hvg.hu: A Baltazár Színház tagjaként sokat dolgozik együtt fogyatékos emberekkel, akik új zenekara, az …AND FRIENDS nemrég debütált első klipjében is feltűnnek. Hisz a művészet felzárkóztató hatásában?

Müller Péter Sziámi: Nagyon nagy kérdés, hogy azok akikről azt hisszük, hogy felzárkóztatjuk őket, egyáltalán le vannak-e maradva. A Baltazárba először csak egyetlen szerepre érkeztem, most pedig már lassan hét éve vagyok a társulat tagja. Ahogy anno elkezdtünk próbálni, egyrészt megéreztem, náluk nagyon otthon vagyok, másrészt hamar rá kellett döbbenjek: van bennük valami rejtélyes plusz, ez a benyomásom pedig az évek alatt csak erősödött. Amikor azt mondom, rejtélyes, nem csak a különös szellemi képességeikre gondolok: ugyanazt a haladott bölcsességet érzem náluk, amit Indiában jártamkor a legalantasabb munkákat végzőknél, egy cipőpucolónál vagy liftes fiúnál is. Alanyi jogon találták meg azt, amire a legtöbb ember vágyik: a világot önmagukban. Ha összehasonlítanánk mondjuk egy képernyőn nyilatkozó átlagakadémikust bármely baltazáros szereplővel, azt látnánk, hogy utóbbiból, önmagához való felzárkózottság sugárzik. Másfelől, szerintem, amíg az ember életben van, nem érkezett meg. Egy kicsit mindig le vagyunk maradva, mindig fel kell zárkóznunk, leginkább saját magunkhoz.

Müller Péter Sziámi

Fülöp Máté

Viszont határozottan hiszek a művészet gyógyító hatásában. A természet sérülékeny, a művészet pedig azért van, hogy behegessze a sebeket, hogy ápoljon. Ez a gyógyítás pedig kölcsönös, hiszen olyan sincs, hogy a tanár tanít, de ő maga nem tanul semmit a gyerekektől. A zenész, a színpadi előadó is csak így juthat egyről a kettőre.

hvg.hu: hvg.hu: Ön mit tanul az ...And Friends közönségétől?

M. P. Sz.: Azt hinné az ember, hogy ez az egész csak addig működik, amíg értelmes, felnőtt közönség jön. Körénk viszont az ...And Friendsszel ebben a menetben a nagyon fiatalok is gyülekeznek. A régi sziámis gárdát leszámítva a közönségünk legalább fele gimnazista, egyetemista. Nem ez számít. A lényeg, hogy érezni, tudni lehet, hogy érzékeny emberek, akik nem tömegként, de egyenként vannak ott a koncerteken. Mert nem mindegy, hogy meglasszózol egy, csak együtt létező masszát, vagy azt látod, hogy tömeg van, de mindenki azért van ott, azért táncol és azért ugrál, mert egyedüli nézőként is ezt tenné. Az utolsó Sziámi-lemezek egyikének volt az a mottója, hogy az alma íze nem az almában, nem is a szájban, hanem a találkozásban van, itt is erről van szó.

hvg.hu: Karitatív embernek érzi magát?

M. P. Sz.: Zavarba ejtő kérdés, mert számomra a karitatív jelző egy jóságos Teréz anya típusú dolgot jelent. Én inkább az aktív részvétben hiszek. Ott van például a Mindenki mondjon le! című dalunk, ami látszólag egy politikai pamflet, pedig igazából köze nincs hozzá. A szöveg úgy hangzik, hogy “mindenki mondjon le (valamiről valaki másnak a javára, mert itt az ideje a részvétnek meg a lemondásnak)”. Én mindig is jó ember akartam lenni, az igazi részvét azonban semmi olyat nem jelent a számomra, hogy ájtatosan és adakozóan el kell andalodni, azért mert valaki másnak éppen szarabb, mint nekem. Nem erről van szó. A részvét azt jelenti, hogy részt kell venni abban, hogy a másik kijöjjön abból a gödörből. A Bibliát is sikerült szépen félrefordítani, mert az eredetiben nem az áll, hogy „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Az eredeti jelentés, hogy „Szeresd felebarátodat, mert az te magad vagy.” És ez a legnagyobb alapigazság: ha bárki bárkit bánt, az önmagát bántja, magától vesz el, önmagát fosztja ki. Ezt kell átélni, katarzisok során, nagy nehezen, lépésenként. Elmondom, nekem hogyan kellett erre rájönnöm.

Az egyik legjobb barátomat, Király Tamást – akivel negyven éve ismertük egymást – nemrég brutálisan meggyilkolta egy gyengeelméjű rablógyilkos. Az, hogy ebből ocsmány bulvárpletykát csinált a média, és címlapokon hazudoztak mindenféle hülyeségeket a jól informáltak, magán a lényegen nem változtat: Tamás meghalt.

