Hetvenes évek: mi lett a család szeme fényével?

Ez volt az évtized, melyben kedves kislányokról derült ki, hogy az ördöggel cimborálnak (Az ördögűző), kisfiúkról, hogy valójában az Antikrisztust tisztelhetjük bennük (Ómen), szende tinik rendeztek tömegmészárlást iskolai bálokon (Carrie), a tesónk pszichopatának állt (Halloween) és az új háznak sem sokáig örülhetett a família (A rettegés háza). A hetvenes években a horror beköltözött a négy fal közé, és elsősorban a családra fókuszált. Hogy miért? Magyarázzák Vietnám poszt-traumájával, a Contergan-bébik felcseperedésével, a fogamzásgátló tabletta elterjedésével, merészebbek még a Beatles feloszlásával is, a lényeg: a generációk egymásban látták meg leginkább a félelmeiket. Íme, öt kedvenc monstrumunk az évtizedből:

Regan MacNeil (Linda Blair): Az ördögűző (1973)

Mondhatnánk, hogy senki sem tud olyan hatásosan spenótot lövellni a szájából, mint a kis Regan, és a lépcsőn előadott akrobatamutatványai is lélegzetelállítóak, de inkább szorítkoznánk arra, hogy amikor arámiul motyog, felakasztja a szemét, és bedühödik, egyértelművé teszi, hogy miért végez ez a horror az első helyen számos szavazás során.

Leatherface, avagy Bőrpofa (Gunnar Hansen): Texasi láncfűrészes mészárlás (1974)

Az egész Sawyer família megérne egy misét, de ha már választanunk kell, nyilvánvaló, hogy Bőrpofa közülük a nyerő. Tobe Hooper mozija több szempontból is megkerülhetetlen. Egyrészt a hillbilly horrorok egyik őse (az urbánus szereplők az elhagyatott vad vidéken szembesülnek a helyiek sajátosan értelmezett vendégszeretetével); erőszakossága miatt számos országban tiltott gyümölcs volt hosszú évtizedekig; Bőrpofa pedig a láncfűrészével, a kötényével és kifejezéstelen maszkjával a mai napig az egyik legkedveltebb halloweeni jelmez.

Carrie (Sissy Spacek): Carrie (1976)

Jobb nem cikizni a gyengének látszó fura osztálytársakat, mert ki tudja, mire számíthatunk a továbbiakban tőlük. Brian De Palma klasszikusában egy disznóvérrel elkövetett diákcsíny után szabadul el a telekinetikus pokol, amikor hősnőnk, Carrie bebizonyítja, hogy tényleg képes arra, hogy a pillantásával öljön.

Damien (Harvey Stephens): Ómen (1976)

A kis ördögfi neve nem véletlenül hajaz a démon szóra, ő valóban a sátán ivadéka. Az ördögűző sikere után elkerülhetetlen volt, hogy gyorsan megszülessen a testvérdarab is, ami azonban inkább kreatív gyilkolási módszerei miatt lett maradandó (karóba húzott atya, üveglappal lefejezett fotós, a több emelet magasról lezuhanó, a mentőautó hordágyán bevégző anyáról nem is beszélve).

Mike Myers (Nick Castle): Halloween – A rémület éjszakája (1978)

Maszkos gyilkos, komoly mentális problémákkal. A rendező, John Carpenter nem csak a filmbeli orvosi magyarázattal és egy hatalmas konyhakéssel tisztelgett a Psycho előtt, de azzal is, hogy női főszereplőnek Jamie Lee Curtist választotta, kinek mamáját (Janet Leigh) Hitchcock thrillerjének híres zuhanyzós jelenetében kaszabolták le. A Halloween igazi horror-kliséket teremtett, így az egyik első „utolsó lány” karakterét, aki a patriarchális világrend megtestesítőjeként a szexhez való kissé puritán hozzáállása miatt maradhat végül életben.

És a kihagyhatatlan klasszikus: Alien, A nyolcadik utas: a Halál (1979)

Az évtized végén mutatták be minden idők egyik legjobb horrorját (A nyolcadik utas: a Halál), amely csak látszólag mond ellent a hetvenes évek trendjének azzal, hogy félelmünk első számú tárgyát az űrbe száműzi. A biológiai kapocs – a mód, ahogyan a kis Alient a gazdatest vér és fájdalom közepette világra segíti – vitathatatlan. Igazán meghitt családi pillanat.

