– Készakarva keres olyan nyelvi és társadalmi közeget a művei számára, amely távoli, idegen és minden líraiságtól mentes – mint a számítógépes szubkultúra, a tőzsde világa vagy ezúttal a protokoll?

Térey János: Kitörési pontokat keresek. Gyorsan hozzáteszem, nem a saját életemből, mert abban jól érzem magam. Az irodalmat ábrázoló irodalomból keresem a kiutat. A kilencvenes években divatos volt a l'art pour l'art „szövegirodalom”, amikor az írás létrejötte volt az írás témája is. Én az elbeszélés, a mese újjáavatásában hiszek.

– De miért éppen a protokoll?

T. J.: Alapvetően utálom a rideg szabályok közé szorított hivatali életet. Magam két felsőoktatási intézménybe jártam, de egyiket sem fejeztem be. Némi fölmentést ad, hogy ma tanítják a műveimet ugyanazon a bölcsészkaron, ahol anno nem láttam értelmét diplomát szerezni. Azért írtam könyvet a protokollról, hogy ezt a számomra idegen közeget megismerjem. Érdekel a formák tervezhetősége, az élet mint formák gyűjteménye. Az foglalkoztat, vajon olyan sérülékeny, esendő lény, amilyen az ember, miképpen képes kifelé mindig jó képet mutatva létezni, miközben romhalmaz belül a lelke. Olykor kényszerű kötelesség takarásban maradni, paravánokat emelni saját gyöngeségünk és gyarlóságunk elé. Ez maga a diplomácia.

– És maga a színház? Alig egy évvel a megjelenése után színpadra került a regény.

T. J.: Örömteli folyamat volt, amíg az előadás eljutott odáig, hogy a darab kemény, hideg karaktere mellett a humora is megnyilvánult. A színész és persze az író is akkor nyugszik meg, amikor a bemutatón meghallja a nevetést a nézőtérről, mivel a színházban ez a közönség bizalmának jele. A premieren tomboló ováció fogadta az előadást, konkrétan visítottak. Mindez elsősorban nyilván Fekete Ernőnek szól – aki nagyszerű, sőt kivételes színész –, s talán nem utolsósorban az értelmiséget elevenjén találó szövegnek.

– Mit szól ahhoz, ha azt hányják a szemére, hogy a társadalom napfényes oldalán sütkérező hősei álproblémák fölött nyavalyognak?

T. J.: Aki ezt mondja, elfelejti, hogy szereplőim majdnem mind a kultúrába kapaszkodnak, de nem azért, hogy saját ürességüket takargassák. Sokkal inkább ürességük meghaladása, a telítődés a cél. A lúdbőr, vagyis a katarzis. Az egyik legjobb és legesendőbb emberi cselekedet elmerülni egy festmény vagy zenemű élvezetében – vegyük észre, a halandó addig sem gyötri embertársait –, s az én hőseimen a művészet nem halad át nyomtalanul. Változnak általa, csiszolódnak. Nem a védenceim, kiválasztottam őket, mert az ő sorsukkal szeretnék állításokat megfogalmazni a létről. Például alátámasztani azt, amit a könyv mottója, Cioran román–francia filozófus szavaival állít: „élni annyi, mint teret veszteni”. Meghódítani egy új terepet nem jelenti a terep birtoklását is. Számtalan fontos embert és tájat csak egyszer érintünk életünkben, s nem adatik visszatérés.

– Miért kételkedik, ha írótársai szegényekről, hajléktalanokról szóló színművet írnak?

T. J.: Szeretném látni azt a szerzőt, aki csupán egy hétre helyet cserél a menhelyen a hajléktalannal, s nemcsak a kötelező százasát dobja oda a tálkára, hanem ténylegesen, azaz tettel segít a másiknak a nyomorában. Bemegyünk öltönyben és jóllakottan a gyönyörűen kivilágított színházba, amit előttünk kitakarítottak, és elérzékenyülünk azon, hogy milyen nehéz sorsuk van a szegényeknek. Több olyan öntetszelgő előadást láttam, amely azzal áltatja magát, hogy „a szegényekről beszélek, így segítek rajtuk”. Látott már olyan szerzőt, aki legalább egyszer lemondva ausztriai síeléséről helyette téli segélyt folyósított?

