Igen, elmondhatom, hogy mostanáig a Kis Bizsu hosszas és hasztalan keresésével töltöttem az életem. A Kis Bizsut a Valvert Gimnázium befejezése után ismertem meg, akkor, amikor a drámaórákra kezdtem járni. A Marivaux drámakör tagjai közül senki nem vitte semmire, kivéve azt a kövér fiút, akit mindenki „Gömböc”-nek hívott. Mindig télen és mindig éjszaka idéződik fel bennem a Marivaux drámakör. Tizennyolc esztendős voltam akkor, hetente háromszor jártam a „művészstúdió”-ba, legalábbis tanárunk, a Comédie Française egykori színésze így nevezte a maga alapította, és valahol az Étoile környékén egy épület földszintjén tartott Marivaux kört, amely a szórólap szerint „belépőt nyújt a színház, a mozi, az operett és a kabaré világába”. Ezen a téli éjjelen újra átéltem egy ilyen húsz órától huszonkettő harmincig tartott „műhelymunkát”. Az óra után, mielőtt szétszéledtünk, fecsegtünk egy kicsit a blackoutban, Gömböc, én és a többiek. Egyik este hazafelé menet a Johnny utca sarkán találkoztam valamelyik régi, Valvert-es osztálytársammal. Filmstúdiós munkát keresett. Ajánlottam, jöjjön el a Marivaux körbe, de eltűnt, nem adott több életjelet. Képtelenség megjegyezni mindenki arcát, nevét. Csak Gömböc és Sonia O’Dauyé maradtak meg az emlékezetemben. Sonia O’Dauyé volt a Marivaux kör sztárja. Csak két-három alkalommal jött el a „művészstúdió”-ba, mert aztán tanárunk magántanítványa lett. Ezt a luxust egyikünk sem engedhette meg magának. Szőke, keskeny arcú, nagyon világos szemű nő volt. Első perctől kezdve az érdeklődés középpontjába került. Azt mondta, huszonhárom éves, de biztosan tíz-tizenöttel idősebb volt nálunk. Elterjesztette magáról, hogy lengyel arisztokrata családból származik, és a legnagyobb meglepetésünkre, alig egy hónapos Marivaux-képzés után már cikkeztek róla egy akkori újságban. Azt írták, hamarosan „debütál a világot jelentő deszkákon”. Tanárunk kitérő válaszokat adott, amikor – ahogy mi neveztük – a „komtessz” ígéretes „debütálásáról” faggattuk. De a szemfüles Gömböc, aki bejáratos volt a kuliszszák, filmstúdiók és éjszakai bárok világába, kiszimatolta és elmesélte nekünk, hogy a „komtessz” fényűző lakásban él az I. Albert sugárúton. Gömböc azt hajtogatta, itt valami nem kerek, biztosra vette, hogy a „komtessz” kitartott nő. Két kézzel szórta a pénzt a divatszalonokban és az ékszerboltokban. Gömböc úgy hallotta, legalább tizenkét személyes asztalt tart a Tour Argent-ban, boldog-boldogtalant meghív, ajándékokat osztogat, és akad, aki nem tud ellenállni. Gömböc személy szerint szívesen tagja lett volna a „komtessz” társaságának. De ma már mindez annyit érne, mint fonnyadt virágkoszorú egy kuka tetején, ha nem lett volna a Kis Bizsu. Az év végi vizsgán ismertem meg őt. Tanárunk a legnagyobb szobáját színpaddá rendezte át, és az ötvenfős közönség között a művész- és színházi világ néhány jeles képviselőjéből alakult bizottság trónolt. Én még túlságosan zöldfülű növendék voltam ahhoz, hogy részt vehessek ilyen ceremónián, és bátortalanságomban csak a vizsga után jelentem meg a Beaujon utcában. A „színházteremben” Gömböc és néhány társa élénk beszélgetésbe merültek. – A „komtessz” az első a tragédia szekcióban – mondta Gömböc. Én zenéből jelest kaptam. Gratuláltam neki. – A Kaméliás hölgy haláljelenetét választotta, de belesült a szövegbe. Hozzám hajolva ezt mondta: – Kezdettől fogva le volt zsírozva az egész… Megvette őket mind egy szálig, öregem… Így görbüljek meg, ha nem kapott minden zsűritag egy borítékot, Madame Sans- Gene-t is beleértve… Madame Sans-Gene a tanárnőnk volt. Egykoron ő tündökölt ebben a szerepben. – Képzeld el, a fotósok kifejezetten a „komtessz” miatt jöttek ide. Interjút kértek tőle… Akár egy sztár… Jó sok pénzt fizethetett ezért a felhajtásért… E pillanatban észrevettem a terem végében egy piros bársonyzsöllyében szunyókáló kislányt. – Ez meg ki? – kérdeztem Gömböctől. – A „komtessz” lánya… Szemmel láthatóan nem sokat foglalkozik vele… Rám bízta, vigyázzak rá ma délután. Csak hát, nekem most nincs időm… Meghallgatásra kell mennem… Nem ugranál be helyettem? – Hát, ha akarod. – Sétálsz vele egy kicsit, aztán hazaviszed a comtessehez az I. Albert sugárút 24-be. – Rendben. – Már húzom is a csíkot. Fel tudod fogni? Lehet, hogy felvesznek a kabaréba. Nagyon felajzott állapotban volt, kövér izzadságcseppek csordultak le az arcáról. – Sok szerencsét, Gömböc. Mindenki felszívódott, a színházteremben nem volt más, csak én meg ez a kislány. Odamentem hozzá: arcát a szék támlájának támasztotta, bal keze a vállán, jobb karját meg behajlította a felsőtestén. Csigákba göndörödő szőke haja volt, halványkék kabátja, a lábán ormótlan gesztenyebarna cipő. Hat- vagy hétéves lehetett. Gyöngéden megráztam a vállát. Kinyitotta a szemét. Világos, szürkébe hajló szeme volt, mint a „komtessz”- nek. – Itt az ideje, hogy sétáljunk egyet. Fölkászálódott. Kézen fogtam és mindketten eljöttünk a Marivaux körből. |