A Titanic katasztrófája száz évvel az óceánjáró pusztulása után is megmozgatja az emberek fantáziáját. Nem véletlenül, 1912. április 15-én hajnalban ugyanis több mint 1500 ember veszett a jeges Atlanti-óceánba, hátborzongató körülmények között: egy olyan luxushajó első útján, ami szinte teljes gőzzel haladt az útját keresztező kiterjedt jégmező felett. Alig három óra kellett hozzá, hogy a biztonságosnak tartott 269 méter hosszú, 28 méter széles monstrumot elnyelje az óceán. A BBC Online friss összeállításában öt, a köztudatba beivódott titanicos legendát cáfolt meg vagy helyezett más megvilágításba.

A Titanicot az „elsüllyeszthetetlen” hajóként reklámozták

A jégheggyel ütköző óceánjáróról szóló leghíresebb film kétségkívül James Cameron 1997-es Titanicja. Ki ne emlékezne arra a bizonyos romantikus, korlátos jelenetre, amikor a nincstelen, harmadosztályon utazó Jack - Leonardo DiCaprio - a hajó orrában állva hátulról átkarolja a gazdag lányt, Rose-t - Kate Winslet -, és megnyílik előttük a szabadságot jelképező végtelen óceán? Ebben a filmben hangzik el - Rose édesanyja mondja még a southamptoni indulás előtt, a dokkban -, hogy ez a hajó, amiről azt állítják: elsüllyeszthetetlen. Ez a legnagyobb titanicos mítosz – nyilatkozta Richard Howells, a londoni Kings College munkatársa, a BBC Online-nak. Howells szerint nem igaz, hogy a baleset előtt mindenki elhitte, hogy a White Star Line hajótársaság óceánjárója elpusztíthatatlan.

„A vállalat sosem állította, hogy a hajó elsüllyeszthetetlen, nem is beszéltek erről, egészen a katasztrófáig” – állította Howells arra hivatkozva, hogy a Titanic első útja nem számított egyedülálló vállalkozásnak: testvérhajója, az 269 méter hosszú, 2430 ember szállítására alkalmas Olympic ugyanis 1911-ben már többször megtette az utat New Yorkba. Igaz, az elsüllyeszthetetlen hajóról szóló legendának lehetett némi valóságalapja, ugyanis az Olympic ötödik útján összecsattant a Hawk hadihajóval, de az esetnek nem lett komolyabb következménye.

Titanic: a rémálmok hajója

AP

„A hajó süllyedt, a zenekar játszott”

A legtöbb titanicos filmben a hajózenekar tagjai hősként jelennek meg: még akkor is játszanak, amikor az óceánjáró már süllyed. A romantikus elképzelés megfilmesítése azon a tényen alapulhat, hogy a zenészek valóban ott voltak a fedélzeten, amikor a Titanic süllyedt, de a legkézenfekvőbb magyarázat szerint azért, hogy segítsenek az utasoknak megőrizni lélekjelenlétüket. Arról, hogy valóban utolsó leheletükig zenéltek-e, nem maradt fenn bizonyíték, de az tény, hogy a karmester és zenekar hét tagja odaveszett. 

A korabeli beszámolók megoszlanak arról, hogy mi volt a zenekar utolsó dala. A túlélőket mentő hajó, a Carpathia egyik utasa, Carlos Hurd a fennmaradt dokumentumok szerint azt nyilatkozta négy nappal a baleset után, hogy a „sikolyok mellett másik hang is szárnyalt, erősen és tisztán: a 19. századi keresztény himnusz, a Nearer, My God, To Thee hallatszott, amit a zenekar játszott az ebédlőben”. Állítása szerint a zene és a haldoklók jajveszékelése a szenvedés szimfóniájává olvadt össze. Az elképzelés magasztos, de nehezen hihető, hogy a férfi saját emlékein alapult volna, sokkal valószínűbb, hogy Hurd igyekezett pátosszal fokozni az eset drámaiságát, esetleg a túlélők elbeszéléseire hagyatkozva vélhette úgy, hogy az utolsó dal, amit a morajláson át is hallani vélt, az a már említett himnusz volt.

A sajtóban számos túlélő nyiltakozta, hogy a Nearer, My God, To Thee-t  játszotta utoljára a zenekar. Az egyik utas április 19-én azt mesélte a Christian Science Monitor című lapnak, hogy akik a hajótesthez közeli mentőcsónakokban ültek, azt mondták: bizony ezt a himnuszt hallották. Később több túlélő emlékezett hasonlóan - mások elbeszélésére hagyatkozva. A BBC Online összefoglalójából azonban kiderül, hogy nem sikerült minden kétséget kizárósan kideríteni, melyik lehetett az utolsó melódia.

James Cameron mindenesetre megvette a magukat hullámsírba zenélő férfiak történetét. Paul Louden-Brown, a Titanic Történelmi Társaság munkatársa tanácsadóként dolgozott Cameron mellett. A brit lapnak elmondta: a zenekaros jelenet az 1958-as A Night To Remember című filmben olyan csodálatos volt, hogy Cameron elhatározta: megismétli.

