerint kettősügynöki lelepleződése miatt menekült az USA-ba, ahol azonban Franz von Papennel, Németország katonai attaséjával (a későbbi kancellárral) ápolt kapcsolatai miatt bebörtönözték. Az első világégés végén szabadult, és a weimari Németországba sietett, ahol kisvártatva Wolfgang Kapp bizalmasává vált, aki 1920-as puccsa után mindössze száz napot megért nacionalista kormányának főcenzori posztját bízta rá. Kapp bukása után a Távol-Keletnek vette az irányt, az egyik verzió szerint azért, mert Amerikában is persona non grata volt, Gömöri szerint viszont az sem kizárt, hogy Trebitsch az amerikai hírszerzés embereként került Kínába 1922-ben, éppen a kínai polgárháború idején. Szolgálatait az ekkor Közép-Kínát ellenőrzése alatt tartó, angolbarát hírében álló Vu Pej-funak ajánlotta fel. Nem sokkal később mint Vu tábornok megbízottja tárgyalt a németekkel Velencében, ám mivel a hadúr nem kapta meg az osztrák–német pénzügyi támogatást, Trebitsch minden erkölcsi skrupulus nélkül kiszolgáltatta munkaadóját a japán hírszerzésnek.

A japán kapcsolatot fenntartotta az után is, hogy az 1930-as évek elején váratlan fordulattal buddhista szerzetesnek csapott fel. Csao Kung néven Sanghajban rendhagyó kolostort alapított – visszaemlékezések szerint a csatlakozóknak nem csak vagyonukat kellett rábízniuk, a női szerzetesek más értelemben sem lehettek biztonságban tőle –, 1937-ben pedig mind a német, mind a japán hírszerzésnek felajánlotta propagandaírói szolgálatait, valamint azt, hogy Kína buddhista közösségeiben angolellenes hangulatot szít. Akkorra azonban a sokféle kitérő már az ítélőképességének is a rovására ment. 1938-ban például nyílt levélben a világ minden kormányát (Finnországé és Japáné kivételével) lemondásra szólította fel: „Ellenkező esetben a tibeti buddhista mesterek olyan erőket szabadítanak el, amelyekkel szemben tehetetlen az emberiség.” Nem sokkal 1943-as halála előtt pedig azzal hívta fel magára a nemzetközi sajtó figyelmét, hogy egy cionista lapnak nem kevesebbet javasolt, mint hogy a zsidóság problémáját egy sanghaji „kis Jeruzsálemmel” oldják meg véglegesen.

HOLCH GÁBOR / SANGHAJ, VAJNA TAMÁS