Nem itt született. Mégis mi, ha nem magyar?

„Soha semmilyen rossz tapasztalatom nem adódott abból, hogy nem itt születtem” – vallja be Kostil Danila, aki 1996-ban, 12 évesen Oroszországból került családjával Magyarországra, és egy szót sem beszélt magyarul. Manapság a huszonéves filmrendezéssel foglalkozik, nap mint nap látjuk reklámjait a tévében. „Az FHB bank, a Takarékbank, a DJuice szpotjait készítettem” – meséli a fiatal, aki nem csak szereplőként, de rendezőként is részt vett a Metaforum Film projektjében, mely a bevándorlók elfogadásának, integrációjának céljából készült. Tíz kisfilm mutat be tíz „mi, ha nem magyart”, azaz olyan itt élőt, aki nem csak a nyelvet tette magáévá, hanem egy-egy hungarikumhoz is szorosan kötődik.

Kostilt például a Rubik-kocka nyűgözi le, melyről kiskorában azt hitte, orosz találmány. A Kubyk Rubik egyik filmjében is szerepet kap, a tárgyi animációk szerelmese ugyanis a pixelek megtestesítőit látja a kis színes kockákban, melyeknek billiónyi variációs lehetősége szerinte a kreativitás szimbóluma: „a káosz és rendezettség közötti örök keresés” netovábbja.

Hernyák László, aki 1991-ben a háborús behívó elől a Vajdaságból Magyarországra jött, most borokat készít Etyeken, és úgy érez, mint minden borász: „a harmóniát keresem az életben, és a borban”, fia diplomamunkája a pezsgőkészítés, esténként pedig hálát ad istennek egy pohár nedű mellett, hogy ilyen szerencsésen alakult a sorsa.

Az orosz Julija a Zsiguli gyárnak otthont adó Togliattiból érkezett, hogy megtanulja a Pető-módszert, Ito Naomi pedig japánként a Kodály-módszerre esküszik, és a kórusban való éneklés élménye nélkül el sem tudja képzelni életét.

A filmek főszereplői tehát jól érzik magukat. Szeretnek itt élni, vélhetően sokkal inkább, mint azok, akik beleszülettek a „tutiba”. „Indokolatlanul pesszimisták a magyarok” – véli például Kostil. És ez a pesszimizmus megmutatkozik a statisztikákban is, melyek szerint a magyaroknál nincs hiány idegengyűlöletből és intoleranciából.

A számokhoz képest a valós élet tapasztalata mást mutat, és ezt Kormos Gyula Krisztián, a projekt rendezője is megerősítette: „Nem most először észleltük azt, hogy a személyes találkozások és az élettörténetek ismeretében már más színben tűnnek fel a bevándorlók” – meséli Kormos. 2009-ben a Magyar vagyok, nem annak születtem című dokumentumfilm forgatásán ugyanis migránsok számára kedves vidékeken az ott élők egytől-egyig szívélyesen fogadták az „idegeneket”; összecsapták kezüket magyar tudásukat hallva, rácsodálkoztak hazaszeretetükre, azaz rácáfoltak arra, ami a piréz-magyar konfliktus egyre növekvő rátájában mutatkozik meg évről-évre.

A Tárki közvélemény-kutató még 2006-ban találta ki az idegenellenesség lakmuszát, mellyel arra akartak választ kapni, milyen mértékű az ellenállás egy etnikummal szemben, mely igazából nem is létezik. Az eredmény egyre lehangolóbb, 2009-ben már 63 százalék nem tűrte volna meg a „csúnya-rossz” pszeudo népséget.

Úgy tűnik azonban, ha egyénekről, sőt mi több, egyéniségekről van szó, máris más a hozzáállás. A Mi, ha nem magyar-kezdeményezésnek pedig épp ez a lényege: embereket bemutatni, méghozzá a magyar szíveket büszkeséggel eltöltő hungarikumok segítségével. Hízelgő látni, hogy egy vietnamit lenyűgöz a halasi csipke, egy vajdasági jókedvvel dolgozik éhbérért mentősként, két mongol lányzó pedig nyelvét csettintve kavargatja a gulyást, méghozzá akcentus nélkül. Ők elégedettek a Balatonnal, szeretik a budapesti közlekedést és a jelek szerint még azzal is megbékéltek, hogy a honfitársaik ilyen pesszimisták.

A teljes médiakampányt és a dokumentumsorozatot EU-s forrásból finanszírozták, összesen 44 millió forintból gazdálkodhattak a készítők.