Egy évig állt a dobozban Török Ferenc legújabb játékfilmje, az Isztambul. Furcsa, hogy a holland, ír, török és magyar filmalap együttműködésével létrejött alkotást Írországban már 2011 februárjában bemutatták a Dublini Filmfesztiválon, míg nálunk csak annyit lehetett tudni, hogy elkészült, és valamikor majd moziba kerül.

Arról, hogy miért kellett egy évet várni a hazai premierrel, a rendező a hvg.hu-nak korábban úgy nyilatkozott: pénzügyi okok álltak a háttérben. „A magyar fél legfeljebb negyven százalékát fedezte a koprodukció költségeinek. Már ha kifizették volna. Mert a Magyar Mozgókép Közalapítvány megszüntetése miatt a szerződésben vállaltakat eddig sajnos nem sikerült teljesíteni” - mondta Török néhány hónapja. A probléma azóta megoldódott, az Isztambul zöld utat kapott.

„Isztambul, óóóóóó, Isztambul”

Mindjárt az elején érdemes leszögezni, hogy a film központi témája meglehetősen elcsépelt. Minden probléma forrása egy ruganyos testű, szemtelenül fiatal fruska, aki elcsavarta a több évtizedes házasságban megfáradt középkorú férj fejét. A kérdések viszont, melyeket az új helyzet felvet, fajsúlyosak, és érdekes, a megszokottól eltérő értelmezési lehetőséget villantanak fel.

Mit tehet az anya, egyben háziasszony, ha férje két közösen felnevelt gyerek után közli, hogy köszöni szépen, nem kér a kihűlt kapcsolatból, és inkább lelép? Azon kívül, vagy az után persze, hogy bekattan. Megtalálhatja-e lelki békéjét, ha a saját maga által teremtett álomvilágba - praktikusan más országba - menekül, és úgy tesz, mintha előző élete nem is létezett volna? A testi-lelki well-being elérése, a leselejtezett feleség, legfőképp pedig a befuccsolt nő szerepének levedlése az újjászületés ígéretét is hordozhatja. Annak, aki képes belevágni. A főhős, a megviselt tekintetű, egyszerűen öltözködő Munk Katalin megteszi. Már csak egyetlen kérdés marad: bejön-e a nézőnek a karakter, tud-e azonosulni vele?

A nemzetközi szereplőgárda, a négyes koprodukció a sokszínűségből, profizmusból és közös munkából adódó előnyökön kívül jó néhány nyilvánvaló bukkanót rejtett. Ezeket viszont az Isztambul alkotóinak sikerült elkerülniük. Nem okoz törést sem a történetvezetésben, sem a karakterek egymáshoz való viszonyában, hogy a főszereplőt, Katalint holland színésznő, Johanna ter Steege alakítja. Sőt annak, aki nem ismeri, fel sem tűnik, hogy nem egy szimpatikus arcú, ismeretlen magyar színésznőt lát a vásznon, hanem olyasvalakit, aki pályája során Szabó Istvánnal, Robert Altmannal és Bruce Beresforddal is dolgozott. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy két tőmondaton kívül gyakorlatilag semmit nem mond magyarul. De nem is kell. Ha a szükség úgy hozza, angolul beszél, nem túl választékosan, akcentussal, ahogy egy középkorú magyar embertől elvárható. Már ha ismeri a nyelvet.

Katalin családját magyar színészek játsszák: férjét Lukáts Andor, mindenórás terhes lányát Tenki Réka, húszas évei elején járó fiát pedig Varga Norbert. Az ír kapcsolódási pontot a vejet megformáló Padraic Delaney jelenti, míg a török kapcsolatot Yavuz Bingol, aki Isztambulban született.

Nemzetközi viszonyok. A csapó mögött Katalin (Johanna ter Steege) és Halil (Yavuz Bingol)

A magyar magyar. De a török miért magyar?

A magyar valóságtól az Isztambul sem tud elvonatkoztatni - nyilván nem is ez volt a cél. Az egykori Lipótmező, vagyis az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet még létezik, de már hanyatlóban van: gond nélkül meg lehet szökni onnan, az orvosok pedig a vállukat vonogatják, mondván, reggel még látták a beteget. A villamosról a végállomáson leszállítják az embert - igaz, kedvesen, türelmesen. Az idős emberek régi bérházban, emlékekkel telezsúfolt lakásban élnek. És virágoznak a török büfék.

Ehhez képest a pezsgő, európai szemnek egzotikus Isztambul varázsa egyáltalán nem jön át. Az olcsó hotel, az olcsó étkezés és úgy egyáltalán az extra igények nélküli létezés, az egyszerű emberek mindennapos küzdelmének ábrázolása a történetből adódik. Viszont a lüktetés hiánya, a keleti kultúrában rejlő titkok és izgalmak ki nem aknázása érthetetlen. Isztambul mégis Isztambul. Ennyi erővel Munkné a tizenegynéhány lakosú Újhutára is száműzhette volna magát.

Valószínűleg ez az oka, hogy egyáltalán nem hiteles az ötgyerekes török építésvezető - Hamil - és a szőke magyar nő közé húzott érzelmi szál. Egyrészt, mert a férfi külsejében nincs semmi rabulejtő, másrészt, mert arról sem derül ki semmi, milyen valójában. Azt leszámítva, hogy családja van, meglehetősen szerény körülmények között él és dolgozik a fővárosban, de egy titkos kalandba szívesen belemenne.

Nyilvánvaló a kettejük közötti kulturális különbség, hogy az európai nő Törökországban nem mehet a saját feje után, egy lépéssel mindig a férfi mögött kell járnia, de hogy egy ilyen kapcsolat miért lenne kívánatos számára, amikor éppen a megromlott házassága és szívtelen férje elől menekül, rejtély. A végkifejlet  - szerencsére - nem egyértelmű, nem szájbarágós, mindenki eldöntheti, mit tenne a főhős helyében. Hazajönne vagy maradna. Egy tökéletesen varázsmentes világban.