A katasztrófafilm bizonyos értelemben egy hatalmas jolly joker Hollywoodban. Két dologra épül: az amerikai emberek saját történelmükből fakadó hősfétisére, és a mozi, mint platform által kínált látványosságra. Mert ha veszélyben a város/az ország/a bolygó, akkor kell, hogy legyen valaki, aki azt megmentse. A katasztrófaturizmust is imádják a népek, így pedig még biztonságosabb is.

Persze nem kell ahhoz kimondottan katasztrófafilmnek lennie egy alkotásnak, hogy valamilyen világvége-szituációt mutasson be. Miután fogynak az eredeti filmötletek, folyik az újrahasznosítás, az ingerküszöb pedig egyre csak emelkedik: ha nincs veszélyben az egész emberiség, már szinte nem is érdekes a téma. Csak 2014-ben olyan nem-katasztófafilmek jöttek ki, mint a gabonaüszöggel fenyegető Csillagok között, a hataloméhes főemlősöket bemutató A majmok bolygója: Forradalom, a klasszikus óriásszörnyes Godzilla és a számtalan szuperhősfilm, amiben különböző diktátorok/robotok veszélyeztetik az emberi fajt – mindhiába, persze.

Jelenet a Csillagok között című filmből

InterCom

Ha nagyon akarjuk, egészen 1901-ig visszaeredeztethetjük a műfajt, ekkor készült el James Williamson korszakalkotó, alig ötperces Tűz! című filmje. De igazi biznisz a harmincas években lett belőle, főleg a Cooper-Schoedsack rendezőpáros vezérletével, akik ’33-ban a King Konggal, majd két évvel később a vulkános Pompeii végnapjaival fektették le a katasztrófafilm alapjait.

John Ford, Dorothy Lamour és Jon Hall Hurrikán forgatásán 1937-ben

AFP / United Artists

Ezek hatására már a nagyágyúk is ráéreztek a természeti csapások ízére: W.S. Van Dyke 1936-ban San Francisco utcáira eresztett rá egy földrengést (az 1906-os események után szabadon), egy évre rá pedig a nagy John Ford küldött forgószelet egy szigetre, és született meg A hurrikán.

Mindig voltak olyan témák, amiket szívesen dolgoztak, sőt a mai napig dolgoznak fel Hollywoodban: Noé bárkája 1928 óta 10 filmet ihletett meg, a Titanic-szerencsétlenségről 1912 és 2012 között 22 mozifilm készült, de a japán popkult egyik legikonikusabb figurája, Godzilla (odaát Godzsira) is kapott 34 filmet. A történelem is szépen alakította az álomgyár pánikkeltőit: az atomkorszak világvége-hangulatára feszültek rá az olyan filmek, mint A nap, mikor megállt a Föld (1951), a Világok összeütközése (1951) vagy a Világok háborúja (1953).

A katasztrófafilmek aranykorára azonban egészen a hetvenes évekig várni kellett, konkrétan az 1970-es Airport című alkotásig, ami nemcsak az ügyesen kivitelezett, több szálon futó cselekménye miatt szolgált alapul a műfaj későbbi eposzainak (és persze a legendás Airplane című paródiának), hanem a siker illatával is meglegyezgette az utódokat, hiszen 10 Oscar-jelölés mellett 100 millió dollárt hozott a konyhára, ami akkoriban hatalmas összegnek számított.

Szépen sorban jelentkeztek be a nagyok, és szinte minden lehetséges katasztrófát lefedtek:

• Víz: Poszeidón katasztrófa – egy felborult óceánjáró utasait, többek közt Gene Hackmant követi.
• Tűz: Pokoli torony – Paul Newman és Steve McQueen, plusz egy lángoló felhőkarcoló.
• Levegő: Hindenburg – a nevezetes Zeppelin-baleset dramatizálása Robert Wise tolmácsolásában.
• Föld: Földrengés – nemes egyszerűséggel megcímezett film, természetesen egy minden addiginál nagyobb erősségű Los Angeles-i rengésről.

A kilencvenes években – köszönhetően elsősorban a digitális trükkök rohamos fejlődésének – már bátran léptek ki a bolygó légköréből a rendezők, és sorra szülték az űrkatasztrófákat (pl. Apollo-13), különös tekintettel az aszteroida-eltérítő manőverekre (Armageddon, Deep Impact). A kor legnagyobb dobása természetesen James Cameron 1997-es Titanicja volt, a maga 11 Oscar-díjával és 2,18 milliárdos összbevételével.

Kevin Bacon, Tom Hanks, Bill Paxton az Apollo 13 című filmben

AFP / Universal

Az évezred utolsó tíz évében aztán sikerült kitermelni egy olyan rendezőt is, aki gyakorlatilag fogta, és saját fejére helyezte a katasztrófafilmezés koronáját. Roland Emmerich A függetlenség napja ufóskodása után ráeresztette Manhattanre Godzillát, majd meglovagolta a globális felmelegedés topikot (Holnapután) és a maja-féle világvége balhét is (2012).

