Magyarokról szóló regény sikere Franciaországban

„Alice Zeniter magyar regényt írt” – mondta Genevieve Brisac írónő, annak a zsűrinek az elnöke, amely a Szomorú vasárnap című kötetet a Prix du Livre Inter címmel, azaz a France Inter rádió könyvversenyének első díjával tüntette ki a minap. A 26 éves Zeniternek ez a harmadik regénye, csak áprilisban jelent meg, de máris három díjat begyűjtött. A mű nemcsak a címét kölcsönözte Seress Rezsőtől – vagyis inkább Jávor Lászlótól, a világhírű dal szövegírójától –, hanem a témája is magyar. A budapesti Nyugati pályaudvar sínjei mellett játszódó családtörténet a főszereplő, az ifjú Mándy Imre szemével mutatja meg az országot, és készít egyszersmind gyorsfényképeket Magyarország XX. századi történelméről.

A franciáknak minden jel szerint tetszik ez a miliő, amely – hűen a mű címéhez – kissé melankolikusan, kissé szomorkásan jelenik meg. A Szomorú vasárnap sikere elsősorban közönségsiker, éspedig nem kizárólag az eladott példányok száma miatt, hanem azért is, mert a France Inter huszonnégy tagú zsűrijében az elnököt kivéve csak olvasók ültek. Egyikük egyszerre sötétnek és ragyogónak nevezte a regényt, amelyben a szomorúság és a tragédia egyaránt megmutatkozik. E zsűritag Zeniter regényét elolvasva szerette meg a korábban számára ismeretlen Magyarországot. De a hivatásos bírálók is lelkesek. A L'Express hetilap kritikusa szerint a magyar család, a Mándyak nemzedékeken átívelő portréját megrajzoló regény azért is „melankolikus és erőteljes”, mert „e családdal bejárja a történelem megrázkódtatásait”.

Nem új keletű a magyar irodalom iránti figyelem Franciaországban, az országra és a régió különös ízére már az 1980-as évek végén fölfigyeltek – magyarázza Virág Ibolya, aki évtizedek óta fordít franciára, illetve ad ki magyar regényeket Párizsban. Az igazi érdeklődés szerinte részben a Pompidou Központban 1986-ban a XIX. végi és a XX. század eleji Bécsről rendezett nagy kiállításhoz köthető. Mivel a császári Bécset nehéz elképzelni a királyi Budapest nélkül, akkortól olvasnak igazán a franciák lelkesen magyar regényeket. A Franciaországban élő magyar származásúak közül azóta többen is megírták gyökereiket, saját családtörténetüket. Köztük Eva Almassy írónő, aki Budapesten született, volt kisdobos és úttörő is, de saját bevallása szerint nincs más nemzetisége, mint a francia. Ugyancsak akkoriban kezdték a korábban franciásított keresztneveket „visszamagyarosítani”, így a Susanne-okból újra Zsuzsák, a Francois-kból Ferencek lettek, és lassan a vezetéknevekre is visszakerültek a korábban „lefelejtett” ékezetek.

Az érdeklődés pedig igen sokrétű. 2003-ban Szabó Magda 16 évvel korábban született művét, Az ajtót jutalmazták a Prix Femina nemzetközi díjával, néhány hete pedig Krúdy 1931-ben írt A tiszaeszlári Solymosi Eszter című regénye kap nagy figyelmet. Májusban például a Le Monde könyvmelléklete szentelt utóbbinak hosszú cikket, kiemelve azokat az elemeit, amelyek mindkét ország kultúrájában, történelmében fellelhetők. A kritikus Eugene Sue 1844-es, a fanatizmus és vallási intolerancia elleni vádbeszédként értelmezett, A bolygó zsidó című könyvéhez mérte, mondván: nemcsak témájukban, hanem stílusukban is hasonlóak.