Ekkor volt, hogy a Baltazár Színházzal börtönturnéra indultunk, ahol az előadások után beszélgettünk az elítéltekkel. A pécsi fiatalkorúak börtönében – ahol gyilkosok is ültek –, a beszélgetés úgy kezdődött, hogy megkérdeztük, mi tetszett nekik a legjobban a darabban. Azt mondták, gyönyörűek a jelmezek. És a Tamás világából való, csillogó arany ruhák tényleg kilógtak az ingerszegény szürkeségből, nagyon nagy volt a kontraszt.

Fülöp Máté

Szóval, amikor megdicsérték a jelmezeket, nekem eszembe jutott az egész történet, és valahogy azt találtam mondani, hogy ha tényleg ennyire tetszenek nektek ezek a jelmezek, akkor vigyázzatok, kit bántotok, mert aki ezeket a jelmezeket csinálta most azért nem lehet köztünk, mert egy rablógyilkos kolléga eltette láb alól. Egy pici pénzért meg egy laptopért, ami nem is az övé volt. Nyilvánvaló igazságnak tűnik a részvét, kicsit hülyén is érzem magam, hogy erről beszélni kell, nagyon sokáig úgy is gondoltam, ezt mindenki tudja. És igazából még mindig megdöbbent, ha látom, hogy nem.

hvg.hu: A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországa kinevelt egy olyan szűk, rendhagyó értelmiséget, akik elutasították a tömegművészetet és tömegmédiát. Ebből a közegből nőtt ki az URH, a Kontroll Csoport, majd a Sziámi is. Miért lehet az ebből a korszakból származó rendszerkritikus dalainak többsége mind a mai napig aktuális?

M. P. Sz.: Én sohasem terveztem semmit, mindig azt csináltam, ami történt. Nem azért kezdtem el énekelni, és nem azért lett zenekar sem, mintha én azt annyira akartam volna. Alapjáraton költő vagyok, csupán szokásom dalszerűen írni. Abban a pillanatban, hogy a közérzet hasonlítani kezd arra, amiből ezek a dalok kifordultak, valahogy mindenki ujjongani kezd. Ha egy téma személyes, még kevesebb az eltérés, a családterápia sohasem működött nálunk prózában. Annak, hogy ezek a dalok még mindig érvényesek, és sokat közülük kis értelemváltással, de ugyanúgy hallgatnak az emberek, egy oka van: a lényeges dolgok nem változtak, ahogy nagy valószínűséggel nem is fognak.

Mondom ezt úgy, hogy van olyan Sziámi-szám aminek az a szövege, hogy “Nincs más csak a változás”. De az állandó. Ronda közhely, főleg, hogy igaz, nem?

hvg.hu: Ön is hasonlóképp bukkan fel, rendszertelen időközönként, de valahogy az évtizedek alatt sohasem sikerült kikerülnie a köztudatból. Mi a titka?

M. P. Sz.: Nyilván a magam számára többé-kevésbé folyamatosan voltam és vagyok jelen. Az, hogy erre hányan kíváncsiak, az például attól függ, mikor jelenik meg egy angyali küldött, akit koncertszervezőnek, producernek vagy valami hasonlónak neveznek manapság. Ennyi év tapasztalata azonban az, hogy mindig akkor nyúlnak a hónom alá, mikor összegyűlik egy olyan anyag, amit érdemes közvetíteni.

Ez nem a show-biznisz. Miért kéne nekem rock- vagy popkarriert csinálnom, mikor én nem vagyok se rock-, se popzenész? Nem ennyi az életem. Aki csak ezt csinálja, annak mindene azon áll vagy bukik, szeretik-e az új lemezt, avagy sem. Így természetes, hogy mindent megtesz azért, hogy szeressék, hajlandó utánafutni a dolgoknak. Én viszont világéletemben nem csináltam semmi mást, csak bizonyos időközönként állati jól éreztem magam bizonyos zenészekkel.

Fülöp Máté

hvg.hu: Az ...And Friends szigetes társasága azért nem lehet csupán a véletlen műve.

M. P. Sz.: Az ...And Friends már a hatodik olyan zenekarom az URH óta, amely köré mindenféle reklámkampány nélkül egyszerűen elkezdenek gyűlni az emberek. Bár mondjuk a húgom megajándékozta a zenekart egy tízdolláros Facebook-kampánnyal, amikor a Látom, ha hiszem klip elkészült. Furcsa, hogy megint van egy látványos beindulás, a Sziámi után nem gondoltam volna, hogy nekem még valaha is zenekarom lesz.

