Sághy Erna
Sághy Erna

Ürességük meghaladása, a telítődés a céljuk értelmiségi hőseinek – állítja Térey János, a Radnóti Színházban most bemutatott Protokoll című előadás alapjául szolgáló regény írója.

– Készakarva keres olyan nyelvi és társadalmi közeget a művei számára, amely távoli, idegen és minden líraiságtól mentes – mint a számítógépes szubkultúra, a tőzsde világa vagy ezúttal a protokoll?

Térey János: Kitörési pontokat keresek. Gyorsan hozzáteszem, nem a saját életemből, mert abban jól érzem magam. Az irodalmat ábrázoló irodalomból keresem a kiutat. A kilencvenes években divatos volt a l'art pour l'art „szövegirodalom”, amikor az írás létrejötte volt az írás témája is. Én az elbeszélés, a mese újjáavatásában hiszek.

– De miért éppen a protokoll?

T. J.: Alapvetően utálom a rideg szabályok közé szorított hivatali életet. Magam két felsőoktatási intézménybe jártam, de egyiket sem fejeztem be. Némi fölmentést ad, hogy ma tanítják a műveimet ugyanazon a bölcsészkaron, ahol anno nem láttam értelmét diplomát szerezni. Azért írtam könyvet a protokollról, hogy ezt a számomra idegen közeget megismerjem. Érdekel a formák tervezhetősége, az élet mint formák gyűjteménye. Az foglalkoztat, vajon olyan sérülékeny, esendő lény, amilyen az ember, miképpen képes kifelé mindig jó képet mutatva létezni, miközben romhalmaz belül a lelke. Olykor kényszerű kötelesség takarásban maradni, paravánokat emelni saját gyöngeségünk és gyarlóságunk elé. Ez maga a diplomácia.

– És maga a színház? Alig egy évvel a megjelenése után színpadra került a regény.

T. J.: Örömteli folyamat volt, amíg az előadás eljutott odáig, hogy a darab kemény, hideg karaktere mellett a humora is megnyilvánult. A színész és persze az író is akkor nyugszik meg, amikor a bemutatón meghallja a nevetést a nézőtérről, mivel a színházban ez a közönség bizalmának jele. A premieren tomboló ováció fogadta az előadást, konkrétan visítottak. Mindez elsősorban nyilván Fekete Ernőnek szól – aki nagyszerű, sőt kivételes színész –, s talán nem utolsósorban az értelmiséget elevenjén találó szövegnek.

Térey János
©

– Mit szól ahhoz, ha azt hányják a szemére, hogy a társadalom napfényes oldalán sütkérező hősei álproblémák fölött nyavalyognak?

T. J.: Aki ezt mondja, elfelejti, hogy szereplőim majdnem mind a kultúrába kapaszkodnak, de nem azért, hogy saját ürességüket takargassák. Sokkal inkább ürességük meghaladása, a telítődés a cél. A lúdbőr, vagyis a katarzis. Az egyik legjobb és legesendőbb emberi cselekedet elmerülni egy festmény vagy zenemű élvezetében – vegyük észre, a halandó addig sem gyötri embertársait –, s az én hőseimen a művészet nem halad át nyomtalanul. Változnak általa, csiszolódnak. Nem a védenceim, kiválasztottam őket, mert az ő sorsukkal szeretnék állításokat megfogalmazni a létről. Például alátámasztani azt, amit a könyv mottója, Cioran román–francia filozófus szavaival állít: „élni annyi, mint teret veszteni”. Meghódítani egy új terepet nem jelenti a terep birtoklását is. Számtalan fontos embert és tájat csak egyszer érintünk életünkben, s nem adatik visszatérés.

– Miért kételkedik, ha írótársai szegényekről, hajléktalanokról szóló színművet írnak?

T. J.: Szeretném látni azt a szerzőt, aki csupán egy hétre helyet cserél a menhelyen a hajléktalannal, s nemcsak a kötelező százasát dobja oda a tálkára, hanem ténylegesen, azaz tettel segít a másiknak a nyomorában. Bemegyünk öltönyben és jóllakottan a gyönyörűen kivilágított színházba, amit előttünk kitakarítottak, és elérzékenyülünk azon, hogy milyen nehéz sorsuk van a szegényeknek. Több olyan öntetszelgő előadást láttam, amely azzal áltatja magát, hogy „a szegényekről beszélek, így segítek rajtuk”. Látott már olyan szerzőt, aki legalább egyszer lemondva ausztriai síeléséről helyette téli segélyt folyósított?

– Nem tesz valami fontosat az irodalom, ha figyelemfelhívó, ha szolidaritást fejez ki?