Nyolcvanas évek: a darabolós gyilkosok és bio-hazárdírozók fénykora

Amellett, hogy David Cronenberg a zsáner elkötelezett rajongóit kis költségvetésű biohorror-csemegékkel (Shivers, Rabid, Videodrome, Porontyok) kápráztatta el, ebben az évtizedben későbbi sorozatok első darabjait is bemutatták. (Péntek 13. Gyerekjáték, Rémálom az Elm utcában), Sam Raimi pedig belevágott a mára már klasszikussá lett Evil Dead – Gonosz halott-trilógiájába. Az évtized legjobban sikerült rémségei két alzsánerből, a slasher (egy pszichopata sorra tizedeli az emberiséget és a filmidő alatt patak, később tenger vér folyik) és a biohorror műfajából kerültek ki, de az egyik legmaradandóbb frászfilm továbbra is a családban maradt (Ragyogás). Íme, öt kedvenc monstrumunk az évtizedből:

Jason Vorhees (Kane Hodder): Péntek 13. (1980)

A hokimaszkos Jason karakterét egyértelműen Michael Myers ihlette a Halloweenből. A számtalan folytatással büszkélkedő horrorsorozat fő karakterének személyiségjegyei szép fokozatosan, részről részre bomlanak ki: az első részben még nem több egy hallucinációnál, idővel egy hokimaszkra és egy machetére is szert tesz, ebben a szerelésében írva be magát örökre a popkultúrába.

A dolog: A dolog (1982)

Jóllehet minden idők egyik legjobb horror nyitójelenetét köszönhetjük a filmnek, A dolog bizony nem aratott különösebb sikert bemutatásakor. Pedig John Carpenter rendező az alakváltoztató idegen organizmussal, amely sorra tizedeli egy sarkköri kutatóbázis legénységét, tényleg felejthetetlen biohorrort alkotott, melyben „a dolog” a vírusok és a rák metaforájaként azt példázza, mi történik, ha egy organizmus átveszi az irányítást a testünk felett, hogy aztán azt a maga igényei szerint formálja.

Freddy Krueger (Robert Englund): Rémálom az Elm utcában (1984)

Krueger egy klasszikus slasher-figura, aki összeégett arcával, zöld-piros csíkos kötött pulcsijában, puhakalapjával és pengeujjaival a horrortörténelem egyik emblematikus figurájává nőtte ki magát. Különleges karaktervonása, hogy áldozataival álmukban végez, és hogy még humorral is megáldotta a sors, persze akasztófahumorral.

A légy: A légy (1986)

Mindig is volt ebben a rovarban valami, ami szent borzadállyal töltötte el az emberiséget, ez pedig nagy valószínűséggel azon tulajdonságénak tudható be, hogy a holttestek eltakarításából komolyan kiveszi a részét. Nem csoda, hogy önmagában már a gondolat is undorító, hogy az emberi genetikai állomány egy légyével összekeveredik, arról már nem is beszélve, hogy milyen ijesztő, amikor a filmbeli tudós (Jeff Goldblum) zümmög és fejjel lefelé lóg a plafonról.

Chuky (Brad Dourif) – Gyerekjáték (1988)

Még egy slasher a korszakból, amely egy kis reinkarnációs mellékszállal bolondította meg a zsánert. A fő horrorkarakter a filmben egy gyerekjáték, Chuky, akibe egy sorozatgyilkos lelke költözött. Hatalmas kék szemeivel, műanyag arcával talán ő az a karakter, aki a Halloween szellemiségét a leginkább megtestesíti: egyszerre félelmetes és vicces. Bár inkább az előbbi.

És a ráadás: Jack Torrance (Jack Nicholson): Ragyogás (1980)

Egy világtól elzárt hotel valahol a fagyos-havas hegyekben, egy író, aki gondnokként dolgozik ott, és egy hatodik érzékkel megáldott kisfiú. Az egykori szálloda falai között valami misztikus történik, de nem a kísértetektől, mint inkább a családfőtől kell rettegnünk.