– Inkább izgalmas és felejthetetlen, ahogy a baldachinos ágy brokátfüggönyére vetítve peregtek a rövidfilmjeim.

– A Louvre a tavalyi életmű-kiállítással több századik a munkáit bemutató múzeumok sorában, a londoni Tate Britain, a New York-i MoMA vagy a bécsi Albertina mellett. Ezek szerint végleg megbékélt a múzeumokkal?

– Megbékéltem?

– Fiatalon kijelentette, nem akarja, hogy a munkáit kiállítsák.

– Ezzel egyszerűen ki akartam zárni magam a műkincspiac bizarrnak tűnő körforgásából, nem akartam a klasszikus kánon részeként eladhatóvá válni. Közben persze vágytam az ismertségre, a szélesebb közönségre, ami a szűkös johannesburgi lehetőségek miatt egyet jelentett volna az európai, amerikai megmutatkozással. Amikor képzőművésztanoncként az osztálytársaimmal arról ábrándoztunk, hol szeretnénk lenni tíz év múlva, magamat a munkáimmal együtt egy múzeumba vizionáltam.

– Ehhez miért kellett előbb Johannesburgban politológiát, majd Párizsban színészetet tanulnia?

– Kerestem a megfelelő kifejezési formát. A színészet iránti vágy amolyan művészi ambíció volt, de ebben a szerepben később eszköztelennek és túl egysíkúnak éreztem magam. A politológia az én családi hátteremmel meg valahogy adta magát. Legalább némiképp közel állt a jogtudományhoz.

– Nagymamája Dél-Afrika első női ügyvédje, a szülei emblematikus szerepet játszottak az apartheid ellenzőiként, az áldozatok védőiként. Nem úgy képzelte a családja, hogy továbbviszi a többgenerációs jogászi hivatást?

– De igen. Művészként persze, ha nagyon is más eszközökkel, mégis az ő útjukat járom. Az otthoni szellemiség már gyerekként mélyen belém ivódott, testvéreimmel sokat hallottunk Mandela bebörtönzéséről, érzékeltük az abszurd társadalmi helyzetből adódó feszültséget. A Litvániából menekült zsidó családom a johannesburgi fehér elit részeként, a kisebbség kisebbségeként különösen érzékenyen reagált a tolerancia hiányára, az intézményesített fajgyűlöletre, a feketék évszázadokra visszamenő megaláztatására. Beégtek a képek, ahogy gyerekként először láttam, amint egy csapat fehér ember a földön rugdos egy feketét, ahogy a feketék külön bejáraton léphetnek csak be egy épületbe, viszont a fehérek parkjaiba, utcáiba be sem tehetik a lábukat.

– Érzett bűntudatot fehérként?

– Igen. Miközben európai könyvekkel, művészettel, kulturális hagyománnyal berendezett nyugati életet éltünk a fehéreknek fenntartott luxuskaranténban, a hétköznapokba simuló abszurditással, amely Johannesburg jogi eszközökkel kibélelt társadalmi berendezkedését jellemezte, nem lehetett megbékélni. Nem lehetett érintetlennek, kívülállónak maradni. Sokan el is hagyták az országot.

– Szinte valamennyi munkájának a szülővárosa, Johannesburg és az apartheid vált kiindulópontjává. Miért ódzkodik mégis a politikai művész besorolástól?

– A beskatulyázás leszűkíti az alkotói hatásteret, noha valóban sokat foglalkozom politikai tartalmú témákkal. Dél-Afrikában ez elkerülhetetlen. Még az is előfordult, hogy fiatalon éjjel teleragasztottam a várost a saját propagandista plakátjaimmal. Később azonban a konkrét helyzeteken keresztül mindig is az univerzális, emberi kérdéseket kutattam, mindazt, ami túlmutathat az adott pillanaton.

– Piszkálódásaival nem szúrta a rendszer szemét?

– A hatalom nem törődött azzal, mivel szöszmötölnek stúdióikban a láthatatlan művészek.

– Nem is tiltották be soha?

