Műfajilag elég széles körből válogattunk, hiszen lesz itt nyomozós dokumentumfilm, életrajzi dráma, vagy olyan alkotás is, ahol a zenész élete csak inspirációként szolgált a forgatókönyvhöz. Egyben azonban megegyeznek: mindegyik a megfelelő formát keresi, csakúgy, mint Nick Cave és csapata a 20,000 nap a Földön című filmmel. Utóbbi esetében (kritikánk a filmről) félig dokumentum, félig fikciós filmet forgattak a főszereplő hathatós közreműködésével. De mi van, ha a bemutatandó előadó vagy zenekar már nem él, vagy nem adja nevét a készülő filmhez? Vagy ha nem is a zenész, hanem a zenész felkutatása az igazi sztori?

Rodriguez nyomában (Searching for Sugar Man, 2012)

Ez a film inkább nyomozás, mint filmes-életrajz egy zenészről. Egy keresés krónikája, olyan sztori, amilyet tényleg csak az élet tud produkálni. Két dél-afrikai zenerajongó évtizedek óta lázasan kutatja, mi is történhetett pontosan egyik nagy kedvencükkel, a folk-előadó Rodriguezzel. Főleg azért mert senki sem tudja róla az igazságot: sok vad pletyka terjedt el a művészről, többek között az is, hogy a színpadon végzett magával.

Aztán a nyomozás új információk birtokában egyszer csak óriási lendületet vesz. Innentől kezdve pedig olyan történet bontakozik ki előttünk, ami után sok mindent átértékel a néző sikerről, népszerűségről, és az előadóművészet valódi fontosságáról. És persze arról, hogy néha legnagyobb értékek ott rejtőznek, ahol nem is számítanánk rá: mondjuk egy detroiti építkezésen.

Buena Vista Social Club (1999)

Ez a film is több lett, mint egyszerű dokumentumfilm pár öregedő, szegény zenészről. Wim Wenders és Ry Cooder munkája akkora siker lett világszerte, hogy a stáb által felkutatott kubai zenészek hírneve a filmnek köszönhetően jelentősen megugrott. A már Kubában is csak hallomásból ismert zenészek egyszer csak azon kaphatták magukat, hogy New Yorkban is teltházas koncertet adnak.

A film két részből áll, egyrészt a címadó klub meghatározó figuráinak felkutatásáról, másrészt a meglelt zenészek sorsáról mesél, mindezt úgy, hogy az alkotók végig tartózkodtak a politizálástól, és nem kritizálták, nem kommentálták Fidel Castro rendszerét. A Buena Vista Social Club így néha leginkább egy Márquez-regényre hasonlít, mivel csakúgy mint az író, ez az alkotás is értékes pillanatfelvételt készít egy már letűnő korról és annak hőseiről.

Ray (2004)

Ray Charles 2004-es halála után nem sokkal, tömeggyártott halotti maszk és/vagy búcsúajándék gyanánt debütált a tengerentúlon Taylor Hackford nagybetűs életrajzi filmje. A film bő két óra alatt úgy válik a georgiai vak dalszerző munkásságának szépen fényképezett lenyomatává, hogy közben nem kezd kényszerű múltfényezésbe. Hab a tortán a Charlest alakító Jamie Foxx, akinek játéka már-már félelmetesen emberközelivé teszi a blues legenda karakterét, annak minden kisemberi gyarlóságával együtt.

A nyughatatlan (Walk The Line, 2005)

Sokak szerint a kilencvenes évek végén rögzített American-albumok jelentik Johnny Cash countryjának csúcsát, így némiképp adja magát, hogy a James Mangold féle Nyughatatlant is ehhez az analógiához rendeljük hozzá. A Cash 2003-as halála után két évvel bemutatott mozi Casht gyermekkorától kezdve követi végig, többek között elsőrangú hangszeres jelenetek mellett bepillantást engedve Cash meglehetősen drámai magánéletébe is.

I'm Not There - Bob Dylan életei (2007)

Mindenkiben van egy kis Bob Dylan: egy-egy darab a folkénekesből, a visszahúzódó zseniből, a költőből, a filmsztárból, vagy az önpusztító rocksztárból.  Ebben a filmben viszont  Christian Bale, Heath Ledger, Richard Gere vagy épp Cate Blanchett válik Bob Dylanné, úgy hogy az évtizedek óta meghatározó előadó neve egyszer sem hangzik el a 135 perces játékidő alatt - csak megidézik őt és különböző korszakait.

Cate Blanchett, mint Bob Dylan

Todd Haynes filmje eléggé megosztotta a közönséget. Nem csoda: az I'm Not There egy központozás nélküli tudatfolyam, mely egyáltalán nem Bob Dylan életéről szól. Az ellenkultúra hősének különböző korszakai csak ihletül szolgáltak a forgatókönyvhöz. Mégis pont ez a kötetlenség, és szabad ugrándozás a különböző sztorik között az, ami talán mégis közelebb enged minket a titokzatos Dylan-sztorihoz. Külön öröm, hogy a filmzene - melyben a könnyűzenei élet színe-java (Eddie Veddertől a The Black Keysig) közreműködött  - abszolút hű a nagy legendához, mivel mindenki bátran és ihletetten nyúlt az alapanyaghoz.

