József Attila bronzkalapban, márványzakóban

„Költőtársakért is helytül” József Attila szobra a Parlament előtt, s ha eltávolítják, vele együtt olyan irodalmi nagyságokat száműznek, mint az ország házát szüntelenül ostorozó Vörösmarty Mihály, a Kossuth Lajos orra alá is borsot törő Petőfi Sándor, vagy a Tisza Istvánt vad geszti bolondnak, kora parlamentjét pedig rendre „hazugság-házként” emlegető Ady Endre. Ezzel is érvelt a megfontolt fogalmazásairól ismert Tverdota György irodalomtörténész, a József Attila-kutatás szaktekintélye, aki az Élet és Irodalomban tőle szokatlanul éles hangú esszével szólt hozzá a közvéleményt október közepe óta foglalkoztató skandalumhoz.

A Margitszigeten

Zagyi Tibor

 Az ideológiai és politikai csatározások kereszttüzébe került József Attila-emlékművet 1980 decemberének legvégén avatták fel a Parlament déli oldalánál, Andrássy Gyula lovas szobrának akkor már 35 éve hűlt helyén (HVG, 2011. október 29.). A költő születésének 75. évfordulóját a Magyar Szocialista Munkáspárt ezzel az aktussal terven felül kívánta megkoronázni. 1979-ben az aprólékosan kidolgozott emlékév eseményei között ugyanis nem szerepelt Marton László alkotásának felállítása.

A kapkodásra jellemző, hogy „a három lépcsőfokon ülő szobor” elvi engedélyeztetését az akkori kulturális miniszter – az utóbbi években a Fidesz holdudvarában sertepertélő – Pozsgay Imre csak szeptemberben kérvényezte kommunista pártbeli főnökeitől. Az átadás „végső határidejét” pedig azért kellett még 20 nappal eltolni, mert a Vadász György tervezte talapzat fundamentumát először 180 fokkal elfordítva betonozták ki. A korabeli kritika szinte egyöntetű fanyalgással fogadta a köztéri szobrászat felkapott mesterének, Martonnak A Dunánál című művét. Hol „a szocialista embereszményt megtestesítő” költőt hiányolták a „révedt tekintetű” alakból, hol azt vetették a szemére, hogy a világ korszerű képzőművészeti vonulatába nem illeszthető be a csupán egy vers illusztrációjaként értelmezhető alkotás. A kései József Attila – tananyagon kívüli – költészetét tömegesen felfedező versbarátok ugyanakkor nem sokat törődtek a műelemzésekkel. Mind többen ültek a testközeli bronzköltő mellé olvasni, tanulni, fényképezkedni, ezzel téve az emlékmű környékét valóságos kultuszhellyé. A legismertebb József Attila-szobornak akkortájt mintegy félszáz társa volt, mára ez a szám majd a duplájára nőtt.

Az angyalföldi

MTI/ Pap Jenő

Az első híradást arról, hogy József Attilának szobrot emelnek, három héttel a költő szárszói öngyilkossága után röppentette fel a Heti Újság. A bulvárlap – Pszt... én is csak hallottam sorozatcím alatti – kacsának tűnő bejelentése azonban korántsem volt légből kapott. A megrendült barát és mecénás, Hatvany Bertalan rögvest megbízta a római iskolához sorolt Vilt Tibort egy márvány- vagy bronzportré elkészítésével. Ám a sírra szánt portré csak terv maradt, s még azt sem tudni, hogy az évtizeddel későbbi első és máig utolsó országos József Attila-szobor-pályázatra benyújtott „nyugtalan felületű” Vilt-plasztika milyen viszonyban volt a meghiúsult variánssal. A tervezgetésnél 1942-ben sem igen jutottak tovább. Amikor a költő nevét viselő emlékbizottság egy baloldali politikai demonstráció keretében Szárszóról Budapestre hozta a poéta földi maradványait, „méltó síremlékben” is gondolkodtak, ám Nóti András emlékműtervére (egy gyárkéményt kéz a kézben védő munkások között álló József Attilára) már nem futotta.

„Régi mulasztást pótolt tehát az újsütetű demokrácia”, amikor 1948-ban – ahogy a Népszava tudósítója fogalmazott – a magyar politikai és szellemi élet kiemelkedő tagjai különvonatra szállva „vitték el hódolatukat” Balatonszárszóra, ahol Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter felavatta a valószínűleg kőből faragott, mára kinyomozhatatlan sorsú monstrumot. Az azóta jószerével elfeledett művész, Sebő Zoltán egyébiránt nem a költőt mintázta meg, hanem egy roppant erejű, fejszéjét a lábánál pihentető Favágót, és a talapzatára a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz!” sort vésték.