– Egyetlenegyszer, Rómában. Az animációs filmben, amelyet egy ház falára vetítettek, feltűntek meztelen alakok. Bizonyára volt valahol egy templom a közelben.

– Hisz Istenben?

– Talán igen, talán nem, magam sem tudom. Talán egy hazugságvizsgáló segítene eldönteni.

– Művészként mintha kacérkodna azzal, hogy Istent játsszon. Eltörli a meglévőt, hogy például a filmekben széttépett papírdarabokból új, saját világot alkosson.

– Éppen ez a különbség Isten és földi alkotó között. Isten egyszer alkotott, létrehozta a tökéletes rendet. A művész egyfajta antiistenként kényszeresen és folyamatosan rákérdez, újraformál.

– Ezt a folyamatosságot kereste a filmekben?

– Amikor a nyolcvanas években sikerült végre kiszabadulnom az olajképek, a színek világából, és visszataláltam az alapokhoz, a szénhez és a rajzhoz, már csak a képek lezártsága, a pillanat kimerevedése nyomasztott, ami nem tükrözte a világ megértéséhez szükséges folyamatos változás eszméjét. Így született az az ötlet, hogy a kiszögezett fehér lapra rajzolt képet helyenként kiradírozva, megváltoztatva, aprólékos fázisokból, filmként keljenek életre a vonalak. A képeket azóta is egy távolabbi fényképezőgéppel kockánként rögzítem, a kép és a masina között megtett magányos sétaút a meditáció eszközeként, a forgatókönyv nélküli, spontán továbblépés terepeként szolgál. Megdöbbentett és lenyűgözött, amikor hasonló szellemi megfontolással és technikai kivitelezéssel találkoztam Kovásznai György hetvenes években készített festményfilmjeiben.

– Kovásznai budapesti jeleneteiben harsognak a színek, a johannesburgiak kizárólag fekete-fehérek. Miért akart szabadulni a színektől?

– Mert ebben a letisztult egyszerűségben megtaláltam mindent, a grafika és a rézkarc több évszázados hagyatékának erejét.

– Az animációs filmekben élesen elválik a fekete és a fehér ember világa. Az árnyjátékai vagy a tépett fekete kartonból építkező mozijai a faji ellentétek kibékítésére tett jótékony kísérletek?

– Így tűnhet, a látvány valóban ezt sugallhatja, a felvonultatott szereplők viselete, a magukkal hordott jellegzetes tárgyak alapján azonban pontosan megkülönböztethetőek és beazonosíthatók a figurák.

– Mennyire nemzetfüggő műveinek befogadása?

– Érdekes figyelni, ahogy az univerzálissá élesített dél-afrikai problémák, kérdések a különböző országokban újra helyi értelmet nyernek, helyi problémákra utalnak Franciaországban, Svájcban vagy akár Japánban.

– Három évvel ezelőtt a Time magazin Barack Obama mellett a világ száz legmeghatározóbb embere közé választotta. Dél-Afrika első számú művészeként és kulturális exportjaként valóban ekkora hatással lennének alkotásai a világ alakulására?

– Illúzió volna azt hinni, hogy művészként befolyásolhatjuk a történelmet. Noha a felelősségünk vitathatatlan, ezért sokáig nem is mertem művészként aposztrofálni magam, az útlevelem megfelelő rubrikájában sokáig technikusként szerepeltem. Művészként a mi felelősségünk az, hogy tükröt tartsunk a világnak, és talán a jelhagyással, az észrevétlenül elmúló, könnyen kifakuló pillanatok életben tartásával az emlékezés generátorává válhatunk. Hozzájárulhatunk a múlttal való szembenézéshez, ami a jövőben elkövetett hibák kiküszöbölésének kulcsa. Mindez komoly feladat.

– Dél-Afrika hol tart ebben?

– Szembenéztünk a múltunkkal, és próbáljuk feldolgozni a traumát. Próbálunk ellene menni az afrikai közmondásnak, ami úgy szól: ami jönni fog, egyszer már eljött.