Egy ausztriai dalest után árulta el a Gramofon munkatárásnak, hogy 2001-ben édesapjával, Raymond Keenlyside hegedűművésszel – incognito – kirándulást tettek Budapesten, mert a papa az autentikus roma hegedűjátékra volt kíváncsi.

„Sajnos csak a ’vendéglátós” stílussal tudtunk megismerkedni – idézte fel –, nem volt időnk elmenni vidékre, ahol bizonyára találtunk volna még igazi cigány muzsikusokat.” Kívülről megnézte az Andrássy úti Operaházat, és bízott benne, színpadra lép egyszer Budapesten is. A magyar énekesek közül Rost Andreát jól ismeri, hiszen a Figaro házasságában és A varázsfuvolában játszottak együtt. Az utóbbiban Papageno, a madárember mozgásának kidolgozásában jól hasznosította zoológiai tanulmányait.

Mert Simon Keenlyside kisgyermek korában ugyan a hagyományos brit gyermekmondókák helyett Haydn, Mozart és Schubert művek hangjaira aludt el, de a zenei tanulmányok után a cambridge-i egyetemen zoológusként szerezte első diplomáját. Zenész családban született, nemcsak Raymond, az Aeolian Quartet jeles tagja, hanem a nagyapa, Leonard Hirsch is hivatásos hegedűművész volt. A családi hagyomány szerint Simon is elkezdte a hegedűtanulmányokat, jó hallású kisfiú lévén nyolc esztendős korában beíratták a Cambridge-i Szent János Kollégium kórusiskolájába. Az énekkar bejárta Angliát és a nagyvilágot is – ma az a véleménye az énekesnek, hogy egy gyereknek nem való ekkora megterhelés, legjobb helyen a családban van. Elismeri azonban, hogy sokat tanult az éneklésről, az előadóművészetről ebben a periódusban, a mestereik nemcsak az éneklésről beszéltek, hanem művek történetéről, ezzel lángra gyújtva a növendékek fantáziáját, ha például himnuszt énekeltek Jerichóról, maga előtt látta a leomló falakat. Hat év után a kamasz Keelyside elhagyta a kórusiskolát és egy középiskolába iratkozott át, a nyári szüneteket pedig a Királyi Madárvédelmi Társaságnál töltötte. Visszatért Cambridge-be, de már az antropológia szakra. Az utolsó évben a zoológiai tanulmányok magukkal ragadták: „Feltárult előttem az egész evolúció, ma is jól emlékszem fantasztikus tanáraimra, például Adrien Listerre, Jenny Clackre.”

Az állattan területén ugyan szép karrier előtt állt, ám 1985-ben elnyerte a Peter Moore Alapítvány egyik ösztöndíját, a Royal Northern College of Musicban(RNCM) John Cameronnál ismét énekelni tanult. Cameron feltárta előtte a német dalok világát, ez volt a lehető legjobb megoldás, hiszen a húszas évek közepén járó Keenlyside hangja még nem volt „üzemkész”. Nem kellett erőltetnie a vokális súly növelését. Sok tapasztalatlan és mohó fiatal énekes hangszál betegségekkel fizet a korai forszírozásért – véli a brit énekes.

Az RNCM-ben csak két év múlva bízták rá az első operaszínpadi szerepet a Manon Lescaut-ban. Az Opera Magazin recenziója „megdöbbentően érett” teljesítményről számolt be, külön említette „meleg és tiszta baritonját, zenei tudását”. Épp elég érett volt, hogy eldöntse: a dalirodalmi tanulmányok már nem segítik a fejlődését. Salzburgba, a Mozarteumba Rudolf Knollhoz ment.  „Knoll segítsége felbecsülhetetlen, az ösztöndíjam nem volt busás, és ő egy fillért sem fogadott el tőlem, bár ezt titkolta.” Előbb Grazban, majd Brémában és Hamburgban dolgozott. A hamburgi Staatsoperben a Figaro házasságában Almaviva grófként debütált 1987-ben, itt ismerte meg a repertoár színház előnyeit és főként hátrányait, azt, hogy előfordulhat: minden előadáson új Grófnéval kell színre lépnie, esténként más és más karmester áll a zenekari árokban.

Simon Keenlyside 18 hónapot töltött Hamburgban, 1989-ben átszerződött a Skót Operához, ahol 1994-ig maradt. Komoly és változatos repertoárt épített fel, A víg özvegy Danilójától a Bohémélet Marcellójáig, játszotta Harlequint az Ariadne Naxoszban, Guglielmót a a Cosi fan tuttéban,  Figarót A sevillai borbélyban, Papagenót A varázsfuvolában, Belcorét A szerelmi bájitalban és a címszerepet Britten Billy Buddjában. „Nagyszerű iskola volt számomra e fél évtized” – emlékezik.

Nyolc évvel ezelőtt Pelléas és Mélisande Golaud-jától szerepétől búcsúzott el, tavaly pedig elhatározta, többé nem énekli Billy Buddot. Pedig elkötelezett a szerző mellett: „Britten zseniális, ha csak a Háborús Requimet, a Peter Grimes és a Billy Buddot írta volna meg, akkor is a legnagyobbak között kellene számon tartanunk. Univerzális géniusz, mert nála a zene és szöveg, drámai szituáció csodásan illeszkedik.” (Keenlyside sajnos állja szavát, március 23-i koncertjén nem énekel a Billy Buddból. )

Állítja: mintegy 15 éve látta az „alagút végét”. Van néhány szerep, amiről nem mond le, például Papageno vagy a Traviata idősebb Germont-ja, a Don Carlos Posa márkija. De a Wagner szerepek közül sosem merészkedik tovább  a Tannhäuser Wolframján, jól lehet „Beckmesser figurája izgat és lenyűgöz” – mondja. Újabb szerepei közül a Wozzecket és a Rigolettót emeli ki: „A Wozzeck olyan, mint egy hatalmas hegy, amit minden bariton szeretne megmászni.”

Londontól, Genfen, Párizson át és Sydney-ig a világ minden jelentős operaházában szívesen látott vendég, 1996 óta rendszeresen hívják a New York-i Metropolitan Operába. Pályatársaival, Gerald Finley baritonnal és Julius Drake zongoraművésszel létrehoztak egy privát szervezetet, amely a fiatalokat ének-zongora duók létrehozására ösztönzi, és amely hozzájárul a Wigmore Énekverseny e kategóriájának sikeréhez.

Ha nincs koncertje, operaházi fellépése, a feleségével, Zenaida Yanowskyval, a Királyi Balett szólistájával és két gyermekével, Owennel és Ionával walesi tengerparti farmjukon töltik az időt. „Természetben búvárkodom, horgászom, rajzolok” – számol be róla. – Ha nem lennék énekes, olyan világjáróként utaznám körbe a glóbuszt, mint David Attenborough. De énekelek, mert imádom! ”