Magyarok, akik előtt Messi is fejet hajt
A BL-döntő ugyan Madridról szólt, de a magyar mozikban néhány hétre Barcelona lesz a futball fővárosa. Az FC Barcelona máig legnagyobb alakjai között tartja számon Kubala Lászlót, Kocsis Sándor és Czibor Zoltánt, nekünk magyaroknak azonban hiányosak az ismereteink a három játékos világraszóló sikereiről. A hiánypótló Magyarok a Barcáért című dokumentumfilm nemcsak a futballistákat, hanem a mögöttük rejlő, sokszor drámai sorsokat is megmutatja. Tökéletes futballtörténeti lecke, nem csak focikedvelőknek. A díszbemutatón kérdeztük az alkotókat és a legendás játékosok fiait a három magyar bálványról, és a film kulisszatitkairól.
Alig néhány nappal ezelőtt az FC Barcelona csapata saját stadionjában, nagyjából százezer szurkolója előtt vesztette el ki-ki meccsen a spanyol bajnokságot. A Camp Nou közönsége a döntetlenre végződött mérkőzés végeztével azonban megtapsolta az ellenfelet és az újdonsült bajnokot, az Atlético Madridot. Az ilyen hátborzongató pillanatok nagyon ritkák a vérprofi, és emiatt néha lelketlen modern futballban, de a jelenet jól érzékelteti, miért is oly’ büszkék a katalánok sajátjukként dédelgetett csapatukra, a Barçára, amely nem csak a szlogen szerint több mint egy klub.
Nem sokkal az ominózus mérkőzés után néhány órára az Uránia mozi dísztermébe költözött az a bizonyos Barca-szellem: film készült a klub tündökléséhez alaposan hozzájáruló legendás magyar játékosok, Kubala, Czibor és Kocsis életéből. Ahogy arról korábban beszámoltunk, a tévében bemutatott verziótól részben eltérő Magyarok a Barcáért május 29-től látható a hazai mozikban. A dokumentumfilm alkotóit és szereplőit kérdeztük az Urániában tartott díszbemutató után.
Kiderült, hogy a már évekkel ezelőtt elinduló projekt véletlenszerűen találta meg a rendezőt, Kocsis Tibort. Egy barcelonai ismerőse ugyanis majdnem felpofozta, amikor egy ízben azt merte mondani, hogy Puskás a leghíresebb magyar focista. „Kiderült, Barcelonában van egy Puskásnál sokkal jobban tisztelt magyar figura, bizonyos Kubala László, akiről mindenki csak szuperlatívuszokban beszél, és akit mindenki istenként tisztel. Korábban egyáltalán nem követtem a focit, de ez a 40-es években gyökerező történet egyre inkább elkezdett érdekelni” – vallott a filmötlet megszületését megelőző pillanatokról a rendező.
Az ötletet aztán egyre komolyabb kutatómunka követte, miközben a Magyar Médiamecenatúra mellett a Magyar Labdarúgó Szövetség is a film támogatása mellett döntött. A film végül a Duna Televízión debütált, de a nemsokára kezdődő labdarúgó-világbajnokság előtt még a magyar mozikat is meghódíthatják azok a magyarok, akik nélkül Messi vagy Neymar sem lenne az, aki.
„Nem voltak szentek, de nagyon jó emberek voltak”
Mivel a filmet nem egy futballrajongó készítette, nem is meglepő, hogy a Magyarok a Barcáért nem egy szokásos sportolóportré a fontos meccseken készült felvételekkel kiegészítve. A dokumentumfilm a három főszereplő drámáktól hemzsegő kalandos életútjára koncentrál – emellett az archív felvételeken bemutatott cselek, gólok tényleg csak játéknak tűnnek.
„Először természetesen a futballistákat akartuk megmutatni a filmben, de időközben kiderült, hogy ezek a játékosok a pályán elért sikereik mellett a civil életben elképesztő mélységeket és magasságokat éltek meg” – mondta a Magyarok a Barcáért szerkesztője, Horváth András Dezső. Hozzátette, főleg Bocsák Miklós az Aranycsapat két egykori játékosáról, Kocsisról és Cziborról írt könyve volt a fő forrás a téma kibontásához. De a már 2012-ben megkezdett interjúk folyamán óriási mennyiségű érdekes sztori halmozódott fel. „Csak a töredékét használtuk fel az elhangzottaknak. A néhány pillanatra feltűnő mellékszereplők egytől-egyig akár külön filmet érdemelnének, de nekünk most a három főszereplőre kellett koncentrálnunk.”
