„Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kommunizmus elől akartam menekülni, hiszen csak tizenkét éves voltam, amikor a szüleimet hátrahagyva Amerikába indultam; a kalandvágy hajtott” – ecseteli későbbi filmes karrierjéhez vezető legfontosabb döntésének indítékát a nemzeti filmipar megújításáért felelős, 66 esztendős kormánybiztos. (Az interjú 2011 júniusában jelent meg.)

Szülei – építész apja és háztartásbeli anyja – a XII. kerületi Csaba utcai iskolába járatták, ahol „az amerikai nagynénitől érkező fantasztikus játékok miatt menőnek számítottam”. A sikersztori Kanadában folytatódott, ahol egy magyar család fogadta be. Később Los Angelesben fodrásznak tanult tovább. Egy parókakészítési szabadalma és a koptatott farmerek gyártására szakosodott távol-keleti cégének sikere alapozta meg az egzisztenciáját. „A parókaüzletből jött az első millió, a farmergyár eladásából pedig Hongkongban két mozit vettem, és filmeket kezdtem forgalmazni.”

A hetvenes évek közepén, már az Államokban egy barátjával megalapította a Carolco Picturest. Producerként, társproducerként számos világsiker kötődik a nevéhez: Rambo-filmek, Elemi ösztön, Evita, a Terminátor-sorozat egyes darabjai.

Érdeklődése az utóbbi időben Magyarország felé fordult. Filmet forgatott 1956-ról (Szabadság, szerelem), Demján Sándornak segített elkezdeni az etyeki Korda Filmstúdiót. Január óta a magyar filmszakma kormánybiztosa.

A hollywoodi házát ideiglenesen hátrahagyó producer mostanában egy XII. kerületi bérelt lakásban lakik, „néhány házra attól, ahol gyerekként éltem”. A korábbi kapcsolatairól nem nyilatkozó, azok titkát féltve őrző producer jelenleg egyedül él. Szabadideje, mint mondja, jelenleg nincs, „reggel 8-ra érkezem az irodába, és este 8 előtt ritkán távozom”.

HVG: Számos nagyszabású amerikai produkciót jegyez, az irodájában mégis az 56-ról szóló Szabadság, szerelem plakátját látjuk a falon. Ez a legkedvesebb filmje, vagy már az esetleg betoppanó kormányzati főemberek miatt tette közszemlére?

Andy Vajna: Minden filmem kedves, de ez az egyik legnehezebb és legkedvesebb, ezért lóg a plakátja a falamon. Bush elnöknek az elsők között vetítettem le a Fehér Házban. Ő akarta így.

HVG: Mégsem az ő szolgálatába állt, hanem Orbán Viktor kabinetjének kormánybiztosa lett. Nem frusztrálja, hogy ebbéli minőségében csak kétmilliárd forint fölött diszponál?

A. V.: Magyarország a hazám, ez el is döntötte volna a Bush kontra Orbán kérdést – ha lett volna ilyen. Ami pedig a pénzt illeti, sohasem az anyagiak határozták meg, milyen filmet csinálok. Jó ötletből minimális pénzzel is készülhet jó film, és ez fordítva is igaz.

HVG: Producerként ez sikerült is önnek. De hogy fér majd össze a munkásságában a kevésbé mély mondanivalójú Elemi ösztön mondjuk a Hídemberhez hasonló politikai kultuszfilmekkel, amilyeneket esetleg majd kormánybiztosként jegyez?

A. V.: Szerintem azért az Elemi ösztön nagyon izgalmas volt... Az új munkakörömben most természetesen más a cél. Fontos, hogy a magyar kultúrát terjesszük, és érdekessé tegyük a világ számára. De – s ez egyben a legfőbb célkitűzésem is – szerintem meg lehet találni a közös pontot a szórakoztatás és a kultúrmisszió között. Így tekintek például az Evitára is. Amúgy pedig nem keverem össze a saját ízlésemet azzal a feladattal, amivel megbíztak. Egy csapatot fogok összeállítani, amelyik úgy választ az eléje tárt ötletekből, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki belőlük.

