"Egy végtelenül önsajnáló nép vagyunk"
Megnyúzva maszturbáló alakok, öncsonkítás, fajtalankodó törpék – az egyik legsötétebb kortárs magyar festőként tartja számon a nemzetközi szakma Kis Róka Csabát, aki vallja: barokk stílusú, mellesleg igen kelendő festményei túlmutatnak a homoszexualitás–vallás–nacionalizmus-háromszög társadalmi tabuinak módszeres döntögetésén. Kiből lesz szomorú festő? Miért jobb Budapest, mint London? Hány freskó fér el egy vécében? Interjú.
hvg.hu: Átlagembernek érzed magad?
Kis Róka Csaba: Azzal együtt, hogy az utca embere nem foglalkozik annyit művészettel, nem fest, vagy ha mégis, nem ilyeneket: igen teljesen átlagosnak érzem magam. Ugyanis egy teljesen átlagos ember is tud álmodni borzasztó dolgokat, ezeket a vágyképeket pedig a többség nem akarja maga előtt felfejteni. Rettegnek. A festményeimen szereplő alakok tehát azért a legtöbb emberben ott mozognak. Leginkább azokban, akik élből elutasítják a képeimet azzal takaródzva, hogy biztosan őrült, aki ezeket festi. Szerintem pont bennük van a legtöbb fojtás, rémisztő gondolatcenzúra. A képeim által óhatatlanul szembesülnek önmagukkal, ez pedig valóban ijesztő élmény tud lenni.
hvg.hu: Ha ilyen szinten felszabadítanak a műveid, mi történne, ha nem pattannának ki a fejedből?
K. R. Cs.: Nem tudom, hála isten, kijönnek. Ez a hangvétel viszont a kezdetekben tökéletes zsákutcának tűnt. Amikor először nyúltam ehhez a barokkos világhoz, és az egyetemen elkészült az első ilyen képem későbbi kinevelőm, mesterem, Kósa János ránézett, és azt mondta: bazmeg, ez kurvajó, de éhen fogsz dögleni
hvg.hu: Te is ennyire progresszívnek érzed a munkásságod?
K. R. Cs.: Ahogy festek, bizonyos szempontból abszolút konzervatív. Régi technikákat igyekszem felhozni, a barokkból, a romanticizmusból merítek, illetve a kora huszadik századi festészet is tagadhatatlanul meghatároz. Más kérdés a téma.
hvg.hu: Mennyiben célod a polgárpukkasztás?
K. R. Cs.: Van polgárpukkasztó töltete a festményeimnek, bár nem hiszem, hogy provokatívabbak, mint mondjuk a velencei dózsepalota mészárló-festményei, amiken ott fekszik a széttrancsírozott ürge, a fejéből meg kiáll a kard, a balta. Manapság ettől az elemiségtől nagyon el vagyunk szokva, pedig ugyanúgy változatlan és valós, mint ötven, száz vagy négyszáz éve.
hvg.hu: Társadalmi normáknak is odaszólsz, legyen szó vallásról, szexualitásról, szociális agresszióról.
K. R. Cs.: Ezt a nyelvezetet tartom kellően őszintének ahhoz, hogy használva hiteles vizuális művész lehessek. Valóban vannak olyan társadalmi normák, ha tetszik prüdériák, melyeket komolyan venni bigott, de legalábbis álszent dolog. Ilyen a szexualitás színpadias elrejtése, a mímelt megbotránkozás és a jó erkölcsre való esküdözés. Pedig, ha bekapcsolod a tévét valamelyik este, ömlik belőle a szex. A közönség képernyőn ki van békülve vele, de egy festménytől első körben mindenki klasszikus műélvezetet várna. Egy kiállításomon volt egy látogató, aki teljesen kiakadt: azt mondta, hogy ezekben a képekben az a legzavaróbb, hogy mozdulatlanok: nem megy tovább a film, nincs vége a jelenetnek, ha becsukod, majd kinyitod a szemed, még mindig ott vár. Muszáj nézni. Nincs hova menekülni. Ezért is nagyon jó, erős médium a festmény.
hvg.hu: Milyen küldetéstudat szükséges egy ilyen életmű építéséhez?
K. R. Cs.: Nem vagyok az a misszionárius alkat, de nyilván van előttem egy cél, esetleg pont csali, amit üldözök. Az általam lefestett világ az emberi természet része, ezt kár lenne tagadni. Akármilyen hihetetlen, itt nem a borzalmakra van kihegyezve a történet, ez csupán egy másik szemléletmód: mert zsigerekkel is lehet ugyanazokat az érzéseket közvetíteni, mint bármi mással. A képeimmel kapcsolatban akad egy elcsépelt, de szerintem helytálló közhely: ez az ember sötétebbik oldala, a valóságunknak egy rejtőzködő, tiltott vetülete. Azt pedig már Paul Klee is megmondta: "A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz." Én igyekszem ehhez tartani magam, hogy ez kit zavar, vagy kit nem: magánügy.
hvg.hu: Mit gondolsz a vallási provokációról?