Mentőcsónak a túlélőkkel

AP/ Ed Andrieski

Smith kapitány „hősi” halála

Egy valamirevaló kapitány nem hagyhatja el a süllyedő hajót, amíg minden utast ki nem menekítettek. A Titanic kapitánya, Edward John Smith utolsó óráiról a korabeli dokumentumokból kevés konkrétum derül ki. Az általános vélekedés szerint hős volt - annak ellenére, hogy figyelmen kívül hagyva a jégveszélyre utaló jelzést, nem vett vissza a sebességből, a biztos pusztulásba kormányozva hajóját. Pontosan tudta, hány mentőcsónak állt rendelkezésre, és azokban hány utas fért volna el, ennek ellenére hagyta, hogy félig üres csónakokat eresszenek a vízbe – vélekedett Louden-Brown, aki nem értett egyet a kapitányról kialakult idilli képpel.

Smith hősi haláláról a legkülönfélébb történetek keringtek: az egyik arról szólt, hogy a kapitány a jeges vízben úszott, karjában egy gyermekkel. Louden-Brown szerint a kapitány felelős azokért a mulasztásokért, amik végül a katasztrófához vezettek. Nem volt komplett evakuálási terv, nem volt elég mentőcsónak - a 20 csónak 1178 embernek volt elég -, és Smith nem adott ki olyan parancsot, miszerint mindenkinek el kellett volna hagynia a hajót: az utasok egy része nem tudta, milyen súlyos a helyzet.

Az aljas üzletember, aki csak a saját bőrét mentette

Joseph Bruce Ismay, a White Star Line hajótársaság igazgatója álmodta meg a gigászi óceánjáró triászt (Olympic, Titanic, Gigantic), és a korabeli vélekedés szerint ő volt a főgonosz, aki pusztulásra ítélte a Titanicot. A közvélemény szerint az ő hibája volt, hogy nem szereltek fel több mentőcsónakot az óceánjáróra, és ő hajszolta Smith kapitányt, hogy még a tervezett időpont előtt New Yorkba érjenek. Gyáva menekülése - a nőket és gyerekeket beelőzve az első mentőcsónakba vetette magát - szinte minden titanicos filmben továbbél. „Az árulás annyira erős szál, hogy egyetlen filmes sem szereti kihagyni a történetből” – mondta Paul Louden-Brown a BBC Online-nak. A baleset körülményeit feltáró 1912-es brit jelentés szerint azonban Ismay jó pár utasnak segített, mielőtt elfoglalta volna helyét az utolsó mentőcsónakban.

A korabeli média igencsak rásegített, hogy az Ismay-ről kialakult kép kellően visszatetsző legyen. A White Star Line elnökére évek óta fújt a híres lapkiadó, William Randolph Hearst - övé volt a The New York Journal -, mivel Ismay korábban nem akart együttműködni a sajtóval. Louden-Brown szerint Hears lejáratókampányt indított Ismay ellen.

A náci propaganda miniszter, Goebbels megrendelésére készült 1943-as Titanic-filmben Ismay egy hatalommániás zsidó üzletemberként jelenik meg, aki a bátor kapitányt arra ösztökéli, hogy a jégveszély dacára még nagyobb sebességre kapcsoljon. Az 1958-as A Night to Remember című filmben is gazemberként tűnik fel Ismay. Louden-Brown ezt nem tartotta igazságosnak, ezért Cameronnal árnyalták a karaktert: az 1997-es Titanicban Ismay arra használja pozícióját és befolyását, hogy gyorsabb haladásra ösztönözze a kapitányt, mondván, ha előbb érnek New Yorkba, nagyobb lesz a sajtóvisszhang, vagyis a dicsőség.

Az erőszakkal visszatartott bevándorlók, akik nem menekülhettek

Cameron filmjének egyik legmeghatóbb jelenete, amikor a harmadosztályon utazók megpróbálnak feljutni a fedélzetre a mentőcsónakokig, de azzal szembesülnek: lezárták a kapukat, hogy megakadályozzák menekülésüket. Richard Howells szerint erre nincs bizonyíték. Tény, hogy a Titanicon kapukkal választották el a harmadosztályon utazókat a többi vendégtől, egyrészt, mert féltek a fertőző betegségektől, melyeket a bevándorlók terjeszthettek, másrészt a bevándorlókra vonatkozó törvények miatt az Amerikába érkező emigránsokat el kellett különíteni. A harmadosztályon zömében kínaiak, örmények, olaszok, oroszok utaztak, akik új életet akartak kezdeni egy másik kontinensen. Rájuk nem gondoltak, amikor felszerelték a mentőcsónakokat: a folyósokon botladozva kellett feljutniuk a fedélzetre, ha meg akartak menekülni.

Az 1912-es brit vizsgálati jelentés - The British Inquiry Report - megállapította: nem volt igaz, hogy a harmadosztályon utazók elől szándékosan elzárták volna a menekülési útvonalat. Kezdetben néhány folyosón valóban zárva voltak a kapuk, ám később megnyitották ezeket. Akkor viszont már a legtöbb mentőcsónak kifutott - legalábbis a jelentés szerint, amit a BBC Online idéz. Ebből az is kiderül, hogy a harmadosztályon utazók vonakodtak elhagyni a hajót, mert nem akartak megválni csomagjaiktól.