Akik móresre tanították a halált címmel jeleneik meg dokumentumfilm a Vágtázó Halottkémekről, illetve Vágtázó Életerőről. A film díszbemutatóját május 24-én tartják az Urániában, majd a Vágtázó Életerő május 25-én és 26-án duplakoncertet ad az A38-on, ahol mindkét fellépés előtt látható lesz a film, és minden bizonnyal később a televízióban is sugározzák. A rendezővel, Nagy Júliával beszélgettünk.

hvg.hu: Melyik volt a legelső VHK-élménye?

Nagy Júlia: Kamaszkoromban, a Diákszigeten láttam először a VHK-t ’94-ben vagy ’95-ben. Emlékszem, ahogy szépen lassan besötétedett a koncert alatt. Már korábban is tudtam a VHK-ról, ugye a gimiben a srácokon fel-feltűntek saját gyártmányú VHK-pólók, de annyira azért nem mentem utána a munkásságuknak.

Vágtázó Halottkémek-dokumentumfilm

vhkarchív

A Diákszigeten azonban, amikor megnéztük őket, lejött az energia a színpadról. Egy fesztiválon az ember rohangál ide-oda, hogy belehallgasson ebbe-abba, de a VHK-nál földbe gyökerezett a lábunk.

hvg.hu: Tizenöt évvel rá, hogy jött a dokumentumfilm ötlete?

N. J.: Az ötlet nem tőlem származik: a zenekar basszusgitárosa, Mestyán Ádám keresett meg, ugyanis mi egy egyetemre jártunk, és amúgy is voltak közös barátaink. Bár akkor, három évvel ezelőtt még arról volt szó, hogy a rajongóknak készítsünk karácsonyra egy DVD-t, de aztán én javasoltam, hogy tegyünk bele több energiát és legyen ez egy tisztességes dokumentumfilm, amely megörökíti a zenekar esszenciáját, a múltját, jelenét és jövőjét. A koncepció az lett, hogy ne csak a zenekar tagjai szerepeljenek benne, hanem rajongók, kortársak és szakértők is. A cél nem pusztán az volt, hogy a rajongóknak összevágjunk egy mementót archív felvételekből, hanem, hogy azok is megértsék a VHK fontosságát és üzenetét, akik nem ismerik.

hvg.hu: Ez az első filmje?

N. J.: Már készítettem filmet, picit dramatikus formában a fenntartható közlekedésről középiskolások számára. Más szóval a biciklizést, gördeszkázást, rollerezést propagáltuk a fiatalok körében. Ez elég szépen szerepelt, például a legnagyobb, szentpétervári nemzetközi környezetvédelmi fesztiválon elvitte a kreatív dokumentumfilm fődíját.

hvg.hu: Honnan lehetett pénzt szerezni egy VHK-filmre?

N. J.: Ez esetben nem emelném ki a VHK-t, mert a hangsúly a dokumentarista megközelítésen volt, amikor pályáztunk. Hányatott sorsa volt egyébként a filmnek, ezért is tartott három évig. Végül az Nemzeti Kultúrális Alaptól kaptunk rá pénzt.

hvg.hu: Mennyire volt gördülékeny a filmezés folyamata?

N. J.: Sok segítséget kaptunk a zenekartól és a filmben felbukkanó emberektől, sőt, olyanoktól is, akik nem jelennek meg, de archív anyagokkal, információkkal, helyszínekkel vagy technikailag hozzájárultak a film elkészüléséhez.

Gradvolt Róbert

Abból a szempontból nehezebb dokumentumfilmet készíteni, hogy itt nincs behatárolt ütemterv, mint a játékfilmek esetében, amely amúgy is egy sokkal jobban szabályozható dramatikus műfaj. Ráadásul a stáb is erőn felül teljesített: rugalmasnak kellett lenniük, nem tudhatták, mikor kell pattanniuk, mint a titkos ügynököknek.

hvg.hu: A VHK-ban sokan megfordultak; hol húzták meg a határt, hogy ki szerepeljen a filmben és ki nem?

N. J.: A VHK-nak és a zenekar körülötti dolgoknak vannak gyújtópontjaik, és igyekeztem úgy összegyűjteni a szereplőket, hogy ezekről a központi elemekről hiteles emberek nyilatkozzanak.

hvg.hu: A filmből kimaradt két alapító tag: Ipacs László és Czakó István. Ez tudatos döntés volt, vagy valamiért így alakult?

