Carl Bernstein 28 éves korában kollégájával, az akkor 29 esztendős Bob Woodwarddal robbantotta ki a Watergate-botrányt. Bernstein híres csajozó is volt – járt többek között Liz Taylorral –, készült róla két hollywoodi film, az egyik a világszerte sikeres Az elnök emberei. Ma pedig ő az oknyomozó újságírás egyik élő atyja, a szókimondás ledönthetetlen bástyája, az amerikai és mindenféle rendszer elfogulatlan és kérlelhetetlen kritikusa.Bernstein a második budapesti Hay Festival záróvendége volt. A terem csurig megtelt. Érthető: a Pulitzer-díjas Carl Bernstein fontos ember. Valahogy mindig is annak tűnt. Gyerekkorában J. Edgar Hoover, az FBI akkori igazgatója például olyannyira alaposan figyeltette kommunista-gyanúba kevert szüleit, hogy még Bernstein bármicvóján is jelen voltak a beépített ügynökök. A Watergate-ügy óta is folyamatosan dolgozik. Írt a CIA-ről, Irakról, Hillary Clintonról. Most sötét öltönyben, rózsaszín ingben és a hozzá passzoló rózsaszín zokniban cseveg a bécsies háttér előtt. Senki nem lehet magabiztosabb és felkészültebb, mint maga Bernstein. Hiába, azért ezek az amerikaiak, ha profik, akkor nagyon profik.

Még nem volt 30 éves a Watergate-ügy idején. Nem volt nyomasztó ez a korán jött siker?

Carl Bernstein: Nagyon is jó, hogy ilyen fiatalon kerültem egy ennyire embert próbáló helyzetbe – másképp nem tudtam volna két teljes éven át gőzerővel dolgozni az ügyön. Ma visszanézem a régi képeket – mekkora volt a hajam! –, és látom a fekete karikákat a szemem alatt. Előny volt a korom, ez biztos. Szerencsém volt, hogy 16 évesen már a Washington Starnál dolgozhattam. Kölyök voltam, de felnőtt feladatokat kaptam. Mindent, amit az újságírásról tudok, ott tanultam. Mire a Washington Posthoz kerültem, már nem voltam kezdő.

Fazekas István

A Watergate-ügy nem egy különálló pillanat az életemben. Mindig is a hatalom gyakorlata és a hatalommal való visszaélés voltak a kedvenc témáim. Az életemet folyamatnak látom, amelybe ez a korai nyomozás tökéletesen illeszkedik. Ahogyan a II. János Pálról készített anyagom, a Murdoch-ügy vagy a Hillary Clinton-életrajz is.

Lehetséges lenne egy Watergate-ügy ma? Gondoljunk csak az amerikai AP- és IRS-botrányokra.

C. B.: Nixon egy bűncselekményt elkövető elnök volt. Elnöksége pedig egy bűntevékenységet folytató elnökség volt. Most más a helyzet. Amerikában 30 éve folyik egy kulturális háború, amely aláaknázza a rendszerünket és a társadalmi kohéziónkat. Szóval más idők járnak, jó és rossz értelemben egyaránt.

Az AP híváslistáinak lefoglalása nem illegális. A kormánynak joga van hozzá – szivárogtatásokat keresnek. Persze meg akarják félemlíteni azokat, akik az újságírókkal beszélnének – ez nem kérdés. De ez még akkor sem megy túl a törvényesség határain. Mondjuk, az szórakoztató, hogy hirtelen a republikánusok lettek a sajtószabadság szószólói!

Az IRS-nyomozás, reméljük, nem fog pártcsatába fulladni, mint manapság minden Washington DC-ben. De fontos leszögezni, hogy Barack Obama nem bűnöző – nagyon meg lennék lepve, ha bármi illegális tevékenység kiderülne. Tudom, hogy egyesek Nixonhoz hasonlították, de mélyen tévednek. Azt azonban be kell ismernünk, hogy Obamának igencsak súlyos problémái vannak az effektív kormányzás terén. Igen, a republikánusok folyamatosan okvetlenednek, de azért nem lehet mindent az ő boszorkányüldöző hozzáállásukra fogni. Obama szépen adogatja nekik a labdát.

Nem elég ügyes vezető – ez van. Bengázi a legjobb példa erre: bár a jelenlegi elnök nem követ el bűncselekményeket, az igaz, hogy nem épp az átláthatóság nevében szokott eljárni. Pedig pont azért választották meg elnöknek, mert transzparenciát hirdetett. A 2012-es kampánya alatt aztán hallgatott Bengáziról… Tehát nem bűnöző, nem nixoni, de nem is átlátható Obama elnöksége.

Milyen tendenciákat lát ma a sajtóban?

