hvg.hu: Egy interjúban arra panaszkodtál, hogy mindig a rád ható zenékről kérdeznek, és csak ritkán arról, hogy a világban milyen dolgok vannak rád befolyással, úgyhogy most kezdjük inkább innen.

Beck Zoltán: Igen, a popzenészeket többnyire egydimenziós emberként értelmezik, mintha csak a zene lehetne hatással rájuk. Irodalmárként természetes, hogy erős irodalmi élmények érnek, de most például egy film volt nagy hatással rám: a Terraferma, magyarul A tenger törvénye. Nagyon aktuális társadalmi kérdést feszeget, pedig 2012-es alkotás. Egy kis dél-olaszországi szigetre érkeznek a menekültek, akiknek ez a hely a szárazföldet, Európát és a boldogulást jelenti, miközben az ottlakók számára ez a sziget egzisztenciális rabság, elzárva Olaszországtól, a kontinenstől. A helyi kisközösségnek ebben a helyzetben a befogadó szerepe jut, miközben ők is elutasítással küzdenek. Részben azonos a kilátástalanságuk is. És ezzel meg is érkeztünk a jelenbe, oda, hogy mi az, ami foglalkoztat: az a számomra megdöbbentő tény, hogy egy ennyire zárt társadalomban élünk.

hvg.hu: Meglepetésként ért ez a felismerés?

B. Z.: Sose volt igazán nyitott a magyar társadalom, de valóban megdöbbentett az a fajta generális átírása a világunk elbeszélésének, ami mostanában a menekültek kapcsán élesedett ki. Világos, hogy ez egy olyan folyamat, amelynek a végén egyszer csak azt veszed észre, hogy elvették tőled a szavakat, és nem tudod elbeszélni a világot, ha nincs szótárad hozzá. A rendszerváltozás után ilyen biztosan nem történt mostanáig.

Túry Gergely

hvg.hu: Neked azért is ismerős lehetne ez, mert romológiával foglalkozol, a cigányokról való beszéddel.  Ezen a területen kezdett először épülni ez a „párhuzamos beszéd”, amikor nem az egyes emberről van szó, hanem egy csoportról fogalmaznak meg általánosításokat.

B. Z.: A cigányok mindig kiszolgáltatottak voltak olyan értelemben, hogy nagyon kevéssé vettek részt a hozzájuk kötődő reprezentációk létrehozásában, a tárgyai voltak az elbeszélésnek, és nem az alakítói. Ha nem tudsz beleszólni a rólad szóló beszédbe, akkor kiszolgáltatott vagy a világnak. De én tovább mennék. Még inkább jelzi ezt a kiszolgáltatottságot az, hogy cigányok, romák elbeszélései a világ dolgairól általában nem jelennek meg semmilyen narratívában. Ez a lépés hiányzik, és enélkül nem kerülhetünk közelebb egy nyitottabb, dialógusképesebb társadalomhoz, olyanhoz, amelyikben mindannyian a saját jogunkon szólunk bele az összes minket érintő dologba.

hvg.hu: Hogyan lehetne ezt elérni? Sokkal több cigány értelmiségi kellene?

B. Z.: Most sincsenek kevesen. De jellemzően nem ismerődnek fel cigányként ezek az emberek és a megszólalásaik, mert nem illenek bele a cigányokról széles körben elterjedt sztereotípiák sorába, ahol a mélyszegénység és a bűnözés a kulcsszavak. A sztereotípiák makacsabbak, mint a tények, mert azokhoz a sztereotípiákat fenntartó gondolkodást kell lebontani, egyszerűbben: magunkat kell értenünk, magunkkal kell szembenéznünk, a saját gondolkodási stratégiáinkat kell lelepleznünk. Tehát hiába van egy viszonylag erős cigány, roma értelmiség, ha a többség azt várja el tőlük, hogy ha hivatalnokok, akkor foglalkozzanak romapolitikával, ha orvosok, tanárok lettek belőlük, akkor pedig menjenek vissza a sajátjaikhoz, és ott csináljanak valamit. A cigány politikusok jellemzően cigányügyekben politizálnak ma Magyarországon, a nem cigány politikusok pedig bármilyen ügyekben. Az etnikus határokat kimozdító akarat helyett inkább tűnik úgy, hogy a határhúzás a mindennapok gyakorlatává vált.

hvg.hu: Van benned késztetés, hogy ne csak a tudomány színterein küzdj ez ellen? Az általad tartott rendhagyó irodalomórák például alkalmat teremthetnek erre.

