Karafiáth Orsolya az első, kudarcba fulladt kísérlete, a Maffia-Klub után múlt évben új regénnyel jelentkezett. A 2008-as, kriminális fiaskó afféle Agatha Christie-stílusparódiának készült, ám leginkább azt bizonyította, hogy aki nem találja a saját hangját, tartózkodjék attól, hogy más tónusában dadogjon – kivált, ha az utánzandó személy a zsáner csúcsteljesítményeit futószalagon produkáló Christie. A Kicsi Lili témája eszünkbe idézheti a finn-észt Sofi Oksanen popkulturális utalásoktól hemzsegő, 2005-ös camp-regényét, a letaglózóan vacak Baby Jane-t: egy női trojka giccsben pácolt, gyilkosságba torkolló melodrámáját. Noha Karafiáth halálos háromszögtörténetében is egyértelműen fölfedezhető az LMBT-szubkultúra esztétikai stílusjegyének számos vízjele, erősen személyes munkája nem minősíthető campnek. Továbbá: Galgóczi Erzsébet (Törvényen belül), Gordon Agáta (Kecskerúzs) és Lovas Nagy Anna (Verazélet) után nem ő alkotta meg a negyedik, hazai leszbikus regényt. Ugyanakkor Galgóczi nevét alapelvárás helyesen leírni (lásd: 151. oldal).

www.scolar.hu

A két szálon-idősíkon futó opus elbeszélője a harmincéves Bodor Lia, aki kamaszfejjel, majd felnőttként tapasztalta meg a szapphói szerelem minden kínját; mivel öröm számára kevés jutott. A főhősnő vágyainak és túlcsorduló érzeményeinek korántsem titokzatos tárgyai lényegi rokonságot mutatnak egymással – noha külsejüket, fizikumukat tekintve tökéletesen mások. A gimnáziumi magyartanár, osztályfőnök és a diákszínkör vezetője, Endrődy Mária/Mari rajong a biszexuális dívákért (Marlene Dietrich, Greta Garbo, Karády Katalin); kedvenc filmje a Halálos tavasz, maga pedig egy dúsidomú Karády-epigon. Lia főnökén-szeretőjén, az Amerikából hazatelepült, reklámcégvezető Blumenschein Lilin egyre elhatalmasodik a rögeszme: ő az Andy Warhol teremtette, hatvanas évekbeli, anorexiás szex- és divatikon, a huszonnyolc évesen drogtúladagolásban elhunyt Edie Sedgwick inkarnációja.

„Egész lénye könyörgött a figyelemért, kicsikarva magának a reakciókat, általában mindegy is volt neki, milyen érzéseket kelt, csak hatni akart, mindenáron. Elcsábítani, megijeszteni, de elsősorban kitűnni vágyott, mindent bevetett a cél érdekében, nem is nézte, idegenekről vagy éppen rólam van szó, a publikum, az publikum” – így a narrátor Liliről. Azonban a citált sorok ugyanannyira érvényesek Marira, ahogyan magára a szerepjátszó, morálisan gátlástalan Szerzőre is, aki szintén álarcot visel – túl az állandó kellékévé váló parókáin, erős sminkjén, second-hand retrójelmeznek ható ruhadarabjain. „Úgy vonzotta a végzetesség, hogy lassan egészen belepörgött” – áll a pontos jellemzés Mariról, mely démoniság Lili, és – az ambíció szintjén – a mondén celebek közegében suta, naftalinos, széllelbélelt „kultúrdémon”, míg a literátorok között pallérozatlan, bornírt, magamutogató kaméleon-celeb sajátja is. Merthogy a mohó, „kaparj, kurta” Karafiáth Orsolya, bár úgy tűnik, mindenhol ott van, igazándiból sehol sincsen. A magyar irodalom Tóth Gabija, akinek – úgy fest – fut a szekere, valójában Adyval mondhatná: „Fut velem egy rossz szekér.”