– Nem tesz valami fontosat az irodalom, ha figyelemfelhívó, ha szolidaritást fejez ki?

T. J.: Vedd észre a szegényt, légy képes a szemébe nézni, de ne áltasd magad azzal, hogy a sorsát meg tudod változtatni! Más helyzet, ha az író remekművet ír. Charles Dickens Karácsonyi ének című csodálatos regénye például mélyen megrendít, fizikai reakcióra késztet, mindahányszor találkozom vele.

– Találtam a Protokollban valamit, ami engem rendített meg. „Rettenetes a szegények szeme! / És borzasztó a szegények odőrje! / S legborzasztóbb a hercig szánalom! / Oda se nézz! a szolidaritás/ Öngyilkosság! – gondolja Mátrai”. Sikk lenne ez a részvétlenség?

T. J.: Ez a rövid részlet a főhős belső monológja, két idézet sűrűsödik benne. Az első Charles Baudelaire híres prózaverse, A szegények szeme, de ugyanő írta az Üssük le a szegényeket! című, még bizarrabb gondolatfutamot is. A második René Pollesch kortárs német szerző drámájának címe: „Die Solidarität ist Selbstmord”. Mindez nemcsak hősöm elsötétülő kedélyéről árulkodik, küzdelméről saját föléledő részvétével, de kulturális betagozódásáról is. Ismeri a kortárs német színházat, ismeri Baudelaire műveit, s erős iróniával kezeli mindkettőt. A kultúra páncéljával takarózik, így próbálja védeni magát az érdes külvilággal szemben. Tökéletesen tisztában van a metrón szemben ülő ember kilátástalan helyzetével, de fogalma sincs, hogyan tudna neki segíteni. Szíve szerint félrenézne, de nem tud. A szolidaritás akkor öngyilkosság, ha önfeladással jár valaki másnak a világába belépni, netán szolgálatába állni. De az irodalom maga is szolidaritás, hiszen én minden vonzó vagy kevésbé vonzó hősömnek ugyanúgy a bőrébe bújok. Ugyanúgy együtt érzek Mátrai Ágostonnal, mint szerencsétlen sorsú nagybácsikájával, aki élőhalottként tengődik egy nyugdíjasházban.

– Mit gondol arról, hogy Parti Nagy Lajos és Závada Pál letiltotta műveit a közmédia műsoráról?

T. J.: Most engem kérdezett, tehát olyan írót, aki alig tud valamit letiltani, ha eléri a csömör. Néhány, első közlésben ott megjelent versem fémjelez a rádióban, köszönet érte az egykori szerkesztőknek.

– Mégis hogyan képes távol tartani magát a közélettől?

T. J.: Bár valóban nem foglalkozom a politikával, attól a politika nap mint nap betolakodik az életembe. Mégis olcsó dolognak tartanám, ha ebben az interjúban pártok vagy érdekcsoportok nevét ejteném ki a számon, mert úgy érezném, összekoszoljuk a papírt.

– Alámerül és kibekkeli?

T. J.: Dolgozom.

– A tíz évvel ezelőtt írt Paulusszal és legutóbb a Protokoll-lal megújította a „magyar líra nagyságos szépséges tetszhalottját”, a verses regényt. Milyen irányba megy tovább?

T. J.: A fél éve alapított Libri Kiadóhoz igazoltam, két kötetem jelenik meg az idén. Esszékötetem, a Teremtés vagy sem a magyar költészettől az építészeten keresztül a popzenéig sok témát ölel fel. A Termann hagyományai című huszonéves novelláskötetem új, radikálisan átdolgozott kiadását pedig Termann hagyatéka címen adják ki. Rájöttem, nincs zsákutca a műben, egyedül munka van. A szöveget kéziratnak tekintve újra elkezdtem dolgozni rajta. A novellák valóságanyaga picit sem, csupán a megformálás módja változott. Úgy érzem, egy történetet sikerült elmondanom pontosabban. A Paulus négy kiadásából három eltérő szöveg; mára megnyugodott, fölépült bennem véglegesen.