K. R. Cs.: Meg vagyok keresztelve, hivatalosan katolikus vagyok, ami egyébként – bár csak az elsőáldozásig jutottam – nagyon hasznos lecke és tapasztalat. Anno hittanórákon egész jó infókat kaptam, ahogy a Biblia és főként az Ószövetség is egészen kiskorom óta foglalkoztatott. Meghatározó volt szembesülni a hiedelemvilág folytonosságával, hogy hogyan épült fel az európai kultúra a kereszténységre, a kereszténység a zsidó hitre, a zsidó hitre a görög, és így tovább. Ezért is zavart, hogy az összes vallás azt hangoztatja, hogy ő a kiválasztott nép. Micsoda hülyeség. Volt egy pont, amikor úgy döntöttem, hogy én aztán nem leszek hithű keresztény, de persze ettől még a vallás a világlátásomból kitörölhetetlen.
hvg.hu: A homoszexualitás, öncsonkítás naturalista ábrázolását azért nevezhetjük egyházi tabutörésnek.
K. R. Cs.: Nem hiszem, hogy bárki vallásának predesztinálnia kéne a művészetét. Az európai közegben a legtöbb nagy festő totál keresztény volt, a legtöbb kép szakrális festményként készült, ez mégsem gátolta őket abban, hogy túllépjenek az egyházi ikonográfia témáin. Újat alkossanak. Akinek nem tetszik, fogja be a fülét, csukja be a szemét, szíve joga. Én ismerek olyan mélyen katolikus embert, akinek nagyon átjönnek a festményeim, eligazodik a szimbólumrendszeremben, és helyén tudja kezelni a műveimet. Persze nem ez a jellemző hozzáállás.
hvg.hu: Hogyan kell helyén kezelni egy Kis Róka-képet?
K. R. Cs.: Nyilván van a festménynek egy olyan rétege, amivel először szembesülünk: egy lenyúzott figura, amint kihúz a másik seggéből egy kezet, mit tudom én. Ez az első vizuális réteg. A másik réteg a motívumok és a festészeti megoldások összeolvasásából áll össze, érzelmi vagy logikai szinten. Ma már nem helyezek el annyira konkrét motívumokat, mint két éve, nincs úttörőnyakkendő, nem csapja szét láncfűrésszel a felnőtteket egy kisgyerek, pedig ezekben mind ott van a humor. Fekete humor, de humor. Ha ez a két réteg összeáll, az ember hátrébb tud lépni, el tudja helyezni magát a képekben. Minden művet úgy kell megtanulni olvasni, hogy közben tisztában vagyunk azzal, hogy a művészet több, mint önmagáért való lázadás.
hvg.hu: Komondoron nyargaló, megnyúzott huszár, farpofák közül feltörő Szent Jobb is felbukkan a képeiden. Miként vélekedsz a magyarokra egyre inkább jellemző divatnacionalizmusról?
K. R. Cs.: Ez egy egészségtelen, beteges dolog. Nem attól lesz valaki magyar, hogy felvesz valami matyó mintát, hiszen a hollandok sem járnak már klumpában, mégis nagyon hollandok. Bár a fricskán túl ezeknek a motívumoknak esetemben festészeti indíttatása is van: a nagy festészeti hagyománnyal rendelkező népeknél a korszakok és technikák tudnak egymásra építkezni; a német, holland, spanyol berkekben ez mindig is működött. Az egyetem alatt én is nekiálltam kutakodni, mégis milyen magyar festészeti hagyományba tudnék ilyen mód becsatlakozni, ám rá kellett jönnöm, hogy nekünk ilyenünk nincs. És mivel a mesterségesen kreált, nemzeti címkés romanticizmus önmagában nem sokat ér, motívumokba tudtam csak kapaszkodni: huszárcsákó, komondor, nagy magyar juhterelők nagy magyar bajszai – nagyon jellegzetes, ironizáló elemek. Egy végtelenül önsajnáló nép vagyunk, ezzel a béna hozzáállással, hogy az egész világ ellenünk van. Erre egyszerűen muszáj reflektálni.
hvg.hu: Ilyen merész megoldások után a közönséged részéről nem vált elvárássá a megbotránkoztatás?