HVG: Amikor senki nem köti meg a kezét, hogyan választja ki, milyen filmeket támogat?

A. V.: Nem tudok filmet úgy csinálni, hogy ne találjak benne valami izgalmasat. A Terminátor ötletében például megtetszett, hogy a számítógépekkel zsúfolt világunkban meddig lehetünk a magunk urai. A Rambót pedig azért csináltam meg, mert azt láttam, hogy a katonákat annyira kiképezték a vietnami háborúra, hogy utána agyban nehezen tudtak visszaállni a mindennapi életre.

HVG: Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen néptanítói attitűdjei vannak. Mindenesetre szurkolunk, hogy az ön segédletével készülő új magyar filmek egy-egy jelenete is olyan emlékezetessé váljon, mint amikor Sharon Stone a kihallgatásakor lábtartást váltott. Jut eszünkbe: ugye csak rosszindulatú legenda, hogy létezik még szereposztó dívány?

A. V.: Nem látják, hogy azon ülnek? De félretéve a tréfát, ebben sajnos nincs tapasztalatom. Mi mindig színésznőket választottunk, adott karaktert egy-egy szerepre, a rendezővel együtt gondolkodva.

HVG: Most is, mint mindig, kedélyesen nyilatkozik. De azért néha önből is előtör a terminátor?

A. V.: Nekem ápolnom kell a művészlelkeket, simogatva vagy kicsit erélyesebben fellépve, hogy az jöjjön ki a filmből, amit korábban elképzeltünk. Ha ez nem működik, akkor az csakis az én hibám. Hogy az Evitánál maradjunk: Alan Parker fantasztikus rendező, de vitám támadt vele, mert nem akarta jóváhagyni a költségvetést. Amikor kevesellte a pénzt, ultimátumot adtam neki. Öt perccel a határidő letelte előtt megjelent nálam, hogy aláírja a papírokat.

HVG: A sztárokkal kapcsolatos sztorijait hallgatva – például hogy összejár Bruce Willisékkel, együtt síel Schwarzeneggerrel – bujkál bennünk a kisördög: ezek valódi kapcsolatok, vagy inkább a pénz tartja össze?

A. V.: Filmkészítéskor egy családként élünk, hiszen több hónapig éjjel-nappal össze vagyunk zárva. A kialakult barátságok egy része tovább él, mások a forgatással együtt befejeződnek. Nekem az előbbiből több sikerült.

HVG: A kapcsolatai, gondoljuk, azért jót tesznek a vállalkozásainak, így például a budapesti divatüzleteinek vagy a nemrég nyitott japán éttermének.

A. V.: Be kell látni, Budapest nem divatváros. A recesszió hatásai nem múltak el nyomtalanul, és ez különösen igaz a divat világára. A Nobu más, amolyan gasztronómiai küldetés: fontosnak tartom, hogy Budapestnek olyan éttermei legyenek, amelyekért érdemes idejönni, nemcsak Európából, hanem a világ más pontjairól is.

HVG: És ön mit eszik inkább: egy kis japán menüt vagy igazi magyaros ízeket?

A. V.: Sajnos ebben a korban már állandóan diétázni kell, leginkább ez határozza meg a menüt.

HVG: Önnel kapcsolatban nem megkerülhető a kérdés: fut még a nők után, vagy esetleg fordítva?

A. V.: Nem futok utánuk, de ők sem utánam. Az ember alapvetően hosszú távú kapcsolatra vágyik. Voltak nagyon helyes, izgalmas barátnőim, de stabil családot még nem sikerült összehoznom. Ha filmet gyártunk, annyit dolgozunk, hogy örülünk, ha este beesünk az ágyba. Kormánybiztosként pedig, ha lehet, még elfoglaltabb az ember. Szóval most a munkáé a terep, nem a magánéleté.

DOBSZAY JÁNOS – KELEMEN ZOLTÁN