C. B.: A tudósítás: az igazság legjobb megszerezhető verziója. Ennyi, ezt vallom. De ezt könnyű mondani, nehéz megcsinálni. Nem egy éjszakát dolgozik át érte az ember. Ma a legnagyobb problémát nem az újságírókban, hanem a hírfogyasztókban látom. Egyre kevesebbet érdekel közülük az igazság legjobb megszerezhető verziója. Nem nyitottak többé, csak a már meglévő meggyőződéseiket akarják megerősíteni. Ez egy nagy változást jelez – és egy nagyon rossz tendenciát. Akárcsak Kelet-Európában, Amerikában is a pártérdek dominál. A szétválasztott három hatalmi ág már nálunk se működik, ezért pedig elsősorban a kulturális háborúnkat okolom. Miért kell minden eseménynek, helyzetnek, ötletnek valamilyen ideológiába illeszkednie? Bal-jobb, liberális-konzervatív…! Már nem a nemzeti érdek lebeg a közszolgák szeme előtt, hanem a ideológiai, anyagi, földrajzi, politikai. Gondoljanak bele: 1973-ban a szenátus egyhangúlag megszavazta, hogy a Watergate-ügyben nyomozás induljon. Egyhangúlag! Ma ilyet el sem lehetne képzelni. Nixon bűnöző elnök volt, nem pedig egy republikánus bűnöző elnök! Végül egy másik konzervatív republikánus, Goldwater rúgta ki, miatta mondott le. A Watergate-ügyben mindhárom hatalmi ág szépen tette a dolgát. Első volt a közjó.

Fazekas István

Ma két párhuzamos realitásban élünk?

C. B.: Félreértés ne essék, fontosnak tartom a publicisztika jellegű újságírást, de kellenek a pártatlan hírforrások. Nem lehet mindenki elkötelezett valamely oldal mellett. Kell az, aki mindkét oldalon le tudja leplezni azt, amit és akit le kell leplezni. Mi sosem politikai célokat szolgáltunk, hanem fontos információkat közöltünk, és követtük, hogy azzal aztán politikai szinten mit kezdenek. Nixonnak pedig mind a demokraták, mind a republikánusok szerint mennie kellett. Na, az ilyen hozzáálláshoz kéne visszatérni.

Volt, hogy a Watergate-botrány miatt félniük kellett valakitől?

C. B.: Attól féltünk, hogy nem az igazat írjuk, vagy nem jól! Nixon elnök politikai kémkedése aláásta az amerikai demokrácia egyik alappillérét: a szabad választásokat. Emlékszem, Bob Woodwarddal beszélgettünk a kávéautomatánál a botrány kellős közepén, amikor egyszer csak eszembe jutott: bizalmatlansági indítványt fognak indítani az elnök ellen! Ekkor nagyon megijedtünk, ilyet ki sem lehetett mondani a szerkesztőségben. Nem kelthettük azt a látszatot, hogy politikai preferenciáink vannak. Nem voltak. Szóval azt mondanám, a szerkesztőnktől féltünk a legjobban.

Dolgozott külügyi tudósítóként is.

C. B.: Tudósítottam a Falkland-szigeteki háborúról, bár a Savoy Hotel menedékéből. 1990-ben Irakban voltam, tudtam, hogy háborúra készülünk. Amikor megérkeztem, egyre nőtt a nyugati túszok száma, én pedig minden nap ígéretet kaptam, hogy interjúzhatok Szaddám Huszeinnel. Amíg vártam, jártam a várost. Az országban alig volt élelmiszer, így a kísérőmet inkább a cateringünk foglalta le. Addig én a helyiekkel beszélgettem. Hamarosan rájöttem, hogy Huszeint mindenki gyűlöli, mindenki vesztett el családtagot az iráni konfliktusban. Végül ebből írtam anyagot a hotelemben, amikor pedig kész lettem, az éjszaka közepén kopogtak az ajtómon. Elkísértek egy repülőhöz, de nem közölték, hova tart. Kairóban raktak ki.

Mi a helyzet George W. Bush iraki háborújával?

C. B.: Nem tartottam lehetetlennek, hogy Szaddám Huszeinnek valóban legyenek tömegpusztító fegyverei. Valószínűbbnek tűnt azonban, hogy csak azon dolgozik, hogy Irán azt higgye: vannak ilyen eszközei. A riportereknek fel kellett volna ismerniük, hogy Busht politikai szándékok vezérlik, olyan régiót akar teremteni, amely megfelel a neokonzervatív Közel-Kelet-elképzelésnek. 

Hilllary Clintonról írt életrajzi könyve azonnal bestseller lett.

C. B.: Nyolc évig írtam ezt a könyvet, vázolom benne Hillary Clinton életútját. Azt, hogy miként vált azzá, ami lett. A Lewinsky-botrány után kezdtem el, miután Bill Clinton ellen bizalmatlansági indítványt indítottak. Rengeteg emberrel interjúztam Hillaryről. Úgy volt, hogy a volt elnöki pár is nyilatkozik majd, de végül nem tették. Gondolom, nem akarták, hogy bármi közük legyen a dologhoz, és ha esetleg túl kritikus lesz a mű, akkor kétségbe vonhassák a hitelességét.

Fazekas István

Emlékszem, miközben a férje ellen éppen folyt a bizalmatlansági indítvány, Mrs. Clinton az emeleten a politikai tanácsadóival konzultált arról, hogy induljon-e a szenátusi székért. Én már akkor tudtam, hogy Hillary elindul majd az elnökségért is.