A Magyarországhoz családi szálakon keresztül nem kötődő Alice Zeniter – aki jelenleg a színháztörténet doktorandusza – három évet élt Budapesten, az Eötvös Kollégiumban tanított franciát. Mint a HVG-nek most fogalmazott, ekkor szeretett bele Budapestbe, amely szerinte annak ellenére császári – impérial –, hogy nem hasonlít Bécshez. Magyarország a XX. században olyan borzalmas dolgokon ment keresztül, amelyek érzése szerint családregénybe kívánkoztak. Zeniter nem csupán a képzeletét engedte szabadjára, hanem rengeteg ember élettörténetét hallgatta meg, kutatott, történelemkönyveket, újságokat bújt, hogy a dátumok, nevek pontosak legyenek, sőt bolhapiacra járt, hiszen az ócskaságok tömkelege is szolgálhat forrásul a regényírónak.

Könyve kitalált szereplői körül így valóságos a történelmi kulissza, amelyet egyébként különösebb magyarázatok nélkül, egy-két oldalon elintéz. Így bukkannak fel Trianon sebei (a Magyarországon a franciák iránt ez ügyben sokak által táplált ambivalens érzelmek említése nélkül) vagy a második világháború az orosz katonákkal, akik közül egy megerőszakolja a Mándy család későbbi tagját. Ebből fogan meg Pál, az egyetlen, aki – épp ezért – nem Imre a família férfi tagjai sorában, és aki körül emiatt titok lappang. De fölvillan az 1956. októberi Rajk-temetés – éppen Pál vesz részt rajta – és a forradalom pillanatnyi szabadsága is. Utóbb pedig felsejlenek a kádári évtizedek, egzotikus, távoli valóságként: a restik rántott húsos zsömléjével és a család egyik tagjának azzal a vágyával, hogy a pályaudvar belföldi pénztárából egyszer majd, szebb időkben, átkerülhessen a nemzetközi pénztárba.

A regény központi helyszíne, a Nyugati pályaudvar mellett lévő háromszögletű telek a valóságban nem létezik – meséli az írónő –, ám egy, a sínek mentén álló házból egyszer gyerekeket látott kijönni, és ez a kép ragadta meg, ebből bontotta ki a történetet. Az már a tekintélyes Albin Michel kiadón múlt, hogy a könyv címe nem az lett, amit Zeniter szeretett volna. Budapesttel, a Nyugatival és a vasúttal együtt József Attila is meghódította Zenitert (a regény mottója a költő Reménytelenül című ciklusának két verse), ezért „A semmi ágán ül szivem” címet adta volna. A szerkesztő szerint viszont a franciák többségének ez nem mond semmit, ellentétben Seress Rezső dalával, amelyet ők saját énekesnőjük, Damia – igazi nevén Louise-Marie Damien – legendás, 1936-os előadásából nagyon is jól ismernek.

Különös, hogy a franciák számára ez a történet, a mögötte lévő tragikus történelemmel és a törékeny életek sokaságával, alig nyomasztó. Sőt Genevieve Brisac szerint – aki e regényben a Magyarország iránti hommage-t látja – a Szomorú vasárnap csöppet sem szomorú, és nem is depresszív, inkább élettel teli és „fiatal” regény. A France Inter versenyébe bekerült tíz alkotás közül azért is esett erre a választása, mert „itt a földrajz nem számít, csakis az irodalom”.

Csak az a bökkenő, hogy bár a regényhez nem okvetlenül szükséges történelmi adatok és dátumok pontosak, Magyarország különös nyelvű, kicsi és valamelyest távoli országként jelenik meg a műben, ahol édes-bús hangulatok váltották egymást a XX. század során. A történelem lelkeket megsebző ereje hiányzik a könyvből, amely ugyan precízen sorolja az elmúlt évtizedek magyar traumáit, ám a családtörténetre szánt háromszáz oldalon aligha teszi át is élhetővé.

VÁRKONYI BENEDEK