...egy modern Giuseppe Arcimboldo pedig el tudné készíteni ebből [t.i. a vásárcsarnok zöldségeiből – a szerk.] a híres magyarok, Kossuth és Széchenyi, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor portréit, mindegyik savanyú káposztából, uborkából és karfiolból, patisszonból és kis tökből készülne, íme, ez lenne a magyarság és a magyar történelemben, a magyar dicsőségben és a magyar vereségekben megsavanyított Magyarország, a magyar politikában és a belső magyar gyűlöletben való megsavanyodás kvintesszenciája.

Krzysztof Varga már második kötetében írja le, mit lát ő – erősen gasztroszemüvegen át – hazánkról. A magyar apától született lengyel írót gyerekkorában apja sokat cipelte Magyarországra. Korábbi könyve, a Turulpörkölt is nagy port kavart őszinteségével, a 2000-es év végi Gyurcsány–Orbán-harcba belesüllyedt ország "kint is vagyok, bent is vagyok" – alapállásból történő ábrázolásával. Új könyvében, a most megjelent Mangalicacsárdásban megint főleg éttermi, kifőzdei, bisztrós kalandjairól mesél, miközben az itt élő emberek mindennapjai, a honi közállapotok, hangulatok rajzolódnak ki a sorok közül.

Stiller Ákos

Krzysztof most sem kertel, a valóságos ízeket és a realista tálalást szereti.

És egyszer csak madárszar hullott a fáról, hangtalanul cuppant a vödör szélén, melyben felszolgálták a halászlét. Bár a levesbe is jutott, mégsem esett bele, csak szétkenődött a fekete-fehér trutymó a szélén, így tovább meregettük magunknak a vödörből a halászlét és a harcsadarabokat, tettünk bele karikára vágott erős paprikát, ettünk hozzá nagy szelet fehér kenyeret, vagyis röviden: minden pontosan olyan volt, amilyennek Magyarországon lennie kell.

Elborzad a magyar olvasó, főleg, ha kedvence a halászlé. A szentségtörés nem az, hogy tovább ette, hanem, hogy minderről szégyenkezés nélkül beszámol. Vajon miképp cselekedett volna Huszárik, és hogy reagált volna Szindbád, ha hasonló történik húslevesével? Sára Sándornak akkor a zsírpöttyök helyett a madárszarpöttyöket kellett volna megjelenítenie, Latinovits pedig kevésbé arisztokratikusan és fennhéjázva kanalazta volna az aranysárga levet. Krúdy meg forogna a sírjában.

Varga azonban nem Krúdy. A lengyel (és kicsit magyar) író épp naturalizmusa miatt szerethető, mármint annak, aki rendelkezik némi öniróniával. Varga ugyanis a magyar lelkületet sem kíméli, mert megesik, hogy arra is cseppen olykor egy kis madárürülék. Például, így ír a Nemzeti Galériában tett 2012-es látogatásáról:

…így sem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy a vereségekben való tobzódás mazochista önkorbácsolás. A kiállítást végigjárva azon gondolkodtam, hogy az egész osztállyal együtt ideterelt gimnazista jobb magyar lesz-e attól, hogy beleivódnak a nemzeti vereségek és megaláztatások képei. Magával cipeli-e egész életében a balsors terhét és a kivételes nemzeti sors érzését, azt a tudatot, hogy a magyarok évszázadok óta csakis vesztettek (bár méltósággal és hősiesen buktak el), de még ha sikerrel is jártak, akkor is pirruszi győzelmet arattak? Erősödik benne a patriotizmus és a méltóság, kiveti-e magából a kozmopolita miazmákat, erős alapokra helyezi-e a magyarságát?

Varga könyvfesztiválra időzített megjelenése nem folytatása a Turulpörkölt című sajátos 2009-es magyar útikalauznak, melyben még kevésbé magabiztosan mutatja be a – főleg – fővárosi magyarságot és gasztronómiáját, egy nem is kívülálló, de nem is bennfentes rálátásával. Az ugyanis, hogy Vargának apja magyar, és a nyelvet is beszéli (de van benne annyi alázat, hogy anyanyelvén írjon: a könyv fordítója Pálfalvi Lajos), ad egy pálinkás bukét a leírásnak: csíp és éget, de azért jól esik. Hisz rólunk ír, nagy szeretettel, de közben lerántja a leplet, és úgy nevet rajtunk, hogy közben minket is mosolyra fakaszt.

