New York, Washington, San Francisco, New York: Cooper Gallery, City Lights, Housing Bookstore Café. Krasznahorkai László amerikai felolvasókörútjának állomásai és helyszínei. Az apropó: az Egyesült Államokban George Szirtes által lefordított Sátántangó megjelenése. A zsúfolásig megtelt helyeken mindenki arra várt, élőben láthassa a Sátántangó íróját.

hvg.hu: Számos nyelvre fordították le műveit. Német nyelven született a legtöbb fordítás. Most jelent meg Amerikában Sátántangó című regénye. Talán a német nyelv áll legközelebb az ön szövegeihez, mondataihoz. Mitől válik hitelessé egy műfordítás?

Krasznahorkai László: Számomra a jó fordítások között egyetlen különbség létezik, autentikusan tudja-e visszaadni írásaim szövegét, megteremthető-e a német, angol, spanyol, japán, héber vagy francia Krasznahorkai-nyelv. Kivételezett helyzetben vagyok, mert kiválóak könyveim fordítói. Német fordítóm, Heike Flemming pályakezdő fiatal, nagy lélegzetű művet korábban nem fordított, s bár nincs magyar kötődése, tökéletesen és tisztán beszéli a nyelvet. Ez lehetett egyik titka regényem, a Seiobo járt odalent kivételesen jó fordításának.

Krasznahorkai László: ''Lenyűgöző, milyen felkészült volt a közönség.''

Hartwig Klappert

Flemmingnek sikerült megteremtenie a német Krasznahorkai-nyelvet. Az angol fordítás annyiból speciális, hogy magam kértem kiadómtól, a New Directionstől George Szirtes költőt, akihez makacsul ragaszkodtam. Szirtes kitűnő, Angliában nagyon népszerű Eliot-díjas költő. Olyan angol nyelvet használ, amelyen hallottam, hogy szövegeim meg tudnak szólalni.

Szerencsés vagyok, mert a kiadó boldogan elfogadta, támogatta kérésemet. Az persze nem látszott az elején, hogy a munka tíz évig eltart. A kiadó többször fel akarta adni, de tartottam bennük a lelket, végül elkészült a fordítás.

hvg.hu: Pusztán ez az oka annak, hogy első regénye, a Sátántangó, a többi regénye után jóval később jelenhetett meg angol nyelven?

K. L.: Ez volt az egyetlen ok. Tíz évvel ezelőtt kezdte el Szirtes a könyv fordítását, de az első fejezetek után elakadt. Bár többször próbálta folytatni, képtelen volt továbblépni. A könyv felkiáltójelként állt a könyvespolcán, s az évek múlásával egyre nyomasztóbbá vált a megoldatlan feladat. Nyomasztó súlyként nehezedett a lakásra is. Ahogy Szirtes fogalmazott: „behorpadt a szoba a bűntett helyszínén”. Teltek az évek, egyre nyomasztóbb lett a le nem fordított regény. Már reménytelennek tűnt, amikor hirtelen vett egy nagy lélegzetet, újból nekikezdett a könyvnek, s kiválóan lefordította.

hvg.hu: Még a legjobb fordítás sem adhatja vissza teljességében az eredeti művet. Mit jelent az ön számára a Krasznahorkai-nyelv, Krasznahorkai-univerzum megteremtése, s honnan tudja ezt kontrollálni?

K. L.: Az én értelmezésemben a fordításnál az igazi szerző a fordító. Könyvbemutatókon, felolvasóesteken sokszor teszem, hogy felmutatom az eredeti művet, amelyet én írtam, majd megmutatom a fordítások által megszületett új művet, melyet ők, Heike Flemming, Adan Kovacsics, Szirtes írtak. A megszülető új műhöz nem elegendő, ha megfelelőségeket talál a fordító.

A magyar nyelv nagyon távol esik a legtöbb indoeurópai nyelvtől. Könnyebb spanyolul „visszaadni” a szövegeimet, mint például angolul vagy németül. Minden nyelven más a zeneisége a műnek. Hallgatom a német nyelven megszületett szöveget, olyan, mint egy fúvószenekar. Igaz, hogy e fúvószenekartól néha megszakad a szív.

