„A máj el van gyötörve, de azok a gyönyörű vesék, nagyságos asszonyom!”

Sosem tekintette magát írónak, inkább krónikásnak. „A szép történetek zömét idegenektől hallom… Mikor aztán beáll a túlnyomás, és azzal fenyeget, hogy szétpattan a fejem, kénytelen vagyok odaülni az írógéphez” – vallotta meg írói módszerét Bohumil Hrabal Szigeti Lászlónak a Zsebcselekben.

Ká-Európa, valamint a történelmi viharokat csak elszenvedő, de valamiért mindig túlélő (sőt vesztesen is győztes) kisemberek mellett írásai és élete fontos főszereplője volt a sör is. Bájos, a derűt és a búskomorságot mesterien vegyítő történeteinek egy részét a szeretve tisztelt nagybácsitól, Pepin bácsitól hallotta, más részét viszont azokban a kocsmákban gyűjtötte, ahol gyerekkorától igencsak sűrűn megfordult.

Nosza, gondoltuk, már csak az emléke miatt is kövessük a módszerét, üljünk be sörözőkbe, hogy ott faggassuk ki az író talán legnagyobb magyar rajongóit.

 Postřižinské pivo (10 fok, világos sör)

Az első korsó sört Kovács Gábor sörszakíró, blogger, a Hrabal Asztaltársaság aktív tagja ajánlatára hozza ki a – kicsit megtévesztően, a korábbi elnevezést még mindig használva – Colombóról elnevezett cseh sörözőben a pincér. Helyben is vagyunk, az ital egyenesen Nymburkból származik, abból a városkából, ahol Hrabal sörgyári gondnok (nevelő)apja, szerető anyja és Pepin bácsi mellett felnőtt, és amelyet többek között az eredetileg Postřižiny (a magyar fordításban Sörgyári Capriccio) című regényében tett világhírűvé.

Mint Kovács meséli, az író még halála előtt megengedte ugyanis a nymburki sörgyárnak, hogy használja az általa oly jól ismert és szeretett ital elnevezéseire regényeinek címeit, illetve szereplőinek nevét. Ő már nem élte meg, hogy bevezessék a piacra ezeket a söröket, de ha ma felmegyünk a Pivovar Nymburk honlapjára (vagy megnézzük néhány budapesti söröző itallapját) több termékre is ráakadunk, ami a Hrabal-galaxissal próbálja eladni magát. Van itt sör Francinról (Hrabal apja, a sörgyár gondnoka), Pepinről, a regényben szereplő doktorról elnevezve, de magáról az íróról is (Bogan), vagy a másik nagy „sörregény” címéről, a Gyöngéd barbárokról.

A nymburki oktatásügy

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Hrabal a hazájában minimum olyan népszerű, mint mondjuk Magyarországon, és minden bohémiai kebel büszkeségtől dagad, ha kiejtik ezt a nevet. Ez azonban nincs így. Magyarországon sokkal nagyobb a Hrabal-kultusz, mint Csehországban.

Néhány éve, amikor Jiří Menzelt erről faggattam (amúgy a győri Hrabal moziban a Hrabal-regényből készült Őfelsége pincére voltam magyarországi bemutatóján), ő ezt meg is erősítette. „A csehek nem szeretik Hrabalt.” De miért? – kérdeztem. „Mert hülyék.”

Hogy nem csak mi magyarok tudunk összemarakodni művészeink megítélésén, jól példázza a nymburki gimnázium névadása körüli vita. Miközben még egy kört rendel Kovács, elmeséli, hogy az ottani igazgatóban felmerült, hogy az iskolát nevezzék el a 100 éves évforduló alkalmából az íróról.

Rögtön kitört a botrány! Diákok, szülők tiltakoztak: hogy képzeli az igazgató úr, hogy egy részeges, alkoholista, öngyilkos író nevét viselje a gimnázium! Az ellenállás el is érte célját, Hrabal halálában sem békülhetett ki azzal az intézménnyel, „ahol megbukott és háromszor nem volt kielégítő a magaviselete”, ahol „enfant terrible, az osztály réme és bajkeverő” volt. Amely iskoláról egyébként novelláskötetet jelentetett meg, s mint ilyen, talán Csehország egyik legismertebb iskolája lett.

„A városka, ahol megállt az idő”, ha intézménynév-szinten nem is ápolja Hrabal emlékét (nem is igen örülne neki a mester), a főtéren felállított egy fából készült pad-emlékművet az íróval és macskákkal, illetve az Elba-híd alatt egy kis múzeumot is berendezett. A legstílusosabb viszont az az emléktábla, amely a sörgyár híres kéménye alatt van – az író kívánsága szerint olyan alacsonyan, hogy a kutyák is lepisilhessék.