T. J.: Vedd észre a szegényt, légy képes a szemébe nézni, de ne áltasd magad azzal, hogy a sorsát meg tudod változtatni! Más helyzet, ha az író remekművet ír. Charles Dickens Karácsonyi ének című csodálatos regénye például mélyen megrendít, fizikai reakcióra késztet, mindahányszor találkozom vele.

– Találtam a Protokollban valamit, ami engem rendített meg. „Rettenetes a szegények szeme! / És borzasztó a szegények odőrje! / S legborzasztóbb a hercig szánalom! / Oda se nézz! a szolidaritás/ Öngyilkosság! – gondolja Mátrai”. Sikk lenne ez a részvétlenség?

T. J.: Ez a rövid részlet a főhős belső monológja, két idézet sűrűsödik benne. Az első Charles Baudelaire híres prózaverse, A szegények szeme, de ugyanő írta az Üssük le a szegényeket! című, még bizarrabb gondolatfutamot is. A második René Pollesch kortárs német szerző drámájának címe: „Die Solidarität ist Selbstmord”. Mindez nemcsak hősöm elsötétülő kedélyéről árulkodik, küzdelméről saját föléledő részvétével, de kulturális betagozódásáról is. Ismeri a kortárs német színházat, ismeri Baudelaire műveit, s erős iróniával kezeli mindkettőt. A kultúra páncéljával takarózik, így próbálja védeni magát az érdes külvilággal szemben. Tökéletesen tisztában van a metrón szemben ülő ember kilátástalan helyzetével, de fogalma sincs, hogyan tudna neki segíteni. Szíve szerint félrenézne, de nem tud. A szolidaritás akkor öngyilkosság, ha önfeladással jár valaki másnak a világába belépni, netán szolgálatába állni. De az irodalom maga is szolidaritás, hiszen én minden vonzó vagy kevésbé vonzó hősömnek ugyanúgy a bőrébe bújok. Ugyanúgy együtt érzek Mátrai Ágostonnal, mint szerencsétlen sorsú nagybácsikájával, aki élőhalottként tengődik egy nyugdíjasházban.

– Mit gondol arról, hogy Parti Nagy Lajos és Závada Pál letiltotta műveit a közmédia műsoráról?

T. J.: Most engem kérdezett, tehát olyan írót, aki alig tud valamit letiltani, ha eléri a csömör. Néhány, első közlésben ott megjelent versem fémjelez a rádióban, köszönet érte az egykori szerkesztőknek.

– Mégis hogyan képes távol tartani magát a közélettől?

T. J.: Bár valóban nem foglalkozom a politikával, attól a politika nap mint nap betolakodik az életembe. Mégis olcsó dolognak tartanám, ha ebben az interjúban pártok vagy érdekcsoportok nevét ejteném ki a számon, mert úgy érezném, összekoszoljuk a papírt.

– Alámerül és kibekkeli?

T. J.: Dolgozom.

– A tíz évvel ezelőtt írt Paulusszal és legutóbb a Protokoll-lal megújította a „magyar líra nagyságos szépséges tetszhalottját”, a verses regényt. Milyen irányba megy tovább?

T. J.: A fél éve alapított Libri Kiadóhoz igazoltam, két kötetem jelenik meg az idén. Esszékötetem, a Teremtés vagy sem a magyar költészettől az építészeten keresztül a popzenéig sok témát ölel fel. A Termann hagyományai című huszonéves novelláskötetem új, radikálisan átdolgozott kiadását pedig Termann hagyatéka címen adják ki. Rájöttem, nincs zsákutca a műben, egyedül munka van. A szöveget kéziratnak tekintve újra elkezdtem dolgozni rajta. A novellák valóságanyaga picit sem, csupán a megformálás módja változott. Úgy érzem, egy történetet sikerült elmondanom pontosabban. A Paulus négy kiadásából három eltérő szöveg; mára megnyugodott, fölépült bennem véglegesen.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Mondd meg, mit ünnepelsz, és megmondom, ki vagy

Mondd meg, mit ünnepelsz, és megmondom, ki vagy

Életet mentettek Csepelen a rendőrök

Életet mentettek Csepelen a rendőrök

Nem aprózta el: ürgére vadászott összesen 47 csapdával egy férfi

Nem aprózta el: ürgére vadászott összesen 47 csapdával egy férfi

Beer Miklós és a tornasor

Beer Miklós és a tornasor

Tárnokon úgy döntöttek, hogy inkább megspórolják az ünnepi tűzijátékra szánt pénzt

Tárnokon úgy döntöttek, hogy inkább megspórolják az ünnepi tűzijátékra szánt pénzt

Török Zsolt hegymászó halála után kapott román kitüntetést

Török Zsolt hegymászó halála után kapott román kitüntetést