"Dühös vagyok, szomorú vagyok, fáj, hogy apa meghalt"
A halál sokszor a felnőttek körében is tabutéma, a gyerekek gyászára ez hatványozottan igaz. Nem rögtön látszik, ha gyászolnak, holott ezzel ugyanúgy foglalkozni kell, mint a felnőttekével. A veszteség feldolgozásában ma már csoportos foglalkozások és táborok segítenek.
Az ötéves Anna olyan, mint bármelyik gyerek az ovis csoportban – igaz, rajzain hatalmas fekete madarak csapnak le az égből és cápák falnak fel mindent maguk körül. Nővére, Elza 12 éves, nevet, énekel, táncol. Egyik pillanatban önfeledten játszik, a másikban elcsendesül, elvonul és magába zuhan, vagy kiborul, és a földhöz vágja magát. Az iskolában azt látják, hogy jól van – ha szomorú, durcás vagy visszabeszél, akkor nem tudják hová tenni, mert „olyan jól volt előtte”. Viselkedése félreérthető, noha teljesen normális. Így védekezik az óriási teherrel szemben: Elza és Anna elvesztették rákbeteg édesapjukat.
„Olyan, mint egy vágás. Először nagyon fáj és vérzel. Aztán a seb nem vérzik már és kötést teszel rá, hogy gyorsabban gyógyuljon. Beheged, de bármelyik pillanatban felszakadhat, és újra vérzel. Sosem tűnik el” – mondja Elza olyan komolyan, mintha nem tizenkettő múlt volna, hanem sokkal idősebb lenne. Arcán élénken virítanak a tavaszi szeplők.
Mint egy seb. Mint az eső, ami hol csepereg, hol mindent eláraszt. Mint egy óriási labda, ami csak nő, és egy emléktől, egy szótól kipukkad és eltölt a szomorúság – érzékletesen festik le érzéseiket a félárva gyerekek. „Olyan, mintha egy hullámvasúton ülnék, és sosem szállnék ki. Fel, le, fel, le, a végtelenségig. Néha fenn vagyok napokig, akár hetekig. Aztán valami beugrik, és rögtön zuhanok lefelé. Csak kapaszkodom, ahogy tudok, és próbálom tartani magam. Ahogy lejutok az aljára, tudom, hogy onnan megint csak felfelé mehet” – mondja félmosollyal az arcán Zsanett, akinek édesanyja másfél éve halt meg. Most 13 éves. „Sokszor van, hogy csak mosolygok és megnevettetem a többieket, hogy ne tudják, mennyire fáj.”
Gyakori félreértés, hogy a látszólag nyugodt gyermek túltette magát a gyászon és jobb nem felkavarni az érzéseit. Így gondolta ezt annak idején Albert Éva pedagógus, mentálhigiénés segítő szakember is, amikor 35 évesen, négy gyermekkel özvegyen maradt. Nem ismerte ki magát gyermekei reakcióin. Kerülte a beszélgetéseket édesapjukról, gyerekei pedig féltették anyjukat, s hogy kíméljék, inkább hallgattak. „Sokáig látható fájdalomban éltem, két évig feketében jártam. Amikor színes ruhát vettem fel, a gyerekek egyszeriben kinyíltak” – emlékszik vissza Éva, aki két munkatársával, Békési Tímeával és Borbély Veronikával 7-14 éves félárva gyerekek számára indított gyászfeldolgozó csoportot.
A gyász feldolgozása egy gyermeknél hosszabb ideig tart, mivel ahogy nő, életkorának megfelelő szellemi, lelki szinten újra megéli a veszteséget, a düh, a hiányérzet, a szomorúság évekkel később újult erővel feléledhet és mellbe vágja. Akkor is, ha évekkel ezelőtt már rendben volt.
Ezentúl mindig más lesz
„Más vagyok. Senki nem tudja, mit érzek, de ők azt mondják, tudják. A barátaimmal nem tudok beszélni róla. Anyával nem akarok, mert sírni kezd. Azt akarják, hogy beszéljek az érzéseimről, de nem akarok beszélni róla. Csak egyedül akarok lenni. Azt szeretném, ha nem lennék más, mint a többiek. Mikor lesz ennek vége? Dühös vagyok, szomorú vagyok, fáj, hogy apa meghalt. Utálom, amikor az emberek azt mondják, hogy túl leszek rajta” – avat be a 12 éves Virág.