Lili, és a drámatagozatos tanítványaival etikátlan-erkölcstelen kapcsolatot kialakító Mari: anakronisztikus, bohózatba illő kreatúra. Apja hirtelen halála után az édesanyjával élő, iskolát, lakóhelyet váltó Lia: áldozat és médium. A színjátszó csoportban ráosztott, még egy tapasztalt aktor számára is megerőltető főszerepei (a Tavasz ébredésében Wendla, A vágy villamosában Blanche DuBois, a Bernarda Alba házában Adela) mind egy ördögi játszma részei; Lia lesz a nála vagy húsz évvel korosabb Mari új üdvöskéje, marionettfigurája, pitiztetett házikedvence. A pubertáskori zavarokkal birkózó, magányos lány színészi feladatai részei a leigázásának, betörésének, megrontásának. Lényeges azonban, hogy a femme fatale-t csapnivalóan alakító Mari, és az elsősorban verbális terrorban jeleskedő, hiszteroid Lili gyenge, egomán, addiktív személyiség. Mari alkohol-, a Liát „veszedelmes patkánynak”, „hülye kis buzzancsnak” becéző Lili pedig drog-, alkohol-, vásárlás-, és márkafüggő. Emellett a külsőségek rabjai, a talmi látszattal operálnak, és – elsősorban egzisztenciálisan – mindketten kiszolgáltatottak egy-egy férfinak: Mari a majdan tőle elváló férjének, a szuicid hajlamú Lili pedig a vőlegényének. Alapvető, hogy mindkét nő csakis a neki alávetetteken demonstrálja az erejét – megfélemlítéssel, alázással, zsarolással.

Az F. Scott Fitzgerald előtt tisztelegni kívánó (A nagy Gatsbyvel majdnem megegyező karakterszámú) lélektani lektűr alapismérve a valóságtól menekülés, az illúzióhajszolás, a végletesség. A Blanche DuBois-hoz hasonlóan „varázslatra” vágyó, két vampkarakter a szélsőségekig, karikatúraszerűen elnagyolt. Különös paradoxon, hogy az olvasmányos, jó ritmusú, tisztes szerkesztésű szöveg hangütése meglepően természetes, sallangmentes; olyan hatást kelt, mint az ingerlő modorosságoktól mentes, tárgyilagos élőbeszéd (szerkesztő: Turcsányi Sándor). A két történet azonban nem azonos színvonalú: a sikerültebb, pszichológiailag érdekfeszítőbb Mari-ügy valós történéseken alapul. Noha az identitásregényt átszövi a szexus, a fülledtre komponált, erotikus jelenetek sterilek, sőt, ártatlanok. Kivétel a Lia és Lili dél-franciaországi utazásán megesett, szállodai epizód a Lili által a medence parton fölszedett, nagyfarkú „fekával”, amely szcéna arcpirítóan kínos. A pubertáskori tünetegyütteseket érzékletesen, meggyőzően, intelligensen ábrázoló könyv (egyik) célközönsége a személyiségválságos tinédzserkorosztály lehetne. Csakhogy egy mai kamasznak fogalma nincs arról, kicsoda Karády és Edie; ez a nemzedék sátáni kacajjal fogadna egy, majdan az osztályteremből zokogva kimenekülő, Mari-féle, panoptikumba illő Szörnyella De Frászt, amint jókat kuncog(na) azon is, hogy a tizenöt éves Lia hírből sem hallott a maszturbációról. Nem kell társadalomtudósok, szexuálpszichológusok leverő tanulmányait elolvasni ahhoz, hogy tudjuk: korunk információs sztrádán száguldó süldőlányai a pornóból tanulják a szexet – majd a leckéket elsajátítandó, harmincas-negyvenes férfiakat hoznak zavarba, és isznak az asztal alá. Az alkohol (különösen a tömény italok, koktélok) mellett körükben általános a drogfogyasztás, és rendszeresen elhamvad kezükben a cigarettavég. Kézzel írott szerelmeslevél helyett (melyre legföljebb tankönyvben, múzeumban, vagy a családi ládafiában bukkannak rá) sms-ben, mailben, közösségi oldalakon vallanak érzéseikről – lehetőleg kevés karakterben. Ami azonban a mára is igaz: ugyanolyan kísértéseknek/veszélyeknek vannak kitéve, mint Lia – csupán a módszerek változtak.