Něžný barbar (13 fok, félbarna, különleges sör)

Az előző 11 fokos, világos sör után most a félbarna, kicsit erősebb következik, szintén Nymburkból. Kovács hosszasan mesél arról, hogy mennyire összetartozik a hrabali életmű, a humanizmus, a derű és a sör, amit szerinte nem is lehet igazán egyedül inni, mert ez egy „társasági ital”. Hrabal ugyan haza-haza csörgetett néha egy-két üveggel, de ő is jobb szerette a kocsmákban, barátok vagy ismeretlenek körében meginni a magáét. Állandóan ivott, ebből nem is csinált különösebb problémát – szögezi le Kovács.

A kifogástalan állagú sörhabot nézve, végre eszembe jut, hogy tulajdonképpen azért jöttem, hogy kifaggassam, mi is ez a Hrabal Asztaltársaság, és honnan ez a rajongás. Mint mondja, ez egy cseppet sem bejegyzett „polgári kör (de nem úgy)”, ami nagyjából három éve jött létre a Hrabal sörözőben. (Időközben némi tócsni és még egy sör után mellesleg át is jöttünk ide, a Rákóczi úti intézménybe, ahol egy gránit szobor-portré fogadja a sörisszákat.)

Volt előzménye is az asztaltársaságnak: a már két évtizede működő Bohémia Baráti Kör, illetve a Fekete Ökör Baráti Társaság. Nagyjából mindnek az a lényege, hogy tagjai imádják Csehországot, a sört és Hrabalt. A „fekete ökrök” és az asztaltársaság kicsit nagyobb hangsúlyt fektet az író emlékének ápolására, a „bohémek” pedig egész Csehországot éltetik.

Több mint negyven éve rákattant

Ezekben a kulcsember Bakos István, akit az évente megrendezendő asztaltársasági választáson – mint mondja – állandóan elnöknek szavaznak. Vele otthonában beszélgetünk, ami felfogható egy kisebb Hrabal-múzeumnak is. Ő maga egyébként kicsit hasonlít is az íróra, mint mondja „olyan ez, mint amikor a kutya és a gazdája egy idő után ugyanúgy néz ki”.

A hetvenes évek elején „kattant rá” Hrabalra, amikor a főnöke a kezébe adta a Bambini di Praga című kisregényt. Bakos egy éjszaka alatt többször elolvasta, s azóta már minden kötetét nemcsak hogy olvasta, gyűjti is. Az évek során egyre többet akart tudni Hrabalról, ezért ellátogatott mindenhová, aminek csak egy kicsit is köze volt az íróhoz.

A falon nagy Csehország térkép, a polcokon az összes magyarul kiadott Hrabal-kötet, és egy sor egyéb nyelveken kiadott társa, különböző relikviák, söralátétek, tucatnyi dosszié, amelyben a Hraballal kapcsolatos újságcikkeket gyűjti, rendszerezi, és szobrocskák.

Kiváltképp macskás kisszobrok. Mint mondja, évente többször ellátogat a hradištkoi temetőbe. Hrabal sírja valóságos zarándokhely. Tele van a környék macskás szobrocskával.
Amikor Bakos arra jár, mindig visz egy újat, de ugyanakkor el is hoz egyet. Nemcsak ő teszi ezt, nagy a mozgás a sír körül macskafronton.

Bogan (13 fok, világos speciál)

De mi is ez a kör, meg ez az asztaltársaság? A negyedik korsó után már értem is. Hiszen társaságban vagyunk, sörözünk, beszélgetünk, csevegünk. A Hrabal Asztaltársaság havonta egyszer ül össze a névadóról elnevezett sörözőben és nagyjából ugyanezt csinálja. Annyival szervezettebb a dolog, hogy általában hívnak egy-egy vendéget, aki valamit tud az íróról, amit a többiek esetleg nem: mondjuk találkozott, interjút készített vele, fordította a műveit. Péntek este például kis megemlékezést és felolvasást szerveznek a 100 éves szülinapra.

A Fekete Ökör Baráti Társaság pedig (amelynek a tagsága igencsak átfedi egymást az asztaltársasággal) egy utazó tárlatot is összeállított A Hrabal-galaxis pillanatképei címmel. Nagy büszkeségük, hogy nemsokára Prágában, a magyar intézetben is megtekinthetik az ottani rajongók a kiállítást.