A halálesetet elfelejtik, az osztálytársak, pedagógusok, családtagok, barátok lassan megszokják az új helyzetet és „belefáradnak” a gyászba – mondja az özvegyen maradt Lívia. Lányának, a 16 éves Alíznak másfél hónappal a temetés után egy tanár azt mondta, hogy „attól, mert meghalt az apukája, még nem kell, hogy szemtelen legyen”. Sokszor az óvoda, iskola szeretné, ha a gyászoló gyermek hamarabb visszatérne a régi ritmusba. Ebből akár éles konfliktus kerekedhet, ha a teljesítményük romlik, vagy a fájdalom dühkitörésekben nyilvánul meg.
Éváék azt tapasztalták, hogy a gyerekek többsége titkolja szülője halálát, szégyellik, vagy nem akarnak róla beszélni, nehogy megbélyegezzék őket, vagy támadási felületet hagyjanak. A félárva gyerekek elszigetelve érzik magukat.
A gyászfeldolgozó csoportokban találkozhatnak sorstársaikkal, akik hasonló félelmekkel, kérdésekkel, fájdalommal birkóznak. „Sok gyermek úgy érzi, nem szabad haragudni anyára, apára, amiért elment. Ha megtapasztalják, hogy többen is éreztek így, feloldódnak, a szorongásuk megszűnik” – mondja Albert Éva. A csoport abban is megerősíti a gyerekeket, hogy nem tehetnek szerettük elvesztéséről. Mernek beszélni arról, amiről az iskolában nem, mert attól tartanak, hogy nem értik meg, vagy kinevetik őket.
Nem terápia, hanem megelőzés
Szombat délután, az utca csendes és fényes, bent a felsősök süteményt majszolnak és egy utolsó csocsómeccsel búcsúznak. „Talán az itteni barátságok a falakon kívül is megmaradnak” – reménykedik Borbély Veronika. A szülők, akiknek a gyerekekkel egy időben szintén foglalkozást tartanak, már egy kirándulást tervezgetnek.
Eleinte persze volt gyerek, aki idegenkedett. „Attól tartott, hogy a csoportban mindenki szomorkodni fog és jól lehúzzák egymást. A felnőttek is azt gondolják, egymás kínjáról fogunk beszélni. Pedig jókat is lehet nevetni és sírni is egy ilyen csoportban: az élet a maga teljességében mindenestül megjelenik itt” – meséli a szülőcsoportot vezető Békési Tímea.
Az első gyászfeldolgozó csoport tavaly novemberben indult. Albert Éva – személyes élményei mellett – elmélyedt a szakirodalomban, és a már 15 éve jól működő finn modellt vette alapul. A gyerekek a másfél-két órás foglalkozásokon rajzolnak és mesélnek magukról, a családról, az elhunytról. Éva hangsúlyozza, hogy a foglalkozások célja nem a terápia, viszont felfogható prevenciós munkaként: sokszor a fel nem dolgozott gyász áll későbbi magatartásbeli problémák, droghasználat, életvezetési nehézségek, pszichoszomatikus betegségek mögött.
A szakemberek vallják: a jól feldolgozott gyermekkori gyász a személyiség fejlődése számára óriási lépés és „lehetőség”. Egy gyásszal megbirkózó gyermek gondolkodása kortársainál érettebb, bölcsebb. „Elsősorban nem a tablet érdekli őket. Arról álmodoznak, hogy együtt van a család” – mondja Borbély Veronika, akit alkalomról alkalomra meghat a gyerekek komolysága és életereje. „Volt olyan, hogy csak ültem és a könnyeimmel küszködtem. Nagyon hálás vagyok, sokat tanultam a gyerekektől.”