K. R. Cs.: Nyilván, ha az ember figuratív festő, vannak törvényszerűségek, hogyan kell ábrázolni valakit, hogy még emberként értelmezhessük, és hol van az a realitás és a mindenkori absztrakt közt feszülő határ, ahol még elemi ereje lehet a groteszknek. Ha az alakjaimat, jeleneteimet hiperrealista módon festeném meg, teljesen más hatásuk lenne, mint így torzítva, a festészeti technológia láttatásával. Bár a mostani képeim visszafogottabbak: az elmúlt évek túlzsúfolt, kegyetlenkedő, narratív festményei után most valami atmoszférikusabbra váltottam. Cselekmények helyett inkább állapotokat ábrázolok. Pedig imádom a túltöltött, naiv művészetet. Egy naiv művész képes hozzányúlni olyan témákhoz, melyet, mondjuk egy képzett, rangos festő nem mer megkockáztatni. A naiv művésznek nincs lerombolható rangja, nincs vesztenivalója, az alkotásának nincs tétje. Aki elvégez egy egyetemet, nagyon komolyan gondolja azt, hogy ő most nagybetűs festőművész lesz, normák között próbál haladni, és elfeledkezik arról, hogy valójában mindent szabad.
hvg.hu: Kik vásárolják a festményeidet?
K. R. Cs.: Kedves, alapvetően társasági emberek. Vezetek egy táblázatot, aminek köszönhetően tudom, melyik képem a világban éppen hol, kinél van. Akad olyan gyűjtő, aki a pincéjében tartja a képeimet, és van két hatalmas festményem, amik meg kamrában lógnak a sonkák mellett: oda nem mehet be a gyerek. De arra is volt példa, hogy valaki a vécéjében találta meg a tökéletes helyet egy művemnek, szóval elég széles a skála.
hvg.hu: A képeidnek köszönhetően bejártad Európát. Amszterdam, Berlin, London után mégis Budapest maradt a bázisod. Miért?
K. R. Cs.: Dobbantásból befutni lehetetlen. Ahhoz, hogy valaki külföldön sikereket érjen el, sokéves jelenlétre van szükség az adott közegben, pedig Nyugaton még egzotikusnak is számítunk, főleg mivel a magyarok a napi politikán és a focin túl csak kevés dologban tudnak nagyot alkotni. Arról nem is beszélve, hogy ma már nem olyan egyszerű csak úgy emigrálni, mint akárcsak néhány éve.A Nyugat kezd telítetté válni, az emberek lassan bezárnak, már nem örülnek annyira a külföldieknek. Hiába vagy anyanyelvi angol, hiába élsz ott öt éve, te maradsz a keleti blokkos arc, aki ott ragadt a nyakukon. A hétköznapokban vége a keleti egzotikumnak, és jön a távolságtartás. Az egyoldalú átvándorlás helyett inkább állandó cirkulálásra lenne szükség a nyugat-kelet tengelyen. A klasszikus London-szindrómában amúgy is könnyű szétcsúszni: sok ismerősöm ment ki éjjel-nappal mosogatni, hogy nagy nehezen fenn tudjon tartani egy kis, sötét lukat tele egérrel meg csótánnyal. Az eredetileg betervezett érvényesülés valahogy a reptéren maradt. Ez nem alternatíva. Könnyen okafogyottá válhat az egész. Kell egy bizonyos életszínvonal. Ha profiként, érdemi múlttal kopogtatok, az sokkal jobban veszi ki magát, mintha végigpultozott éjszakák után már az ecsetet sem tudom kézbe venni.
hvg.hu: Magyarországon egyszerűbb festészetből megélni?
K. R. Cs.: Sok mindentől függ. Nálam korábban ez egy periodikus folyamat volt: mondjuk két hónapot dolgoztam, például díszletet festettem, a megkeresett pénzből pedig kihúztam újabb két hónapot, és idézőjeles nyugalomban tudtam alkotni. Azt, hogy egy magyar művész kizárólag a művészetének éljen, csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak: én szerencsés vagyok egyelőre. Véleményem szerint azonban muszáj külföldre orientálódni. De ez egy hullámvasút: a magyar piac kicsi, nem életbiztosítás, úgyhogy sohasem lehet tudni, kiből lesz a következő szomorú festő.
| Névjegy |
Kis Róka Csaba 1981-ben született magyar festőművész. Tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, illetve a nürnbergi Akademie der Bildenden Künstén végezte. Kiállításait Magyarország mellett többek között Angliában, Hollandiában, Németországban, Svédországban is rendre hatalmas érdeklődés övezi. Provokatív, barokk stílusú festményeit a legnevesebb nemzetközi gyűjtők vásárolják. |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