Bakos is tisztában van azzal, hogy odakint mérsékeltebb a rajongás Hrabal iránt, de „mégiscsak nagy dolog, hogy egy kis magyar rajongói kör kiállíthat Prágában Hrabalról”. Szerinte egyébként nálunk és Lengyelországban van a legnagyobb kultusza az írónak és a Menzel által készített filmeknek. Talán még a kelet-németeket és az olaszokat sorolná e körhöz. Hogy a csehek miért nem szeretik annyira, azt csak találgatni lehet.

Mind Bakos, mind Kovács leszögezi, hogy ennek nincs köze Hrabal „ügynökmúltjához”, amiről az utolsó írásaiban számolt be (irodalmi levelekben) egy amerikai Bohemia-szakos hölgynek, Áprilkának. Az biztos, hogy soha, senkinek nem ártott – állítják mindketten.

Francin ászok söre (12 fok, prémium világos ászoksör)

Több helyre is el akartunk menni eredetileg, hogy beszélgetéseinknek igazi változatos bohém és hrabali miliőt biztosítsunk, de erről inkább letettünk. Öt-hat nymburki már eléggé a székhez láncolja az embert. (Olvasóinknak azért hamarosan bemutatjuk a legjobb fővárosi cseh sörözőket.) És ekkor jönnek elő a sztorik, amelyek a „Hogyan találkoztam Hraballal?” címmel írhatók le. (Az asztaltársaság tagjainak történeteiből még kis filmek is készültek Hrabal History címmel, így itt most nem idézem ezeket.)

Inkább arra voltam kíváncsi, mit gondolnak a „szakértő rajongók” az író 1997-es haláláról: a regényesnek hangzó „galambokat akart etetni és kiesett az ötödikről”-változatot fogadják el, vagy azt, hogy öngyilkos lett. Bakos István helyszíni nyomozást is végzett a prágai kórházban, és állítja, bármilyen fájó és kevéssé regényes, minden kétséget kizáróan öngyilkosságot követett el az akkor 83 éves író. Mint mondja, élete vége felé már nagyon megkeseredett volt, végignézte, ahogy a felesége rákban meghal, ahogy Pepin bácsi annyira megroggyan szellemileg, hogy egy idősotthonban feküdt magatehetetlenül, a legjobb barátja felakasztotta magát egy ajtókilincsre, és élete utolsó nagy szerelméről, Áprilkáról kiderült, hogy leszbikus. Ő maga pedig nagyon beteg volt már. Írni sem tudott, nő sem volt körülötte, sem barát, sem rokon.

A haláláról Bakos szerint a kórházigazgató terjesztette el a galambos legendát. Az igazság az, hogy először a neki bevitt könyvekből próbált az ablak alá piramist építeni, és ezen felmászni, kiugrani, de ez még nem sikerült, az építmény időben szétcsúszott a lába alatt. A kórteremben lévő kisasztalt viszont már oda tudta tolni az ablakhoz, és arra felküzdve magát levetette magát a mélybe – állítja a helyszín (kalandos, a biztonsági őröket kijátszó) bejárása után Bakos.

Pedig Hrabal 1990-ben még azt mondta, bár „irodalmilag” nagyon gyakran gondol arra, hogy öngyilkos lesz, „de hogy föltápászkodjam, és nekimenjek a víznek, arra sohasem”.

Az utolsó kortyok már nehezen mennek, pedig isteni ez a nymburki ászok. A beszélgetés kezd kicsit szétfolyni, ideje lelépni. Ma már nem, de másnap biztos lekerülnek a Hrabal-könyvek a polcról, és előkerülnek a Menzel-filmek a fiókból.

Tulajdonképpen hat sör után hazafelé már gondolkodhatunk oktatási reformban, sőt akár a társadalom mentális egészségének javításán is: mindenkinek elő kellene írni évente (havonta?) egy Hrabal-kötet elolvasását.

„Hrabal úr, higgye el, amióta olvastam a könyveit, nincs egy perc nyugtom, szüntelenül üldöz és gyötör az a kimondhatatlan szépség, törékenység, kópéság, fájdalom, bölcsesség, a fenébe is, maga egy szent.
Ez a disznó gondosan kiválogatja azokat a helyzeteket, ahol perverz nemisége érvényesülhet. Amióta olvastam az írásait, nincs egy perc nyugtom, nem tudok szabadulni a rémes gondolattól, hogy micsoda rombolást okoz ezzel felnövekvő ifjúságunk soraiban….”

(Hrabal: Véres történet, amit az olvasók írtak – részlet)