Andersen szexmeséi Mick Jaggerről
Jubileumi leleplezést-botránykeltést, évfordulós slicclehúzást ígér a Mick Jaggerről most magyarul megjelent könyv.
Christopher Andersen újra könyvet írt Mick Jaggerről – ezúttal a The Rolling Stones ötvenedik évfordulójára. Az amerikai szerző, aki életrajzaival ez idáig tizennégy alkalommal szerepelt a The New York Times sikerlistáján, először 1993-ban jelentette meg a Stones dinamójáról, dalszerző-frontemberéről írt kötetét.
Az 1949-es évjáratú zsurnaliszta-bestselleríró a sztármonográfiái mellett (Madonna, Michael Jackson, Barbra Streisand) az amerikai elnökök és oldalbordáik magánszférájában kutakodik (Jack és Jackie, Bill és Hillary, George és Laura, Barack és Michelle házassága). Emellett szorgosan söpröget az általa szintén lebratyizott angol királyi család (volt) tagjainak szemetes portáján (Diana halála, William, Henry és Charles élete Diana halála után, William és Kate szerelme). Sir Jaggerről szóló munkája jubileumi leleplezést-botránykeltést, évfordulós slicclehúzást ígér.
„A szarnak is van integritása” – kezdte Gore Vidal A tíz vezető bestseller a New York Times listáján című, 1973-as esszéjét, és – summázatként – magam sem fogalmazhatnék lényegre törőbben. Andersen dolgozata esetében az „integritás” a gyarló haszonvágy; ez a gyúanyaga és a kovásza eme ünnepi (vég)terméknek. Amelynek utolsó, fölszabadító sorához érve Mick Jagger élete olyannyira tikkasztóan egyhangúnak tetszik, hogy már-már kiérdemli a szánalmunkat. A jövőre hetven esztendős géniusz semmi mást nem tesz, mint birkózik az idővel, és a saját, egyre nagyobbra dagadó – s tőle függetlenné váló – mítoszával. Emellett igyekszik megbékélni a gondolattal, hogy mára úgy vannak vele a hívei is, mint Petőfi a Kárpátokkal: (tán) csodálják, ám de nem szeretik.
A szeretet „ikertestvérének”, Keith (Keef) Richardsnak jutott – akivel együtt vélhetően kihal majd a rock ’n’ roll is. Merthogy a magát bár blueszenésznek tartó Homo Rocknrollusnak még a John Fox újságíró cimborájával írt 2010-es autobiográfiájában (Life - Élet) is vér folyik. Ezért ez a hideglelősen önazonos mű nem Jagger „apró farkincájáról” szól, ahogyan Andersen (is) állítja - miközben passzusokat citál a vaskos, diabolikus kötetből. Ellenben egy hátborzongató életút szemérmetlen dokumentálása.
A 2012-es, ingerszegény biográfiából semmit sem tudunk meg az előadóművészként fölvillanyozóan gátlástalan, ugyanakkor rendkívül zárt Mick Jagger személyiségéről. Attól ugyanis, hogy publikálják a szeretői hézagos listáját (Brian Jonestól Eric Claptonon, Rudolf Nurejeven, Andy Warholon, David Bowie-n, Angelina Jolin át Carla Bruni-Sarkozyiig), továbbá locsognak-fecsegnek róla a volt házas-, élet-, és ágyastársai, dadák, dílerek, groupiek, sofőrök, még egy portrévázlat sem skiccelődik föl enigmatikus alakjáról. Amint nem kapunk érzékletes képet arról a hedonista-önpusztító korszakról sem, amelyben élt, főképp, amelyet túlélt – számos, a 27-esek Klubjához tartozó nemzedéktársával (a Stones-alapító Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison) ellentétben.
A tavaly elhunyt Sir Jimmy Savile egykori DJ, televíziós műsorvezető, szexuális bűnöző nemrégiben nyilvánosságra került kriminális ügyletei majd újfent rávilágítanak arra, mi minden történt és eshetett meg a hatvan-hetvenes évek Nagy-Britanniájában a celebritások félvilági környezetében. A pedofil Savile volt a házigazdája a BBC 1964-től 2006-ig sugárzott Top of the Pops könnyűzenei adásának, amelynek gyakori vendége volt a Stones is.
A szerző noha kérkedik azzal, hogy miféle megfeszített kutatómunkát végzett, pókhálós pletykagyűjteménye több esetben is átható tájékozatlanságról, felületességről árulkodik. A közepébe vágva: a Jagger főszereplésével 1968-ban készült, Performance című moziban szerepet vállalt James Fox is. Andersen az 1970-ben bemutatott, szexuálisan provokatív filmet pornónak minősíti, és az alábbiakat írja az ismert brit aktorról: „Fox pedig, akit őszintén feldúlt a film forgatása közben eluralkodó valódi dráma, különösképp Mick „kisded játékai”, örökre visszavonult a színészmesterségtől, és élete következő húsz esztendejét azzal töltötte, hogy a Navigators nevű keresztény szekta tagjaként az igét hirdette”.