A filmben rengeteg egykori játszótárs mesél a Barcelonát és a világot meghódító magyarokról, de a film érzelmi csúcspillanatai egyértelműen azok az interjúk, amelyekben a legendák fiai, a magyarul már alig beszélő Laszlo és Carlos Kubala, illetve az ifjú Kocsis és Czibor beszélnek az apjukhoz fűződő viszonyukról, emlékeikről. A díszbemutató alkalmából Magyarországra látogató fiúk érezhetően meghatottan álltak a színpadon a vetítés után – a teljes filmet ők is csak ekkor láthatták először.
Ifj. Czibor Zoltán később úgy fogalmazott, a film rendkívül jól visszaadja a három különböző karaktert: a megállíthatatlan Kubalát, az "aranyfejű" Kocsist és az ördögien cselező Czibort, de ami ennél is fontosabb, az alkotók nem elégedtek meg ennyivel, mert mély és igaz portrét festettek a három ember civil énjéről is. Persze a pályán mutatott tulajdonságok a sportolók hétköznapjaiban is visszaköszöntek.
Kubala például központi figura volt a pályán kívül is: minden Nyugatra szökött sorstársának felajánlotta segítségét, barcelonai lakása egy időben kész menekülttábor volt. A frizurája és pályán mutatott kiszámíthatatlansága miatt csak „bolond madárnak” becézett Czibor éjszakai bárt alapított, a Kék Dunát, ahol esténként a kint élő magyarok, magyar fröccsel lazíthattak.
De mindannyiuk közül a zárkózott Kocsis Sándor életútja a legérdekesebb, és egyben a legtragikusabb is. A sors pofátlan fintora, hogy visszavonulása után nem sokkal amputálni kellett az egyik lábfejét – azt a lábat, amelyet nem sokkal előtte még minden Barcelona-szurkoló aranyba öntött volna. „A filmben csak érzékeltetjük, de a fiúkkal készített interjúk során rengeteg könny hullott” – mesélte a hvg.hu kérdésére Horváth, aki hozzáteszi, a három család nagyon közel állt egymáshoz, főleg a futballisták feleségei tartották össze a magyar kolóniát.
„Nem voltak szentek, de nagyon jó emberek voltak” – jellemezte a három aranylábút ifj. Czibor Zoltán a vetítés után közvetlenül. Szavaiból kiérződik, tudna mesélni még a legendákról, de jobb, ha nem minden történet kerül nyilvánosságra. Nem mintha azok lerombolnák a három játékost övező legendát, hiszen hibáikkal együtt is bálványozták őket.
Czibor fia, aki egyébként harminc éven keresztül sportújságíróként dolgozott, még egy jellegzetes történetet is megosztott velünk apjáról: „a futballisták akkori szerződésében volt egy záradék, miszerint ha nem lépnek pályára egy bizonyos számú mérkőzésen, akkor elesnek a fizetésük jelentős részétől. Az egyik játékosnak egyetlen mérkőzés hiányzott a pluszpénzhez, és a felesége sokat kérlelte az edzőt, hogy állítsa be még egy meccsre a férjét. Végül apám önként felajánlotta, hogy játsszon helyette. Ilyen emberek, ilyen gesztusok voltak az akkori futballban.”
„Bocsánatot kérünk az egész magyar néptől”
Az eredetileg három részesre tervezett, végül egybefűzött dokumentumfilm középső része egyértelműen a magyar Aranycsapatot, az 54-es világbajnokságot és az 56-os budapesti eseményeket, illetve azok következményeit állítja középpontjába. „Azt akartuk, hogy ezt a filmet a spanyolok, katalánok is értsék, és a három legenda története egyszerűen súlytalan lenne a berni döntő és az azt követő események bemutatása nélkül. Emiatt szenteltünk egy fejezetet az 50-es évek legendás magyar csapatának” – vallott a film szerkezeti felépítéséről Horváth.
Igazi történelmi csemegék azok a jelenetek, amelyekben olyan egykori legendás játékosok mesélnek jóízűen a korabeli futballvilágról, mint a kis csepeli lakásában meglátogatott Tóth II. József, vagy a máig csibészes mosolyú kapuslegenda, Faragó Lajos. "Ezek az idős emberek kész kincsesbányák. Fénykorukban világklasszisnak számítottak, ma pedig a legnagyobb természetességgel mesélnek ezekről az időkről. Nem kellett őket kérlelni, csak úgy ontották magukból a jobbnál jobb sztorikat" – mesélték az alkotók.
De a film középső fejezete nem csak ízesen elmesélt vicces sztorikból áll, hiszen Grosics Gyula egészen megrázó kijelentéseket tesz az elveszített berni döntő és az 56-os magyar forradalom közötti összefüggésekről. A mai profi közeghez szokott futballkedvelőnek szinte felfoghatatlan, hogy valaki – a világ akkori legjobb kapusa – 60 év elteltével elnézést kér egy egész néptől, amiért elvesztettek egy mérkőzést. Pedig az alkotók elmondása szerint Grosics az interjú során kamerába mondta a bocsánatkérést.