A magyar irodalom kategóriában Prima Primissima Díjra jelölt Krasznahorkai László Kossuth-díjas író pilisszentlászlói otthona udvarán.

MTI / Czimbal Gyula

hvg.hu: Az ön számára nagyon fontos a zene, a mondatok zeneisége, műveinek megvannak a zenei műfajai. Érzékelhetőek ezek a nagyon erős zenei motívumok a fordításokban is?

K. L.: Valóban, műveim a zene nélkül nem működnek, ugyanakkor nagyon nehéz ezt jól átadni, hisz az adott nyelven kell megtalálni azt a zenei műfajt, amelyen a szöveg hitelesen él, a legközelebb esik a magyarhoz. Érdekes más nyelveken olvasni regényeimet. Idegen szövegek, nem én találtam rá a szavakra, nem én helyeztem el a vesszőket. Ezek a fordítóim szövegei, persze beúsznak párhuzamosan a magyar mondatok, de külön sínen haladnak.

hvg.hu: A fordítások elfogadásához jó iskola lehet a film - a Sátántangót éppen most választotta a világ talán legbefolyásosabb filmes szaklapja, a Sight&Sound minden idők 50 legjobb filmje közé -, ahol szintén egy más közegbe, vizuális környezetbe kerülnek a mondatai, kikerül a fennhatósága alól.

K. L.: A film és irodalom kapcsolata sokkal könnyebb, hiszen ezek a filmek, amelyek műveimből készültek, nem adaptációk. Ezek Tarr-Krasznahorkai filmek. A Sátántangó, bár szöveghűen követi regényem, önálló alkotás, film. Nem hiszek az adaptációkban, értelmetlen egy már létező irodalmi műnél, félreértés.

A regénynek nincs szüksége semmire, a filmnek ugyanakkor szüksége van irodalmi nyersanyagra. A műfordításban ezzel szemben nincs jó megoldás, cinkosként nézi író és fordító is a megszületett művet. Az angol kiadás címlapján ez áll: Satantango, de kérdezem, valóban az én művem? Nem én írtam. Csak hisszük, hogy olvastuk Csehovot, Dosztojevszkijt, Borgest. Ha író és fordító között kialakul az erre szövetkezett cinkosság, az persze segíthet a szövegen.

hvg.hu: Bár nem ismerjük az eredeti szöveget, a rossz fordítás mindig ordít. Fordító és író kapcsolatában fontos a bizalom?

K. L.: Szerencsés helyzetben vagyok, minden fordítómmal személyes a kapcsolatom. Sokat beszélgetek fordítóimmal, rengeteg tisztázandó kérdés merül fel a munka során. A német fordításnál a kiadó összeültetett bennünket egy szállodában, s addig voltunk összezárva, míg nem beszéltünk meg minden felmerülő kérdést, problémát. Fontos, hogy ezekből a munkakapcsolatokból barátságok születtek.

hvg.hu: A sajtóbeszámolók szerint sikeres volt amerikai felolvasókörútja: minden helyszínen telt ház fogadta, szerették a könyvét. Mitől függ, hogy egy adott országban milyen a fogadtatása a műnek? Németországban néhány kortárs írónk nagyon népszerű, folyamatosan fordítják könyveiket. A spanyolok most fedeztek fel minket. Kit fordítanak, kitől mit olvasnak szívesen? Hogy olvassák a Sátántangót Amerikában?

K. L.: Ez a negyedik lefordított művem Amerikában, így ismertek, olvasták más műveimet. A film megelőzte a regényt, ezek az előzmények könnyűvé tették a felolvasókörutat és tényleg óriási sikert hoztak. Azt éreztem, élőben akarják látni az olvasott művek íróját, kíváncsiak voltak arra, milyen figura állhat a könyvek mögött. A New York-i felolvasáson áhítattal figyeltek, jegyzeteltek, twittereltek.