A Kicsi Lili kisiklott, kudarcos, skizoid női életekről szól: a férje pénzén történelmi filmcsillagként affektáló, gyerekekkel szórakozó, középiskolai-kocsmai pedagógusról; a cége elsikkasztott pénzéből dőzsölő, Edie Sedgwicket alakító, volt amerikás magyarról; a színésznői pályán megbukó, leszbikus kapcsolataiban kiszolgáltatott, viktim alkatú Liáról, és a rákbetegségét tizenöt éven át titkoló mamájáról. Karafiáth azonban, miután nagy dózisban, lankadatlan adagolja a szörnyűségeket, az utolsó két, kurta fejezetben váratlanul átvált egy fénysebességű fejlődési regénybe. A fogyasztói szempontokra is ügyelő hurráoptimizmussal (Adjunk Reményt Az Olvasónak!) elegyített, infantilis, hiteltelen és életszerűtlen befejezés szirupos, mint egy rózsaszín lányregény. Ennél azonban bajosabb, hogy megalkuvásról, visszakozásról tanúskodik. Az írói attitűd hasonlatos a saját hajlamaitól-vágyaitól megijedő, gyáva, alamuszi Mari és Lili magatartásához – akik (jó ideig) fenntartanak maguknak egy menekülő útvonalat, miközben a zavarosban halásznak, a botrányaikat rendre eltussoló, általuk kutyába se vett férfiak kontójára. A nyárspolgári, tanmesésen bárgyú vég azért is elhibázott, mert súlytalanná tesz egy tragikummal bíró történetet, emellett azt sugallja, hogy Lia – aki érzésem szerint inkább leszbikus, mint biszexuális – nem lép ki az áldozatszerepből. Ugyanis bár egykori idomára, Mari könyörtelen módszerét alkalmazva végrehajt egy rabszolgalázadást, nem oldja meg a sorsproblémáját. Ellenkezőleg: vélhetően leköveti majd egykori agresszorai életstratégiáját – úgy őrizve emléküket, mint egy rabtartójához ragaszkodó Stockholm-szindrómás; megácsolva a saját ketrecét.

Karafiáth Orsolya erényekkel bíró, fontos témákat fölvető, vitaképes regénye egy elpackázott lehetőség. Mely a rossz döntések következtében minőségi lektűr helyett egy, a korosabb korosztálynak szóló női lapban publikált, szalonképesen frivol, de a kedélyeket csöppet sem borzoló, folytatásos szappanoperát idéz. Biztató azonban, hogy a szerzőnek mintha már volna saját hangja, ami nagyjából olyan, akár a mű ígéretes fölütése: „Nem kívántam soha Lilike halálát, de tény, hogy egy idő után azért sem szurkoltam teljes szívemből, hogy éljen. Isten éltessen, mondtam neki mégis, amikor a harmincadik születésnapját ünnepelte – ki tudja hanyadszor”. Ez a hang karcos, csöppet sem fülbe lopakodó, de igaznak hat. Ráadást a Lia és az édesanyja kapcsolatát bemutató, megrázó történet azt tanúsítja, hogy van benne mély emberség, finomság is. Ezért ezt a nehezen megtalált, el-elcsukló, talán nem szinkronhangot hiba kereskedelmi médiumbarát csicsergésre-csacsogásra váltani, eleve vesztes versenyre kelve a sikerlistás celebponyvák, tiszavirágéletű bestsellerek fabrikálóival.