Nos, a kitűnő James Fox él. Olyannyira, hogy bár tizenhárom évre felfüggesztette a színészi pályáját, 1983 óta több mint hatvan tévé- és mozifilmben játszott. Nehéz döntésre jutni, mi az elrettentőbb, hogy a kétes szavahihetőségű Andersen meghalasztja, vagy hogy „szalonbuzi”-nak nevezi őt.
Mindehhez képest semmiség, hogy a Stones egyik klasszikusa, az 1973-as Angie inspirálójának David Bowie-t jelöli meg. Ismeretes, a dalcímmel Richards a heroinra (az argóban: Angela) utalt – és nem az akkoriban született lányára, Dandelion Angelára, sem Bowie első feleségére, Mary Angela Barnettre, vagy Angela Dickinson színésznőre.
A bulvár alapismérve, hogy nem érdekli az élet – sem a halál. Ez a képmutató, álszemérmes, erénycsősz, prűd és élveteg voyeurműfaj hazudja, főképp: manipulálja az érzelmeket. Szentimentális és irgalmatlan, hírből sem ismeri az emberséget, a morált – noha mást sem tesz, csak moralizál. Így lesz az állítólag négyezer nőt – köztük a pletykalapoknak lelkesen kotyogó szexterapeutáját is - megfektető Jaggerből nőgyűlölő Antikrisztus, szexuális ragadozó, könyörtelen üzletember, mefisztói pénzcsináló gép. Kivált: egyetlen hímtag.
Andersen, mint egy statisztikusba oltott könyvelő, leltárba szedi a Stones pályafutásának lényeges állomásait (lemezek, koncertek, fontosabb föllépések etc.), ám Jagger megszállottságának mögötteséről, az ízléséről, és a számára meghatározó dolgokról alig derül ki valami. Márpedig felettébb érdekelne, mi vezérli azt az embert, aki ötvenkilenc évesen, a 2002-es Licks turnéra készülve – túl az állandó, kegyetlen fitneszedzésein, és a hangképzés kurzusain – a Frankfurti Balett egyik táncosától vesz balettórákat.
A táncművészetet szerető-értő Mick Jagger a mozgásával („Jagger swagger”), amely olyan, mint a baromfiudvaron a tyúkokat-tojókat kergető, fékevesztett kakasé, korszakosat teremtett. Ez ihlette meg a neves, brit Rambert Dance Company a Stones zenéjére komponált, 1991-es rockbalettjét, a Roostert (Kakas – a cím a Little Red Roosterre utal), vagy Adam Levine-Christina Aguilera 2011-es slágerét, a Moves Like Jaggert is. Andersen egyébiránt Jagger mozgását rendre pávatáncnak nevezi – ám mi, magyarok, tudjuk, hogy ezt másvalaki járja; két bal lábbal, mások lábára taposva.
Mick Jagger - háta mögött a történelem legsikeresebb, - jövedelmezőbb koncertjeivel -, nem csupán perfekcionista, hanem egy megdöbbentően bizonytalan és joggal bizalmatlan személyiség. A krónikást azonban a skizoid identitásból, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ságból, egyedül a biszexualitás, és a nemi szerepjátékok érdeklik. Megcsócsálja, hogy anti-hőse a bentlakásos Dartfordi Gimnáziumban szerezte az első, homoszexuális élményeit; tinédzserként az Avon-termékekkel ügynökösködő édesanyja kozmetikumaival festette ki magát és a lányismerőseit; civilben is gyakran hordta a barátnői ruháit (mint a „cross- dressinget” hétköznapivá tevő Keith Richards is), sminkelte magát, lakkozta a körmeit, emellett vonzódik a saját neméhez.
A szerző azonban nem a sarki, szabadidős transzvesztita hentest igyekszik kipellengérezni, ellenben egy rendkívül tudatos, divat- és brandteremtő ikont. Akinek a kétneműsége-kétértelműsége a popkultúrában és a popartban ismert esztétikai látás-, szemléletmód, magatartásforma: a camp. A kifejezés a francia „se camper” szóból (ágálni, pöffeszkedni, megjátszani, túljátszani) ered, de köcsögöt is jelent. Az LMBT-szubkultúrához kötődő stílusjegyet így definiálta Susan Sontag az 1964-es Note on „Camp”-ben: „a stílus diadala a tartalom fölött, az esztétikáé a morál fölött, az iróniáé a tragédia fölött”.