N. J.: Két oka van. Az egyik koncepcióbeli, ugyanis el kellett dönteni, hogy csak a jelenlegi tagok beszéljenek, vagy a régiek is, és akkor szétdarabozódik a film. Az alapítók kivételt képezhettek volna, és én szerettem volna, ha ők belekerülnek a filmbe, de nem akartak szerepelni.

hvg.hu: Miért nem?

N. J.: Mi nagyon nyitottak voltunk és a producerünk, Huszár Viktor emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy be tudjuk őket vonni a filmbe, de a személyes ellentétek ezt nem tették lehetővé.

hvg.hu: Az ilyen tipusú filmek koncertbevágásokra és beszélgetésekre épülnek. Ez is ilyen lesz?

N. J.: Mivel egy 37 éves, jelenleg is aktív zenekarról van szó, nyilván sokat merítettünk az archív felvételekből, illetve mi is sokat forgattunk a Vágtázó Életerő fellépésein. Mindenképpen be kellett mutatnunk a zenekar színpadi energiáját, amit kiegészítettünk a zenekar elméleti és spirituális alapjainak a feltárásával, a VHK üzenetének a dekódolásával és persze sztorikkal is. Biztosan másra számít egy ősrajongó meg egy laikus, ezért mi arra törekedtünk, hogy globálisan adjuk át azt az őserőt, azt az érzést, amit ez a zenekar áraszt magából. Nem voltam rajongó, ezért objektívan tudtam hozzáállni a zenekarhoz, szűz szemmel tudtam válogatni az információmorzsák között, és mint rendező tudtam felállítani a film arányait. Mondanom se kell, hogy nehéz megfelelni egyszerre a rajongóknak, a filmes szakmának és egy civil közönségnek: mindenki mást néz, mindenki másra vágyik.

hvg.hu: A film készítésének három éve alatt miben változott meg a véleménye a zenekarról?

N. J.: Igazából nem változott meg. Ha egy mondatban kellene elmondanom, hogy én mit is akartam pontosan elmondani ezzel a filmmel, akkor az úgy hangzana: miként lehetséges, hogy ez a zenekar 37 év után is működik?! A választ erre a kérdésre a legvilágosabban Hoppál Mihály egyetemi professzor fogalmazza meg a negatív és pozitív energiák tükrében.

hvg.hu: A VHK-könyv olyan legendákat is megszólaltatott, mint Jello Biafra és Henry Rollins. A film milyen ínyencségekkel szolgál?

N. J.: Jello Biafrát a filmhez is meginterjúvoltuk, továbbá felkerestük Münchenben a VHK régi német menedzserét, Dietmar Lupfert, aki 1983 és 1994 között igazgatta a zenekar útját. Kedves és érdekes ember, akiben a megjelenésünk és a kérdéseink kellemes emlékeket ébresztettek.

vhkarchív

A nyolcvanas-kilencvenes években ő sok energiát és időt ölt a VHK-ba, mert zabolátlan művészetet, végtelen fantáziát, és egyediséget látott a zenekarban. A magyarok közül pedig kiemelném Nagy Gyulát, a hajdani Fekete Lyuk vezetőjét, valamint a fent említett Hoppál Mihály sámánkutató professzor urat.

hvg.hu: Melyik a kedvenc része a filmben?

N. J.: Amikor a Rituális Színházat mutatjuk be. Döbbenetesen nagyszabású, komoly munkával járó produkció volt. Ráadásul nem hivatalos színházi emberek csinálták, hiszen Jankai Ágiéknak nem volt semmilyen előképzettségük ezen a téren, és ami a legmeglepőbb, hogy később sem lett belőlük színházi ember, pedig nagyon komoly művészi intézményt tartottak fenn bő évtizeden keresztül. Ebből is látszik, hogy nem pusztán szórakozásból vagy szórakoztatásból – pénzkeresésről szó se volt – művelték ezt, hanem elhivatottságból, azért, hogy valamilyen üzenetet adjanak át művészi módon a közönségnek. Ilyen rendszeresen, ilyen fegyelmezetten, mindenféle pénz bevonása nélkül, ilyen sokáig ma már senki se lenne hajlandó ennyi energiát befektetni valamibe. Az önzetlen lelkesedésnek ez a foka mára kiveszett az emberekből.

hvg.hu: Meg tudja szólítani egy több mint három évtizede működő zenekar az új generációt?

N. J.: Hoppál Mihály szerint mindenkiben benne él egy letisztult népzenei ritmusvilág, amiről nem is tudunk, és a VHK ezeket az ősi húrokat pengeti meg, ezeket a belső hullámokat kelti életre bennünk, így, mint ahogy már megannyi generációra hatottak, a mostanira is hatással lehetnek, hiszen ez a fajta kommunikáció nem mindennapi síkon zajlik.