Ahhoz nem fér kétség, hogy a katasztrófafilmek igazi popcorn-mágnesek – még Nemes Jeles László is ilyeneket néz, ha épp egy kis kikapcsolódásra vágyik. A fentiekhez hasonló nagy költségvetésű, magukat teljesen komolyan vevő alkotásoknál pedig már csak egy jobb kategória van – a totál elborult, mindenféle tudományos alapot nélkülöző katasztrófafilmeké.

Hogy miről beszélünk? Íme:

Óriáspók (1955)

Az ötvenes években virágzó sci-fi egyik mellékterméke. Deemer professzor az arizoniai sivatagban növekedési hormonokkal kísérletezik, hogy így segítsen az emberiségnek, az egyre nagyobb ütemben fogyó élelemkészlet pótlásában. Csakhogy közben társát holtan találják a sivatagban, a nyomok pedig egy óriás tarantulára utalnak.

Triffidek napja (1963)

Egy gyönyörűen világító meteoreső az emberiség 99 százalékát megvakítja, ez pedig egészen odáig vezet, hogy a triffideknek nevezett kísérleti növények végre átvehetik a hatalmat – elkezdenek mozogni, és emberekre támadnak.

Kígyók a fedélzeten (2006)

A Hawaiion motorozgató Sean szemtanúja egy gyilkosságnak, amely során egy nagy kaliberű amerikai ügyész esik a gengszter Eddie Kim áldozatául. A helyszínen tartózkodó FBI-ügynök, Neville Flynn veszi szárnyai alá Seant, akivel repülőre szállnak, hogy Los Angelesben tanúskodhasson Eddie ellen. Csakhogy miután a bűnvezér tudomást szerez az útjukról, elhelyez egy csomagot a repülőn – teli mérges kígyókkal, abban reménykedve, hogy azok majd előidézik a gép lezuhanását.

Az esemény (2008)

Na, ez kicsit kilóg a listából, ugyanis az ekkor már leszállóágban lévő M. Night Shyamalan sajnos teljesen komolyan gondolta, hogy csinál egy filmet a gyilkos fákról. A Central Parkban egyszer csak tömeges öngyilkosságokat kezdenek elkövetni, majd kiderül, hogy nem a chemtrail, hanem az emberekre ráunó agresszív növények pollenje a járvány oka. Zöld tanmese a lehető legbénább eszközökkel.

Sharknado – Cápavihar (2013)

Roger Corman a B-filmek atyja, a kétezres években olyan remekművekhez adta a nevét, mint a DinoKrok, a Supergator vagy a Piranhaconda. Az ő munkássága ihlette a nagy médiavisszhanggal adásba került Sharknado készítőit is, akik sikerre vitték a Cápavihar franchise-t. De hát ilyen sztorival meg is érdemelték: miután egy különös hurrikán csap le Los Angelesre, a természet leggyilkosabb lénye uralja a tengert, a földet és a levegőt is, és megkezdődik a cápaterror.

San Andreas - Törésvonal (2015)

Az még rendben van, hogy a Skorpiókirály (Dwayne Johnson) helikopteres mentősként fél kézzel megtart két embert meg egy autót a levegőben a Szent András törésvonal működésbe lépésének hatásairól - illetve: a Los Angelestől San Franciscóig mindent romba döntő giga-mega földrengésről - szóló családi mozi beköszönő jelenetében (mert hát Dwayne tényleg, még mindig, láthatóan bivalyerős egy pali), de hogy a 114 perces mozihoz mivel nyerték meg Carla Guginot, Archie Panjabit és legfőképpen persze Paul Giamattit, na az tényleg érthetetlen. Ha másoknak nem is, nekik  hármójuknak felsorolhatatlanul hosszú és olykor emlékezetes szereplistájuk van, így azt simán ki kellett volna szúrniuk, hogy csak bugyuta szövegeket és marginális töltelék jelenetekben felbukkanást tartogat számukra ez a produkció. AFP / Warner Brothers   Szó se róla, a Törésvonal igazán látványos film. És még az is igaz, hogy bár minden pöpec CGI-os jelenetet ellőnek a trailerekben, nagy vásznon, 3D-ben mindez újrázva is nagyon-nagyon döbbenetes. Másrészről viszont az is, hogy a 110 millió dollárból készült produkcióhoz a dramaturgiát és párbeszédeket milyen alacsony szintre sikerült belőni; mintha azokat valamiféle hollywoodi műkedvelők tették volna hozzá. A szűk két órára permanens mentési programot futtató főhős szemrebbenés nélkül lopkodott kocsi-repcsi-motorcsónak kombós történeti szálnál egyetlen lineárisabb és kiszámíthatóbb akad: az, hogy a lányát játszó Alexandra Daddarion a helyzet fokozódásával mind kevesebb és kevesebb ruha marad. A Törésvonal legőszintébb jelenetét azonban így is a cameóra beugró Kyle Minogue produkálta, sőt,  visszagondolva, valószínűleg ő járt jobban azzal, hogy a rengő felhőkarcoló tetőéttermében úgy rohan ki az ajtón, hogy azt becsapja "a kamera orra előtt". A nézőnél akkor is jobban járt, ha a következő pillanatban kiderül: az ajtón túl megsemmisült az épület. (Szabó M. István)