B. Z.: A ZEN részeként idén két magyarországi régió, tíz, kifejezetten hátrányos helyzetű iskolájában csináltunk egy tehetséggondozó programot. Öt kiváló zenésszel, akik nem mellesleg kiváló zenepedagógusok, összeraktunk egy tananyagot és módszertant, és hetente dolgoztunk a gyerekekkel. Hatalmas élmény volt, és azt hiszem, az egyetemi közegből kimozdulva szociális határokat is át tudtunk lépni úgy, hogy ez ne váljon a „jótékony odahajlás” borzasztó példájává; szóval a gyerekekkel közösen hoztunk létre valódi értéket.

Túry Gergely

hvg.hu: Ez nem egyszerű?

B. Z.: Nehéz „átkommunikálni” különböző társadalmi rétegeken. Elég, ha arra gondolok, hogyan szól, illetve leginkább hogyan nem szól az emberek többsége egy hajléktalanhoz. Ha pedig pénzt ad valaki, mit beszél el az a mozdulat, ahogy a pénz gazdát cserél. Különösen nehéz ez egy olyan társadalomban, ahol a homogenizáló akarat már az iskolarendszerben is erős, és ez az iskolarendszer konzerválja a társadalmi távolságokat. A diákok többsége közel azonos társadalmi helyzetű gyerekekkel jár iskolába. Egy gyár igazgatója sosem fog tudni szót érteni a munkásaival, ha nem laktak egy helyen, nem jártak egy iskolába, nem voltak soha egy közösség tagjai: mások az értékeik, más nyelvet beszélnek.

Mi azt képzeljük, hogy olyan valós partneri kapcsolatot kell felkínálni a gyerekeknek, amit együtt alakítunk. És ez nem arról szól, hogy na, most megtanuljuk a G-dúrt. Nyáron tábort szerveztünk, ahol a közös alkotás köré szerveződött minden tevékenység.

hvg.hu: Egyre több ilyen kezdeményezés van, a legismertebb talán a Snétberger Zenei Tehetség Központ. Csak az a baj, hogy a többségnek a tábor után haza kell menni, és az otthoni viszonyok között kell folytatniuk a régi életüket. Meg tudják találni a helyüket? Nem lesznek végképp otthontalanok?

B. Z.: A Snétberger Központ művészeket képez, és azt így, azzal a koncentráltsággal lehet, ahogyan ők teszik. A ZEN-nek ezt a programját inkább nevezem pilotnak, ami képes volt megmutatni azt, hogy a populáris zenének helye van az iskolában, meg azt is, hogy a zenei alkotás élménye mennyi világot képes kinyitni. Hangsúlyozom, hogy itt olyan srácokról beszélünk főleg, akik egyébként nem zenélnek, nem játszanak hangszereken. Másfelől meg, ha ezt az odafigyelést, megértést komolyan gondoljuk, akkor nekünk kell odamennünk, ahol a gyerekek vannak. Az ő közegüket akarjuk megérteni, azt, hogy hogyan lehet ott kommunikálni, és azt szeretnénk, hogy büszkék legyenek arra a világra, amelyben élnek: az utcájukra, a családjukra, a szüleikre.

hvg.hu: Még akkor is, ha objektíven elég kevés elem van, amire büszke lehet az ember?