A mesterkélt, ripacskodó, affektáló, tüntetően teátrális, extravagáns, groteszk és feminin stílus képviselője David Bowie, Madonna, Freddie Mercury, Boy George, vagy a filmművészetben Jean Cocteau, Fassbinder, Derek Jarman, Visconti, Almodóvar, Baz Luhrmann etc. A campség elválaszthatatlan a Stones imágójától, tüntetően megjelent a Jaggerhez igen közelálló példakép, Andy Warhol tervezte lemezborítókon is (Sticky Fingers, Love You Live). És ez teszi érthetővé a Stones egykori szélhámos menedzsere, Allen Klein abszurd kijelentését: „Mick Tina Turner szeretett volna lenni”. Továbbá, hogy Jaggerre a kezdetekben nagymértékben hatott Marilyn Monroe is, sőt, hogy az ördögi Richards az alábbi beceneveket adta majdan lovaggá ütött barátjának: Brenda, Királynő, Őfelsége, Madam.
A kötet azonban nem a Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a hatvanas évek óta ismert esztétikai alapelvek, hanem Mick Jagger fallosza körül gravitál. Andersen egy vérnősző szexfüggő arcképét pingálja meg, aki hajdanán a Bexley Elmegyógyintézet beteghordozójaként „ágyneműhalmok, felmosórongyok és ágytálak között veszítette el szüzességét” – mivel a takarítószeres kamrában valósággal megerőszakolta egy frissen bevándorolt, nimfomán, olasz ápolónő.
A talján fehérnép nem vallott Jagger szexuális képességeiről és a női nemhez fűződő viszonyáról, ám ezt megtette helyette – többek között - Marianne Faithfull, aki „a Mickkel töltött „lélekölő” ötéves viszonyát teszi azért is felelőssé, hogy képtelenné vált az orgazmusra”. Vagy a hatvanas években Jaggerrel együtt járó Chrissie Shrimpton modell-színésznő, ki úgy véli: „Mick sosem respektálta a nőket (…). Ahányszor csak összetalálkoztak vele, a Stones-csajok „Heil Jagger!” kiáltással köszöntötték”.
A könyvben két, szélsőséges vélemény váltakozik, unásig: 1., Mick Jagger megveti, fogyasztási cikknek tekinti a nőket. 2., a szeretőivel gáláns, őket méregdrága ajándékokkal elhalmozó lepedőakrobata. Aki ha kell, fizet, mint a katonatiszt – például gyerektartást. (Jaggernek hét törvényes, és maga sem tudja, hány törvénytelen gyermeke van.) A legelképesztőbb kijelentésre azonban maga Andersen ragadtatja magát, mikor azt állítja: az 1966-os Under My Thumb (A markomban vagy) „nyíltan nőgyűlölő” dal, „benne ezzel a nőket végtelenül lenéző sorral: „squirming dog who’s just had her day” (tüzelő szuka, ki megkapta már a magáét)”. Mindez az alábbiakról győzött meg: a hipokrita szerzőnek fogalma sincs a Rolling Stonesról, amint általában véve arról a zenei irányzatról sem, amelyet az művel.
Emellett nincsen ismerete a szexuális forradalomról, és a nemek közötti harcról-háborúról sem, mely utóbbihoz képest a citált sor Courths-Mahler.
Korántsem elhanyagolható körülmény, hogy kik is azok a személyek, akik Jagger mizofíniájáról, szexuális éhségéről-képességeiről, erkölcstelenségéről szolgáltatták a legtöbb információt. A hírhedt szörnyeteg Anita Pallenberg, Bianca Jagger, Chrissie Shrimpton, Bebe Buell, Marsha Hunt, Faithull, Jerry Hall, Luciana Gimenez Morad, Carla Bruni-Sarkozy, L’Wren Scott kivétel nélkül a nemzetközi divatvilág és a showbiznisz (volt) szereplői. Mind Jagger közegéből valók. Alsó hangon fogalmazva: nem némasági fogadalmat tett zárdaszüzek.
Sarkosabban: egykori élelmes, internacionális luxuskurtizánok, egy életstílus kellékei – és e szempontból lényegtelen, hogy van-e saját vagyonuk, mint a Pirelli gumiabroncs-birodalom egyik örököse, a sanzonénekesként is nevet szerzett Bruni-Sarkozynek. Vagy hogy anyagi gondokra hivatkozva, idén decemberben árverésre bocsátják a Sotheby’snél a Jaggertől kapott, tíz szerelmes levelüket, mint Marsha Hunt. (Levélrészletet már a könyvben is találunk.) Akad köztük, aki egyenesen fogalmaz: „Először is elhatároztam, hogy egy Rolling Stone lesz a barátom. Hármukkal is lefeküdtem, aztán eldöntöttem, hogy a szólóénekes lesz a legjobb választás. Amellett döntöttem, akinek a legtöbb pénze volt. Az pedig Mick volt” – mondta a szintén zenész Faithfull, aki bár Richardsért volt oda, és a Jagger-Richards szerzőpáros dala, az As Tear Go By tette világhírűvé.