Az történt, hogy hat éve kiszálltam a Szigetből, egy dolog azonban megmaradt belőle az életemben: mindig mi csináltuk a záróbulit, Müller Péter Sziámi és barátai (…And Friends) címszó alatt. Régi URH-, Kontroll Csoport-, Sziám-szerzeményeket és vendégzenészek jövevénydalait adtuk elő állandóan változó felállásban és baráti vendégekkel Szakcsi Lakatos Bélától, Odetten, Mókuson, Bródy Jánoson vagy az Európa Kiadón át Bérczesi Robiig. Tavaly, mikor lejöttünk a színpadról, azt lehetett érezni, mintha odafent nem alkalmi projekt, hanem egy sok éve együtt levő, összeszokott zenekar játszott volna: nem mögötted zenélnek, te meg énekelsz, hanem összeérnek a szálak, minden együtt van. Ez a projekt azon a határon mozog, ahol még érzéki és táncolható a zene, de azért amennyi kell, átjut a szavakból is.

Ekkoriban történt, hogy Menyhárt Jenő barátom épp vérfrissítésre szánta rá magát az Európa Kiadóban, a szünet alatt pedig mi elkezdtünk dolgozni az Európa Kiadóban is otthonos Kirschner Péterrel, akinek komoly zeneszerzői vénája és zseniális rendteremtő készsége segített összerántani, és hangzás terén is versenyképessé tenni az ...And Friendset.

Az egész szcéna egyértelműen és kivédhetetlenül eltolódott az erőteljes, feszes hangzás irányába: írhatsz bármilyen jó számot, ha nem egy szál gitárral adod elő, össze kell kapnod magad, hogy feljuss egy jól szóló előadókkal teli színpadra. Ez sokáig hiányzott belőlünk. Én hiszem, hogy a Sziámival jó számokat írtunk, de anno, egy Tankcsapdával közös koncert után például megkaptuk, hogy úgy szóltunk utánuk, mintha egy idősotthon slozijában próbálkoznának a nyugdíjasok. Mondjuk, azért megtöltöttük a Petőfi Csarnok szabadterét, de tudtam, hogy nincs tovább, kevés az észt osztani, meg kell tanulni megszólalni a színpadon.

hvg.hu: Megtalálni a célközönséget nem egyszerű feladat. Hogy érzi, a dalai mindig eljutottak a megfelelő fülekbe?

M. P. Sz.: Nem mindig, ez egy hullámzó dolog. Először is nekem mindig mindegy volt, hogy hányan jönnek, alapjáraton jobban szeretek kis klubokban játszani. Hogy egy nagyon drasztikus példát hozzak, egyszer volt egy nagyon erős bulink a törökszentmiklósi művházban, és volt egy emlékezetes, ám kifejezetten rossz bulink David Bowie-val az MTK Stadionban. Az előbbinél felragyogott valami, és mindenki hihetetlenül érezte magát, utóbbinál viszont ugye mindannyian szorongtunk.

Ahogy a Zuhanó repülés című dalban áll: „célozni nem kell, sőt, nem is szabad…” Ez a kis zen-buddhista sanzon például valamilyen váratlan kunkorral anno listavezető lett például Szlovákiában is. Akkoriban Zalában laktunk, és alkalmam volt megtapasztalni, hogy egy helyi mulatós zenekar tájszólással énekli a refrént valami lagziszerűségben, az emberek pedig táncolnak rá. Célba talált, csak nem úgy, ahogy azt elsőre gondoltam volna. Ez pedig igaz a dalaim döntő többségére.

hvg.hu: Önt a hazai underground újító és vitatott személyiségeként könyvelik el. Lehet szeretni, nem szeretni, de kétségtelen, hogy a munkássága nélkül ma máshogy nézne ki a magyar zene térképe. Mennyiben tud azonosulni ezzel a szereppel?

M. P. Sz.: Azért vagyok most zavarban, mert én nem vagyok se réteg-, se stílus-, se műfajfüggő. Amikor belekeveredtem ebbe az underground életbe, már volt egy tanár- és egy művész-, konkrétan filmrendező diplomám. Nagyon változatos helyeken, nagyon inspiratív közegben nőttem fel: amikor fiatalon írni kezdtem, Weöres Sándor, Vass István és Kormos István olvasták a verseimet és biztatgattak, miközben a szüleim a Madách Színházban dolgoztak. Szóval, egy körúti színházban is otthonosan mozogtam, mindezekkel párhuzamosan pedig élvezettel elmerültem az avantgárd kultúrközegben is, például máig érvényes és fontos impulzusokat kaptam Halász Péteréktől vagy Molnár Gergelytől, éppúgy, ahogy mondjuk Nádasdi Kálmántól, Sammy Davistől vagy Mick Jaggertől.

Fülöp Máté

Így a különféle fiktív címkék helyett inkább abban hiszek, amit Lao Ce mondott, miszerint az igaz ember dolga az, hogy tanulmányozza a hagyományt és korának nyelvén továbbadja azt. Én igyekszem ezt tenni. Az underground pedig annyiban jó szó rám, hogy alkotó-életem nagy részét valóban különféle pincékben töltöttem. Tőlem elég sokszor megkérdezték már, hogy miért kockáztatom az – időről időre valamiért mindig újra kialakuló – jó hírnevemet. Amire pedig mind a mai napig csak azt tudom válaszolni: mire jó az jó hírnév, amit még csak nem is kockáztathat az ember?