B. Z.: Nem arról beszélek, hogy emlékezz vissza, mondjuk arra, hogy nincs otthon mit enni úgy, mint valami nagyszerű dologra. De ez része a gyerekek önmagukról alkotott képének, a személyes élettörténetüknek, és ha szegények, akkor fontos tudniuk, hogy azok. Meg kell érteniük a maguk szegénységét. Jó dolog büszkének lenni arra, ha az ember egy kicsikét is javítani tud azokon a körülményeken, ahonnan indult. De ez a büszkeség csak akkor tud létrejönni, ha látod kívülről a saját helyzetedet. És ha megvan ez a reflektált viszony, akkor megvannak benne az értékek, amikkel lehet kezdeni valamit: a takargatás vagy a szégyen helyett. Fel lehet például ismerni a szülői szeretetet, és ha megértem a szüleim helyzetét, akkor apámban sem hőst, sem bűnöst nem látok, mert fát lopott, hanem gondoskodó, szerető apát. És ez a gyerek már el tud kezdeni gondolkozni azon, hogyan kell olyan életstratégiát építeni, amiben jobb élni. Meg persze képes lesz megszólalni, az érdekeit képviselni, leleplezni a saját szegénységénél sokkal nagyobb akadályokat jelentő, eleve egyenlőtlenségeket termelő társadalmi intézményeket, érzékeny és fogékony lesz a kulturális javakra, és sorolhatnám.

Túry Gergely

hvg.hu: Ennek a kialakításában – hogy kívülről lássák a saját életüket ezek a  gyerekek – hogy tud segíteni egy ilyen tehetséggondozó program?

B. Z.: Amikor először a művésztanárok megérkeztek az iskolákba, azt kérték a gyerekektől, hogy fogalmazzák meg magukat egy dalban, mondják el, kik ők. Nyilván ez nem azzal kezdődik, hogy megírjuk a dallamot, hanem azzal, hogy sokat beszélgetünk. Ezáltal a gyerekek szükségszerűen értelmező szerepbe kerülnek. A nyitókérdés az volt, mit mondanál, ha magadról kellene beszélned. Azt válaszolták: semmit. Ekkor a tanár magáról kezdett beszélni, elmesélte élete egy-egy epizódját, dalokat játszott, meghallgatták mások dalait, amit aztán a gyerekekkel közösen vitattak meg. Innét már minden ment a maga útján. Ráadásul annyira jó zenék születtek, hogy Büki Ricsi gitártanár két csapata is a nagyszínpadon adta elő a dalát a Szegedi Ifjúsági Napok nyitókoncertjén. A fellépés után pedig fagyizni akartak közösen. Igen ám, de honnan lesz pénz fagyira 60 gyereknek? Ricsi azt mondta: srácok, tudtok zenélni, ne essetek kétségbe! Kiálltak a szegedi főtérre, adtak egy spontán koncertet a járókelőknek, és a megkeresett pénzből elmentek egy cukrászdába. Szóval nem kirakattörténetet csináltunk, hogy szép ruhában felmegyünk a színpadra, és megveregetik a vállunkat, hogy látjátok, milyen rendes ország ez, még a nagyszínpadra is felengednek ilyen gyerekeket.

hvg.hu: A neten bukkantam rá középiskolás diákok bejegyzéseire egy újpesti iskolában tartott rendhagyó irodalomóráról. Két dolog jutott eszembe a mondataikról: Az, hogy a 30Y-t egyre több fiatal ismeri, óriási felelősség is, mert minta, ikon vagy ezeknek a kamaszoknak. Lehet, hogy belekényszerülsz egy olyan szerepbe, amitől biztos, hogy irtózol?

B. Z.: Ehhez azért piedesztál kell, amire felállsz, meg ilyenek. Egyébként én is meglepődtem, hogy milyen fontosak nekem ezek az órák. De ezeken a beszélgetéseken nem az van, hogy viszem az előbb említett oszlopszéket, felállok rá, és 45 perc múlva rajongó tekintetek kereszttüzében lelépek. Inkább a gyengeségemet, az esendőségemet akarom odavinni, amiből azután hamar beszélgetés születik, és akkor az a történet már nem rólam szól, hanem a mi közös történetünk lesz a világról. Mert a világ megértése olyan kaland, amibe a „hozott tekintély” nem fér bele.