Backbeat - A bandából legenda lett (1994)

A Backbeat című film több dolog miatt is nagyszerű mozi. Először is bevállalós: nem a Beatles karrierjének közismert éveit íveli át, vagy metsz ki belőle egy szakaszt, hanem pont a befutás előtti időszakot, a zenekar hamburgi periódusát mutatja be - azokat a hónapokat, amikor az akkor még öttagú zenekar, melyben Stuart Sutcliffe basszusgitározott, Paul McCartney még szólógitáron játszott, és nem Ringo Starr, hanem még Pete Best dobolt, a német kikötővárosban zenélt rosszabbnál-rosszabb lebujokban.

A film - mellyel Paul McCartney egyébként nem volt elégedett - nem csak színes tablókép a korabeli Németországról és Angliáról. Nem csak elmeséli, hogy milyen volt a befutás előtt álló Beatles. Nem csak bemutatja, hogy milyen figura volt a később, 1962 áprilisában már nem Beatles-tagként, hanem a Hamburgban képzőművészeti tanulmányokat folytató diákként agytumorban elhunyt Stuart Sutcliffe, aki amellett, hogy igazi festőtehetségként emlegették (kétségtelenül nagyobb képzőművész-, mint zenésztehetség volt), kulcsfigurája is volt a Beatles komplex művészi fejlődésének és átalakulásának, s, aki valójában John Lennon legjobb barátja volt a zenekarban, hanem mindezeken túl is mondani akar, és mondani is tud valamit. Valami általános érvényűt. Nézzétek kedves emberek, így fest egy éhes és formálódó zenekar, ilyen archetipikus állomásokon át vezet az út; a csajok, a drogok, az éjszaka, az állhatatosság, a kompromisszumok, a kis árulások, a nagy kiborulások, a siker és a befutás. Nevezhetjük ezt a zenekart most mondjuk Beatles-nek, de nevezhetnénk tulajdonképpen bármi másnak is.

És akkor még nem is beszéltünk a fantasztikus filmzenéről: a kor alternatív rocksztárjai közül hatan, a Soul Asylum-frontember, Dave Pirner, Greg Dulli az Afghan Whigs vezetője, Thurston Moore a Sonic Youth-ból, Don Fleming a Gumball énekes-gitárosas, Mike Mills, az R.E.M. basszusgitárosa és az akkor még Nirvana-dobos, Dave Grohl a Beatles hamburgi korszakában játszott feldolgozásdalokat vették fel grunge-os-garázsrockos energiával.

The Doors (2001)

Miért pont az amerikai és persze a globális popkultúra egyik legnagyobb ikonja a Doors, azaz, ami a hatásmechanizmust is illeti, a félisten, a Lizard King, Jim Morrison vezette Doors maradt volna ki Oliver Stone nagy amerikai ikonográfiájából. Nos, nem is maradt ki. De nincs is benne sok köszönet. Az 1991-es film, mely a többek közt a hatvanas-hetvenes évek fordulójára is rímelő grunge-hullám bázisán elképesztő Doors-revivalt generált világszerte, giccses és szűklátókörű. Nem véletlen, hogy a zenekar gyakorlatilag elhatárolódott tőle.

"Jim állandóan egy üveggel, borzasztó. Ez a film nem Jim Morrisonról szól. Ez a film Jimbo Morrisonról, a részegesről szól. Istenem, hol az érzékeny költő és a vicces srác? Az az ember, akit én ismertem, nincs a vásznon" - nyilatkozta Ray Manzarek, a Doors orgonistája. A Doors-mozi - melynek főbb szerepeiben Val Kilmert, Meg Ryant, Kyle MacLachlant és Kevin Dillont láthatjuk, de egy mellékszerepben egy igazi rocksztár, Billy Idol is felbukkan, aki egy évvel korábban egyébként feldolgozta a Doors LA Woman című dalát - a jazzes-blues-os, pszichedelikus és sötét art-rockot játszó együttest gyakorlatilag kizárólag bohém hippizenekarként prezentálja, az abszolút többdimenziós Morrisonból pedig kizárólag a modoros-ivós-drogozós-szexisten Jimet mutatja meg, ahogy maga az egész, a maga módján persze rendkívül hatásos film fájdalmasan egydimenziós, klisés és, nincs rá jobb szó, nyálas.

CBGB (2013)

A zenés életrajzi mozik általában zenekarok vagy előadók történetét, történetének vagy életének egy fontos, ellentmondásos vagy emblematikus korszakát dolgozzák fel - ilyen értelemben a két évvel ezelőtt bemutatott CBGB egy kicsit eltér a mintázattól, hiszen egy fontos poptörténeti helyszínről és annak ikonikus tulajdonosáról mesél. Persze az is igaz, hogy felvillantja a korszak és a szűkebb-tágabb helyszín és a színtér (azaz a klub, a CBGB és a város, New York) legfontosabb előadóit és zenekarait, a Televisiont, a Ramones-t, a Talking Headst, a Dead Boyst, a Patti Smith Groupot, Wayne County-t, a Police-t, a Blondie-t, vagy az akkor már ismert Lou Reedet és Iggy Popot.

AP

A filmnek, melyben a CBGB alapító tulajdonosát, Hilly Kristalt egy nagy név, Alan Rickman játssza, gazdag alapanyag állhatott rendelkezésére, az alkotók sokfelé elindulhattak volna, a téma elképesztő magas labda, a végeredmény azonban hervasztó. A filmet a képregények világával beoltó CBGB-mozi súlytalan, túlzottan vicceskedő, nehezen átélhető, nem szippant be, nem visz el térben és időben, nem nagyon csinál semmit a nézővel. "Csupán egy rakatnyi karikatúra" - írta, sajnos igen helyesen a filmről a Los Angeles Times.