Fájdalomból lett ajándék
Mindenki másként gyászol, és más a gyász, ha szülő, nagyszülő vagy testvér hal meg. Nem mindegy, hogy betegségben, balesetben hal-e meg, netán öngyilkos lesz vagy bűncselekmény áldozata. Az is más helyzet, ha a gyermeknek nem volt szülőjével bensőséges, szeretetteljes kapcsolata. „A gyász ilyenkor sokszor még nehezebb is, mert úgy érzi, közöttük minden lehetett volna másként is” – magyarázza Albert Éva.
Utolsó csoportfoglalkozásuk a jövőbeli tervekről szól – ugyan apa vagy anya nélkül, de akit mégis ott őriznek magukban, legbelül. Van, aki pszichológia szakra készül, egy kisfiú a jezsuitáknál szeretne tanulni. „10-12 évesen felelősségteljesen gondolkodnak, miközben jó esetben tudnak gyerekek maradni, játszani, önfeledtek lenni. Micsoda muníció a jövőre nézve, hogy megtapasztalják küzdőképességüket, erejüket! Adott korban a gyermek csak annyit érez ebből, hogy más, mint a többiek. Hogy a veszteségnek milyen ajándékai vannak – márpedig minden veszteségnek van pozitív hozadéka, ha megengedjük magunknak –, az majd felnőttkorban derül ki.”
„A testvéremmel minden oké”
Révész Renáta Liliána, a törökbálinti Tábitha Gyermekhospice Ház pszichológusa szülőket, testvéreket készít fel és támogat a gyászban. „Egy kisgyerekkel újraélesztést játszottunk, ami nagyon hasonlított arra, mint amikor a testvére hirtelen szívhalálban meghalt. Rákérdeztem, hogy a testvéreddel is ez történt? Azt válaszolta: a testvérem is abban a kórházban volt, mint ahová most vittük a macit, de ő most a mennyországban van, és vele minden oké” – meséli a szakember annak magyarázatául, hogy a gyerek a gyászban is gyerek marad.
Egy gyereknek más nehéz a gyászban, mint a felnőttnek: „hiányolja a testvérét, de valahogy könnyebben elfogadja a halál tényét. Viszont tovább tart a gyász, újra és újra felmerül, mit mondana, mutatna, kérdezne a testvérétől, ha itt lenne”.
Sokszor vákuum veszi körül a gyászoló gyermeket, úgy tekintenek rá, mint érinthetetlenre, vagy kvázi betegre. Nem tudják, mit csináljanak vele, mit mondjak neki – mintha a gyászoló gyermek képtelen lenne bármire. Nem akarják elrontani a kedvét, nem akarják megbántani, inkább nem közelítenek hozzá, amitől a gyerek úgy érzi, hogy kerülik – osztja meg a pszichológus tapasztalatát. A másik véglet sem segít, ha a gyermeket megpróbálják visszatéríteni a mindennapi kerékvágásba.
A Bátor Tábor Lélekmadár programja daganatos és krónikus betegségben elhunyt gyerekek szüleinek és testvéreinek szervez gyászfeldolgozó tábort. A Tábitha Házban azon dolgoznak, hogy megelőzzék, hogy nagyon mély legyen a gyász. „Elővételezett gyászban” segítenek, a családtagok felkészült, „képzett” gyászolók lesznek. Sokat beszélnek arról, mi vár rájuk, tudással birtokukban, lelkileg megtámogatva csökkennek a félelmeik. És ha a szülő meg van segítve, akkor a gyerek sem rémül meg, fog tudni szüleivel a halottról beszélgetni.
Noha gyermekgyászról beszélünk, Révész Renáta Liliána újra és újra ugyanoda köt ki: saját halálfélelmünkre. Pánikbetegség, szorongások alapja lehet halálfélelem, amit akkor lehet csökkenteni, ha foglalkozunk vele. „Paradox, de tényleg így van. Nem az emberek hibája, ez össztársadalmi probléma.”
A pszichológus Tábitha házbeli fényes, játékokkal teli szobájában már 130 elmúlásról, gyászról szóló könyvet gyűjtött össze, és dvd-téka is lesz mellette: mindegyik kiindulópont lehet egy beszélgetéshez. Bár a mindennapokban még nem tudjuk természetességgel kezelni, a szakma egyre többet foglalkozik a gyerekek gyászával, bővül a szakirodalom és konferenciákat is rendeznek.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
