Ennek a lapnak megteremtője és felépítője, aki rossz szívem felét magával vitte a Kerepesi temetőbe, a síron túl is tanácsadóm maradt az élet dolgaiban. Annyira ismerem az elveit és a gondolkozását, hogy elhatározások előtt csak arra kell gondolnom, hogy ő mit szólt volna hozzá, és már van irány, amit követni igyekszem. (Többen vagyunk, akik álmatlan éjszakák csöndjében még ma is így beszélgetünk vele.) Most is, mikor azon a nem sorsdöntő, de az ő személyéhez fűződő problémán gondolkoztam, hogy rengeteg emlékem közül, amely Az Est alapítása idejéből él bennem, melyiket válasszam ki ez ünnep szám részére – most is azt kerestem, hogy ő melyiket választotta volna. És mikor az itt alább következő rövidke memoárfejezetet megírom, meg vagyok győződve, hogy Miklós Andor ezt választotta volna ki a témáim közül, ezt, amely a maga kicsiségében nemcsak őt jellemzi, hanem az ő hű öreg barátját, e sorok íróját is.
Szóval, huszonöt évvel ezelőtt, amikor éjjel-nappal tárgyalt, jött, ment, izgult új lapjának születésekor, egy éjszaka, éjfél után holtfáradtan jött be a Palermo kávéházba, ahol egy sarokban vártam rá. A nyomdával tárgyalt egészen addig. Tudtuk, már mindent megtárgyalt, elintézett, megszervezett, csak még a címe nem volt a lapjának. Már hetek óta folyt a címkeresés, eredmény nélkül. Jobb nem elmondani, miféle zseniális és ostoba címeket ajánlottak neki. De most már sürgős volt a dolog, végre dönteni kellett. A beszélgetés folyamán én vetettem fel a kérdést:

- Na, és mi lesz a címe?
- Már van címe – felelt.
- Micsoda?
Félve, bizonytalanul mondta ki:
- „Az Est”.
- Ki találta ki?
- Én.
Hallgattam. Ő várta a véleményt. Én tovább hallgattam. Rám nézett, gyanakodva:
- Nos, jó cím?
- Szörnyű – mondtam.
- Miért?
- Kétségbeejtő. Soha, soha nem lesz népszerű. Bocsáss meg, de egy új lapnál a címkérdés sorsdöntő dolog, nekem itt most muszáj az igazat megmondanom. „Az Est”, ezt még soha senki nem mondta ki életében, hacsak verset nem szavalt vagy dalt nem énekelt. Este vagy Az Este, az se valami szenzációs, de legalább emberséges. De Az Est, ez mesterséges képzés, költő rövidítés így egymagában. Mert például esthajnal, az jó és használatban lévő magyar szó, de est egymagában kizárólag csak költői műben fordulhat elő. Ez a szó nem való rikkancsok szájába a körúton, már csak azért se, mert nem tudnak vele mit kezdeni. Igenis, „leszáll az est” – versben. De nem a Teréz körúton. Arany János leírhatta ezt, hogy „nézni is tereh” („teher” helyett), de azért soha, soha senki nem fogja használni a tereh szót az életben. Költői szabadság, az költő szabadság és nem lapcím. Te nem fogod kényszeríteni az emberek százezreit, hogy ezt a korcs, megoperált szót: Est, könnyedén beillesszék a köznapi beszédjükbe. Már pedig egy lap, ha népszerű akar lenni, ne adjon a publikum szájába olyan szót, ami kényelmetlen a szájnak. Az még nagynehezen megjárná, hogy Este. De Az Est, ez szörnyű. Olyan, mintha az állam szúrós, négyszögletes aprópénzt veretne, nem pedig kereket. ha kimondom, szúrja a számat: „Az… Est… az… est”… Mondd, nem érzed, hogy igazam van?
- Van benne valami – mondta, fáradtan nézve maga elé az asztalra.

- Ezt a szót – folytattam egyre tüzesebben – nem is lehet jól kiabálni az utcán. Hogy’ kiabálja ezt a szegény rikkancs? Tartson szünetet az Az és az Est közt? Így kiabálja: „Az!!-Est!!”? A rikkancs nemigen tud egytagú szót népszerűvé tenni. A rikkancsnak vagy hosszabb szó kell, vagy hosszú magánhangzó. Ideális cím ebből a szempontból az Esti Újság. Folyton a fülünkben zeng a rikkancsok melódiája: „Estiújsááág”. Ez jó. De azt sose fogja a rikkancs kiabálni, hogy „Azeeest!” Nem érzed, hogy ez lehetetlen?
- Gondolod?
- Meg vagyok róla győződve. Rikkancsnak melódia kell, mint a tenoristának. Hiába van jó hangja, ha nincs hozzá jó énekelnivaló. Ha egy ilyen rövid szót, mint Est, kibök, attól még nem zeng az utca. Nem bánom: Este, vagy Pesti Este, vagy amit Bródy Sándor ajánlott: Napeste, vagy amit én ajánlottam: Esti Posta, Pesti Posta, ezek ritmikus szavak, a Bródyé jambikus lejtésű, az én két címem két-két trocheus, ezeket lehet kiabálni, ezekkel lehet a rikkancsnak mulatságosan játszani, ezeket lehet skándálni, ezek szájba illő, népszerű címek. De szúrni a szájat egy ilyen majdnem kimondhatatlan szóval, mint Est, amely azonfelül még elő sem fordul a köznapi beszédben, ez katasztrofális.
- Katasztrofális? – kérdezte halkan.
- Hát lehet, hogy túlzok, de hogy szörnyű, az biztos. Bízzál az érzékemben, az ösztönömben, a fülemben. Ezt a szót, hogy „Az Est”, nem sokáig fogjuk hallani az utcán.
- Gondolod?
- Meg vagyok róla győződve. Most még nem késő. Változtasd meg. Este, Pesti Este, Napeste, Esti Posta, Pesti Posta… De Az Est? Soha! És ha nem fog sikerülni a vállalkozás, ha a lapod nem fog tudni meghonosodni az utcán, akkor a balsikernek legalább a felét írd ennek a rossz címnek a terhére. Én ezt előre megmondom, hogy aztán ne mondhasd azt, hogy miért nem figyelmeztettelek. Itt most leszögezem, hogy én ezt előre megmondtam. Gondold át még egyszer az összes érveimet. Azt hiszem, bebizonyítottam, amit akartam.
- Igen.
- Meg vagy győzve?
- Igen.
- Na végre. Tehát mi lesz a címe?
- Az Est – mondta csöndesen.