Az önzetlen Jerry Hall a legnagyobb becsben tartott tanácsát osztja meg nőtársaival: „Ha nincs több időd, csak egy perced, akkor is dobj el mindent, és szopd le a pasid. Akkor eszébe se jut mások után kajtatni”. Jelzem, Hall kiérlelt bölcsessége a gyakorlatban csődöt mondott – legalábbis négy gyermeke apjánál, Jaggernél. Bruni-Sarkozy így beszélt Eric Claptonhoz és Jaggerhez fűződő viszonyáról: „Jól éreztem magam velük, (…) És tanultam is tőlük, vagy talán inkább magamba szívtam sok mindent”. Van-e, aki ezt kétségbe vonná?
Andersen a fontosságát hangsúlyozva közli: „Mick többeket megkért (…), hogy ne adjanak nekem interjút”. Emellett kiemeli, évekig készített beszélgetéseket a kötetéhez, ám több száz interjúalanya közül jó néhányan ragaszkodtak az anonimitásukhoz. Hogy vajon kik adták a nevüket a kötethez, homály fedi. Számomra azonban kétségtelen, hogy a szerző a bulvárból, a Stones-ról szóló, számos ismert könyvből, Richards életrajzából, és a Wikipediáról szerezte „exkluzív” információi elsöprő többségét. Ennek fényében külön komikus, hogy köszönetet mond Truman Capote-nak is, akitől csupán azt a szállóigévé vált mondatot idézi, miszerint: Mick Jagger olyannyira szexis, mint egy hugyozó varangy.
A kötet alapjában korrekt, Gömöri Péter-féle fordításáról szólva: a turné szó nem rokon értelmű, így nem helyettesíthető a túrával – amint a kirándulással sem. A Jagger-Richards duó neve, a Glimmer Twins, magyarul Reménysugár vagy Fénysugár, és nem pedig Csillám Ikrek. A Licks jelentése nyalás, esetleg nyelvcsapás, ám nem nyalintás. A XX. század emblematikus primabalerinájának neve Margot Fonteyn úrhölgy helyett: Dame Margot Fonteyn. Dame Fonteyn egyébiránt Andersennél pusztán Nurejev (egyik) szeretője, amely egyfelől alpári, másrészről igaztalan állítás. Részint, mert az AIDS-ben elhunyt Nurejev, aki a hetvenes években az érte lázasan rajongó Jaggerrel a nyugati világ szexikonja, homoszexuális volt.
Christopher Andersen bornírt karikatúrájából egy valami derül ki világosan: a nőkkel kapcsolatban siralmasan balek Mick Jaggernek a Rolling Stones a legnagyobb – ha nem az egyetlen –, nyilván többször elátkozott szenvedélye. Ehhez ragaszkodik a legrégebben, és ezért tesz meg mindent: ötven éve ő hoz döntéseket, vállal felelősséget az idővel multinacionális mamutvállalkozássá nőtt Stones minden létező dolgával kapcsolatban – légyen szó tagcseréről, pénzügyekről (Jagger a tekintélyes Londoni Közgazdasági Egyetemre járt, bár nem végezte el a campust), imázsról, a merchandisingról, és persze a zenéről. Vétójoga egyedül Richardsnak van.
A világ ma is első számú frontembere emellett jól prosperáló ingatlanvállalkozást működtet a U2-val, alapított egy középfajú filmgyártó céget (Jagged Films), szólókarriert csinált, és tavaly negyedmagával megalapította a kritika által is méltatott formációt, a SuperHeavyt. Ám hogy kicsoda a különféle frusztrációktól sújtott, a popbizniszben fehér holló módon pallérozott agyú, eszes-művelt idol, arról leginkább a Stones, ez a zenetörténetben példa nélküli teljesítmény árulkodik.
Az együttes jubileumára kiadott, remek fotóalbumban is fölfigyeltem rá: a privátim hűvös-komor, acélkék tekintetű Jagger majd kizárólag akkor nevet (sőt, röhög, teli szájjal), ha ott van a közelében Keith Richards; az, aki a leginkább ismeri őt. Mick Jaggernek a Rolling Stones a sorsa, minden más egy talán félresiklott, kiábrándítóan lélektelen látszatélet tanúsítványa.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