Persze lesz, akinek bántó a Varga által elénk tolt tükörkép. Ha véletlenül egy olyan olvasó kezébe kerül, aki rovásírásos klaviatúrára vágyik, vagy egy olyan, mindenki által ismert öreg néniébe, aki előszeretettel osztja az igazságot lépten-nyomon, könnyen lehet, hogy dühödten csapja földhöz a kötetet.

Az idősebbek állandóan megszólnak valamiért Budapesten, akárcsak egy másik öregasszony, aki azért korhol a 91-es buszon, mert a középső ajtón szálltam föl, nem pedig az elsőn, ahogyan azt előírják (bizonyos kisebb jelentőségű járatokon), már jó ideje ülök a régi, rázkódó Ikaruson, és nem szállok le a következő megállónál, hogy megint fölszállhassak, de most már helyesen, mégis dühöng az öregasszony a faragatlanságom miatt, az ő szemében nyilván elkanászodott szarházi, az elfogadott alapelveket megszegő barlangi ősember vagyok, különös, hogy ilyen gyakran rendszabályoznak Budapesten az öregasszonyok, Varsóban nem találkozom ilyesmivel, az öregek nem akarnak mániákusan megnevelni.

hvg.hu

De mind a rovásírásos Biblián álmodozó, mint a hepciáskodó néni hoppon maradna, ha magyarból versenyeznie kellene lengyel barátunkkal. Varga ugyanis nem csak Budapestet, de a vidéket is sokkal jobban ismeri, mint a legtöbb hazai. Méghozzá nem azért mert itthon otthon van, hanem mert tényleg minden érdekli, mindent megnéz, és mindennek utána is olvas, legyen az egy szobor ábrázolta magyar történelemszelet, vagy egy magyar író. Sőt, minden nagyobb irodalmi művünket is ismeri, de a "kinnfentessége" révén össze is tudja vetni a világirodalom remekeivel. Így lesz Ottlik Iskola a határon című műve olyan, mint Musil Törless iskolaévei, Budapest pedig maga egy epikus regény képzeletbeli színhelye, mely megérdemelne egy Ulysses-t.

A Mangalicacsárdás nem csupán egy műveltségi vetélkedővel ér fel: mert még ha egy vidéki is olvassa, és örömködve ismeri fel földjét és városának/falvának ismerős sarkait, a következő fejezetben már egy másik vidékről tud meg részleteket. És bár egy turista írja, de egy olyan, aki ahelyett, hogy a turistatérképet forgatná, és csak a nevezetességekkel foglalkozna, végigjárja a kis utcácskákat, beül a helyiek közé, meglátogatja a vasútállomást, és mindig elnéz a külvárosi részekbe is.

Mintha valamit kutatna, de igazából ugyanarra talál: a melankólia örök visszatérő a leírásban. Varga szerint ugyanis Magyarországon mindenből ez árad, bár a bennfentes utazó ragaszkodik is hozzá, és mást nem is lát. Bevallottan ódzkodik minden szeglettől, ami új vagy esetleg innovatív.

"Pécs a mediterrán hangulatok városa” így hangzik a kicsit nevetséges, kicsit idegesítő reklámszlogen, amellyel alighanem jelezni akarta valamiképpen Pécs az egyediségét, talán kulturális autonómiáját, mindenesetre el akar szakadni szégyellt magyarságától. Ez idegesített, hisz nem azért jöttem ide, hogy mediterrán hangulatot keressek.

Mégis üdítő az olvasmány, és nem csak azért, mert rólunk szól, hanem mert az utóbbi évek hű krónikáját találjuk benne.

Amiben a szerző téved: Budapest igenis nagyon gyorsan változik. Amikor írta a kötetet, még narancssárga jegyeket kellett lyuggatnia BKV-n, és nem Aleska Diamond könyvén csámcsogtak az itteniek, hanem Szepesi Nikolettén. A Széll Kálmán térnek még csak a neve változott meg, Varga pedig azt gondolta, a tér maga mindig a régi marad. A 4-es metró sem indult még el a kézirat elkészültéig, de őt már a 2-es metró felújítása is annyira zavarta, hogy inkább a 3-ason utazott, dacolva az életveszéllyel.

A múltba révedés tehát ott csörgedezik az ereiben Krzysztof Vargának is, apai ágon.