Az elveszített világbajnoki döntő csak egy fejezet a filmben, de ebben a részben olyan mondatok hangzanak el arról a meccsről és annak súlyos következményekkel járó utóéletéről, amelyeket a néző egy ideig biztosan nehezen ver ki a fejéből. De mindezek mellett alig ismert részleteket ismerhetünk meg a futballisták családjainak bonyolult külföldre szökéséről, és a külföldi karrier nehézkes beindulásáról is. Így válnak csak igazán katartikussá azok a pillanatok, amelyekben már a három magyar világraszóló sikereiről és máig tartó hatásáról mesél például a Barcelona egykori legendás klubelnöke, Josep Lluiz Nunez vagy Katalónia jelenlegi szenátora, Josep Maldonado.
"Pelé- vagy Maradona-szintű játékosok voltak"
Horváth elmondása szerint ahogy kiderült, hogy Kubaláról, Cziborról és Kocsisról készítenek filmet, azonnal megnyílt előttük minden kapu. „Egyszerűen nem akartak minket elengedni. Mindenki el akart mesélni még egy utolsó sztorit Kubaláékról.” A film rendezőjét, Kocsis Tibort is rengetegen ölelték már meg csak amiatt, mert magyar, vagy azért, mert ugyanúgy hívják, mint az Aranycsapat és a Barcelona gólvágóját. „Az a név, hogy Ko-cisz, még mindig nagyon jól cseng az egész világon” – mondta a rendező a díszvetítést megelőzően.
Barcelonában a mai napig kézzel tapintható a magyar játékosokat övező imádat. Máig úgy tartják, főleg Kubala játéka és az őt övező kultusz volt az oka annak, hogy a klub vezetősége egy még nagyobb stadion felépítése mellett döntött. A Camp Nou-t, Európa legnagyobb befogadóképességű stadionját végül 1957-ben avatták fel, egy évvel később pedig már a három magyar miatt telt meg hétről hétre a nézőtér. A Camp Nou előtt ma Kubala szobránál fotózkodnak a turisták, a klub tehát láthatóan sohasem feledkezett meg az egykori legendáról, mint ahogy egyetlen egykori játékosáról sem.
A forgatás során az egyik legnagyobb segítséget a Barcelonai Öregfiúk Klubja jelentette. Az a társaság, amelynek egykor maga Kubala is elnöke volt. A stadion területén található klubházban békésen dominózgató öregurak remek kapcsolatokkal rendelkeznek, az ő szavuk sok zártnak hitt kaput is megnyitott a film készítői előtt.
Nem csoda, hogy az alkotók máris a következő projekten törik a fejüket: már biztos, hogy külön Kubala-film készül, amely várhatóan 2016-ban kerülhet a nézők elé. „Számomra felfoghatatlan, hogy egy akkora játékost, mint Kubalát, alig ismernek a szülőhazájában” – fakadt ki kérdésünkre ifj. Czibor Zoltán. A spanyol válogatottban is bemutatkozó futballista külföldi sikereiről itthon sokáig – szándékosan – alig lehetett hallani. A rendszerváltozás után kezdett csak kitisztulni a kép, és csak az elmúlt években sűrűsödtek meg az emléke előtt tisztelgő magyar gesztusok. A Vasas futballakadémiája - a film egyik fő támogatója - már Kubala nevét viseli, az életútjáról készülő film pedig a következő lépés lehet ebben a rehabilitáló folyamatban.
De nemcsak Kubalának, hanem Kocsisnak és Czibornak is rosszul esett, hogy szülőhazájukban "elfeledkeztek róluk". A film végig hangsúlyozza, hogy a három magyar folyamatos honvággyal küszködött. Bár nagyon megkedvelték második hazájukat, valójában végig bíztak a hazatérésben. Végül mindhárman hosszabb-rövidebb ideig visszajutottak Magyarországra: Kubala sikeres edzőként tért vissza, Czibor utolsó éveire haza is költözött Komáromba, a tragikus körülmények közt, 1979-ben elhunyt Kocsist pedig 2012-ben temették újra a Szent István Bazilikában.
„Jó, hogy ez a film megszületett. Ezek a labdarúgók Maradona- vagy Pelé-szintű játékosok voltak, és erről jó lenne, ha nem csak a katalánok, hanem a magyarok is tudnának” – üzeni ifj. Czibor Zoltán a magyar nézőknek.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