De történelmi jóvátételnek szánták egy évvel korábban a már említett, botrányokat kavaró szoborpályázatot is. Bár a legelső elképzelések szerint a költő szobra a Nagykörút és a Dohány utca sarkánál lebontásra ítélt Rákosi Jenő szerkesztőfejedelemét váltotta volna, a pályázatot már a belvárosi Eskü (ma: Március 15.) térre hirdették meg. Oda, ahonnan éppen száműzték Klebelsberg Kuno korábbi kultuszminiszter szobrát. Minőségi kifogásai miatt azonban („olyan emlékművet szeretnénk, amelyből idővel műemlék lesz”) a bírálóbizottság nem hirdetett eredményt, és rögvest szűkebb körű meghívásos pályázattal próbálkozott. Ezt Jankó János nyerte meg, ám a megbízást valahogy mégis az egykori illegális kommunista szobrász (az első zsűriben még aktívan tevékenykedő) Beck András kapta – tudhatjuk meg Pótó János történész kutatásaiból. A szocreál szobrászat mintapéldányának bronzba öntése után, 1952-ben már nem az Eskü térre, hanem az angyalföldi, frissiben József Attila térre keresztelt területre állították, közvetlenül a Rákosi Mátyás Kultúrház elé.

A teljes lista megtekintéséhez kattintson balról az első gombra!

Máig kibogozhatatlan, hogy e pályázat melléktermékeként került-e a poéta nevével összefonódott Balatonszárszó Fő terére ugyanabban az évben egy másik szocreál mű. A majd kétméteres bronzalakot a helybeliek váltig a pályázaton szintén indult Tar Istvánnak tulajdonítják, ám a József Attila-szobrok azonosításában a HVG-nek nélkülözhetetlen segítséget nyújtó Prokai Gábor művészettörténész, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus osztályvezetője óvatosságra int. A közvélekedést ugyanis sem irat, sem stíluselemzés nem támasztja alá, ráadásul a művész 1957-ben Makón felállított József Attila-szobra a szárszóinál jóval sallangmentesebb. A költő emlékét megörökítő műalkotások tekintetében Balatonszárszó egyébként is a legtalányosabb település. Nemcsak azért, mert a főváros után ott avatták a legtöbb szobrot, hanem mert azok élete ott volt a legforgalmasabb. A Sebő-féle műalkotás mellett nyoma veszett például a József Attila parkban 1955-ben felállított Jankó-féle szobornak csakúgy, mint a József Attila Múzeum falán 1981-ben avatott ólom domborműnek. A Fő téri egész alakos bronzművet 1956 októberében mint munkásmozgalmi szimbólumot döntötték le, öt évvel később, a sérülések kijavítása után egy fákkal takart parkba került. A rendszerváltás után nem sokkal ugyancsak ismeretlen tettesek rombolták le az akkortájt rendre lekommunistázott költő első sírján álló emléktáblát, ami körül azóta talán a legbensőségesebb hangulatú kultuszhely alakult ki. Amikor ugyanis a régi mészkőmaradványokra új márványtáblát helyeztek, a tisztelgők a jelképes sír melletti fákra (s ma már az odatett hirdetőtáblára) a virág mellé vagy helyette kedvenc verseik szövegét rajzszögezik ki zarándoktársaiknak. A balatonszárszóihoz hasonló inzultusok másutt nemigen érték a költőt megidéző alkotásokat, bár a bronzba öntött műveket előszeretettel lopták el, vagy fűrészeltek le róluk értékesíthető nyersanyagot.

A lillafüredi

MTI/ Vajda János

 Születésének századik évfordulóján valóságos szoboravatási dömping bontakozott ki, melynek eredményeképpen a köztereken vagy közintézményekben mára a százat közelítik a költőt mintázó műalkotások. József Attila a szoborranglistán az erős középmezőnyből az éllovasok, a 140 szobros Petőfi és a 120 szobros Szent István mögé zárkózott fel. Ugyanakkor a centenáriumi kampány sem múlhatott el skandalum nélkül. A hódmezővásárhelyi patinás Hősök terén 2005 októberében a Fidesz akkori frakcióvezetője, Áder János olyan ember új szobra előtt tisztelgett, aki „a hazugság kényelmes országútja helyett az igazság veszélyes ösvényeit választotta mindig”. Méltató szavainak pikantériája volt, hogy a ceremónia napján Kligl Sándor háromalakos, bronzba álmodott kompozícióját csak kegyes csalással lehetett felavatni. A szoborcsoportnak még nem volt kiöntve ugyanis minden darabja, ám a kínos tény elismerése helyett a szervezők – a hazugság kényelmesnek mondott országútját választva – bronzspray-vel befújt viaszfigurákat is avattak.

MURÁNYI GÁBOR