Lesz Hillaryből valaha is elnök?

C. B.: Bengázi megnehezíti a dolgát: előtte bátran mondtam volna, hogy igen, amennyiben mindkét Clinton egészséges. Most azt mondom inkább: ki kell várni, hogy alakul.

A Murdoch-botránnyal is sokat foglalkozott. Lesz a lehallgatási botránynak következménye a szabad sajtóra nézve?

C. B.: Alkotmányunk első kiegészítése, mely a szólás- és sajtószabadságról szól, a világ legjobb találmánya. Úgy vélem, az igazságot kérlelhetetlenül kell keresni, és igen, időnként lesznek túlkapások. Ha valaki túllépi a törvényes határokat, azt vád alá kell helyezni és el kell ítélni. Vannak erre remek törvények, az extra szabályozások helyett inkább azokat kellene végrehajtani. Túlkapások pedig mindig is lesznek. Ez az ár, amit a szabad sajtóért fizetünk.

Az elnök emberei című filmben önt Dustin Hoffman, a Féltékenységben – melyet volt felesége, Nora Ephron írt és rendezett – pedig Jack Nicholson alakította. Kellemes emlékek ezek?

C. B.: Hát, nem fogok panaszkodni! Nézze, én egész életemben közszereplő voltam, ennek pedig vannak efféle hozadékai. De az életem, melyhez ezek a hozadékok tartoznak, fantasztikus! Az ember élete a története – és én imádom az életemet.

Mit gondol a WikiLeaks-botrányról?

C. B.: Furcsa, hogy mennyire semmilyen az, amit „lelepleztek”. Sajnos csak középszintű információt tudtak nyilvánosságra hozni, pedig a felső szinten történő döntéshozatal nagyon is érdekelne. Véleményem szerint Assange felelőtlen volt. De egy ilyen tetthez ez elengedhetetlen. És ne felejtsük el: emberek élete, identitása került veszélybe a dokumentumok publikálásakor. Számtalan törvényt és etikai kódot megsértettek. Amikor megszeged a törvényt az elveid miatt, tudod, mit csinálsz, és mik a következmények.

A legújabb felmérések szerint az amerikai közvéleményt már nem érdeklik a botrányok. Mit gondol erről?

C. B.: Nem szeretem a felméréseket; csak egyetlen pillanat keresztmetszetét adják, ráadásul nagyon fontos, hogyan teszik fel a kérdést az alanyoknak. De amint mondtam, látok egy rossz tendenciát: az embereket nem érdeklik a tények. Ideológiákkal foglalkoznak, nem pedig az olyan tényleg fontos dolgokkal, mint például a gazdaság.

Beszélt az amerikai rendszer jelenlegi működésképtelenségéről. Gondolja, hogy ez a rendszer még képes lesz nagy dolgokra?

C. B.: Nemrég beszédet mondtam egy egyetem végzőseinek. Néztem őket… Na mármost az én generációm hatalmas dolgokat ért el: polgárjogi mozgalmak, társadalmi-gazdasági forradalmak. A mai fiataloknak semmi ilyesmi nem jutott. Olyan súlyok vannak a vállukon, melyeket mi nem ismertünk. Az oktatás egy vagyonba kerül, a munkaerőpiac haldoklik… Mi vallottunk kudarcot. Akkor leszünk képesek nagy dolgokra, ha a fiatalok generációja végre fellázad az enyém ellen! Ha teremtenek maguknak egy jobb politikai szerkezetet, egy új világot.

Milyen tippet adna egy fiatal újságírónak?

C. B.: Tudja meghallgatni az embereket. Hagyja, hogy elmondják, amit akarnak. Ne legyen prekoncepciója – ha elfogulatlanul tud hallgatni, azt megérzik a riportalanyok, és őszinték lesznek. Ha van lehetősége, éjszaka keresse fel az embereket, vacsora után, amikor nyugodtak és van idejük. Mindig figyeljen a kontextusra – nem elég csak összefűzni a különálló tényeket.

Egy másik tanács: tudni kell leadni a kulimunkát is a főnöknek, a munkaidő után azonban menj a saját ötleteid, szenvedélyeid után!

Az online újságírás még nem találta meg azt a finanszírozási modellt, amely lehetővé tenné, hogy hosszan tartó, csoportos oknyomozó-tevékenységet lehessen folytatni. Ez lesz a jövő egyik nagy kihívása. Ráadásul mindennel sietni kell, mindenki első akar lenni – dől az információ mindenhonnan. A New York Times, a Wall Street Journal mégis jobb, mint valaha, elképesztő minőségben dolgoznak. A Boston Globe-nak is sikerült leleplezni a pedofil papokat, vagyis: nem vagyok teljesen pesszimista. Sőt, mondhatjuk, hogy az újságírás aranykorában élünk. De a tévékre nagyon mérges vagyok: rengeteg pénzük van, megtehetnék, mégsem akarják hírfelületekre fordítani. Vissza kell terelni az olvasót abba az állapotba, ahol felismeri, mennyire fontos, hogy eljusson hozzá az igazság legjobb megszerezhető verziója.