Hari Kunzru brit-indiai fiatal író a Guardianban számolt be az estéről, s arról, hogy napokkal az események előtt már reménytelen volt jegyet venni. Az erkélyen és lépcsőkön zsúfolódtak össze azok, akiknek nem jutott hely. Az est fényét emelte, hogy a neves kritikussal, James Wooddal beszélgettem, aki a könyv megjelenésekor a New Yorkerben elemezte a Sátántangót.

hvg.hu: San Francisco, Washington, New York voltak a felolvasókörút állomásai. Milyen volt az utazás?

K. L.: Fárasztó, de csodálatos utazás van mögöttem. San Franciscóba régi barátságok révén jutottam el. Igaz, az akkori beat-nemzedékből mára mindenki halott, de él a 93 éves Lawrence Ferlinghetti, ez a drága anarchista, aki a beat generáció számos alakjának adta ki művét kiadójánál, City Light Booksellers and Publishersnél.

A felolvasás itt, a City Lights-ban zajlott, mely szimbóluma, legendája, kulturális spotja a városnak. Lenyűgöző, milyen felkészült volt a több száz fős közönség. Kérdéseikből, a dedikálások alatt váltott néhány mondatból az derült ki számomra, olvasták, értették, jól értették meg regényemet. Felkészültek belőlem, ismerték korábbi műveimet is, teljesen képben voltak.

hvg.hu: Az elmúlt évtized amerikai prózája talán kevésbé izgalmas, vagy inkább: nem annyira sűrűn izgalmas. Ez is hozzásegített ahhoz, hogy nyissanak más országok íróira?

K. L.: Valóban, az elmúlt húsz évben keletkezett egy űr, s ebben a hiányban fedeztek fel engem, és a műveimet. Ez történt a német irodalomban is, a náluk apályos időben borult virágba a magyar próza is. A kilencvenes években politikai okokból érdeklődtek térségünk irodalma iránt.

Mára ez megváltozott, lekopott a politika izgalma, maradt a tiszta irodalom. Ezen a szűrőn kevesebben jutottunk át, de akik bekerültünk a vérkeringésükbe, ottmaradtunk. A korábban áttörhetetlennek tűnő, nemzeti irodalmukat védő angolok, spanyolok és franciák is egyre nyitottabbá válnak. Nem az számít most már, hogy magyar vagy, hanem hogy mit írsz, hogyan írsz – magyar vonatkozásod desszert.

MTI / Czimbal Gyula

hvg.hu: Számít-e az egyes nemzetek érzékenysége, habitusa abban, hogy mely művét választják fordításra?

K. L.: Bizonyosan. Az Animalinside (Állat Van Bent) című könyvem nagyon szól Amerikában, de nem Németországban. A Seiobo járt odalentnek elképesztő hatása volt Németországben, de Franciaországban ezoterikus műnek tekintette ottani kiadóm, a Gallimard, s ki se adta. Ugyanakkor vannak könyvek, például a Sátántangó vagy Az ellenállás melankóliája, amelyek mindenütt megszólalnak.

hvg.hu: Nagyon erős kötődése van az 1960-as évek Amerikájához, az Üvöltés nemzedékéhez, Ginsberghez, akinél sokat üldögélt. Milyen volt a ma Amerikája?

K. L.: A hatvanas évek Amerikája, annak kultúrája számomra meghatározó. Egy véletlen hozta, hogy megismerkedtem Allen Ginsberggel, aztán nála laktam mindig. Éjjel-nappal nyitva állt lakása ajtaja, mindenki megfordult nála, aki akkor ebben a kultúrában számított: Lawrence Ferlinghetti, Gregory Corso, az új nemzedék tagjai, Patti Smith. Nekem, a dél-alföldi kisfiúnak, aki az Üvöltéssel és Kerouac Úton című kötetével stoppolta a román kamionokat egykor, mindez felfoghatatlan élményt jelentett. Ginsberg konyhájában a közös, baráti zenélések! – sohasem felejtem el.

hvg.hu: Mindenki halott, a melankóliának ez nem tesz jót!

K. L.: Vagy csak ez tesz jót. New York nagyon megváltozott. Fájdalmas volt, hogy nincs Ginsberg, nincsenek a többiek, nincs kihez elmennem. Született egy új világ, új zenével, új kultúrával. S csak az űr maradt, a hatalmas szakadék, s nem látom a hidakat.