Korcs szerelmek (Amores Perros – 2000)

Alejandro González Iñárritu a kortárs mexikói film fenegyerekeinek legsikeresebb tagja. A három amigóként is emlegetett, gyors egymásutánban az ezredfordulón berobbanó rendezők (rajta kívül Guillermo del Toro és Alfonso Cuarón) közül ő tudhatja magáénak a közép-amerikai ország legnagyobb kritikai sikereit: az elmúlt években két Oscar-díjat (Birdman, A visszatérő) és egy cannes-i rendezői díjat (Babel) nyert, a zsáknyi egyéb elismerése mellé.

Iñárritu viszonylag későn kezdte a rendezést, korábban rádiós műsorvezetőként és producerként dolgozott: a kilencvenes években haverkodott össze Guillermo Arriagával, aki az első filmjeinek forgatókönyvírója volt. A Korcs szerelmek sikere egyből feltette a mozi nemzetközi térképére az alkotókat – a főszereplő, Gael García Bernal azóta is az egyik legkeresettebb latin-amerikai színész Hollywoodban.

Iñárritu filmjét annak idején az amerikai kritika a mexikói Ponyvaregénynek címkézte, nem is feltétlenül öncélúan: a több szálon futó sztori izgalmas időkezelése és a film magával ragadó realizmusa abszolút méltóvá teszi az összehasonlításra.

A faun labirintusa (El Laberinto del Fauno – 2006)

Guillermo del Toro a három amigó legsötétebb fantáziájú rendezője: filmjei különös világokba repítenek, valahová a fantasy és a horror határvidékére, ahol korábban nem látott szörnyekkel és bizarr lényekkel találkozhatunk. Del Toro egészen eredeti életművet épített, éveken keresztül tanulmányozta a maszkok és a manuálisan létrehozható trükkök mesterségét, majd első filmjével, a Cronos című sajátságos vámpírtörténettel figyelt fel rá a nemzetközi filmvilág.

Del Toro később előszeretettel ingázott a hollywoodi munkák (Penge 2, Hellboy) és a spanyol nyelvű, személyesebb horrorfilmek (Ördöggerinc) között. A faun labirintusa a rendező legjobban sikerült filmje: a történet a második világháború idején játszódik, a fasiszta Franco által uralt Spanyolországban. A film hőse egy élénk fantáziájú kislány, aki a lelketlen nevelőapja kastélyában megismerkedik egy faunnal, a lény pedig különböző próbák elé állítja.

Del Toro egy brutálisan véres, de közben költői mesevilágot alkotott, A faun labirintusa az elmúlt évtizedek egyik legeredetibb fantasyje.

Anyádat is! (Y Tu Mamá También – 2001)

A mexikói triumvirátus műfajok között legtöbbet kalandozó rendezője az az Alfonso Cuarón, aki szinte felváltva képes vagány felnövéstörténetet és feszült sci-fit rendezni. Nem mellesleg ő az, aki a szinte mindenki által legjobban kedvelt Harry Potter-filmet, az Azkabani fogolyt megrendezte.

Cuarón is sokat ingázott az amerikai filmipar és a hazai gyártású művészfilmek között: a kilencvenes években, első mexikói vígjátéksikere után rendezett például egy mára kissé elfeledett melodrámát Ethan Hawkkal és Gwyneth Paltrow-val (Szép remények), majd hazatért, hogy elkészítse egyik legjobb filmjét, az Anyádat is!-t. Ennek Oscar-jelölései után kérték fel a Potter-film rendezésére, majd később más műfajok felé evezve forgatta le Az ember gyermeke és a Gravitáció című sci-fiket.

Az Anyádat is! két érettségi előtt álló mexikói srácról szól, akik egy idősebb nővel összeakadva keresztül-kasul beutazzák Mexikót. Cuarón filmjében latinos temperamentummal keveredik a humor és a nosztalgia – nem mellesleg a rendező itt talált rá a későbbi filmjeit annyira jellemző hosszúbeállításos formára.

Che Guevara: A motoros naplója (Diarios de Motocicleta – 2004)

A latin-amerikai életérzés legfogyaszthatóbb verzióját a brazil Walter Salles készítette el: A motoros naplója című filmje a fiatal Che Guevara és barátjának kalandozásait mutatja be. Ernesto Guevara orvostanhallgatóként még csírájában sem emlékeztetett az ikonikus, megosztó forradalmárra, akivé évek múlva vált, huszonhárom éves korában biokémikus barátjával egy rozoga motoron beutazták fél Dél-Amerikát.

A kaland ígéretétől besózott páros Buenos Airesből indult, az Andokon keresztül érintették Chilét majd felmotoroztak egészen Venezueláig. Walter Salles filmje minden direkt ideológiai szájbarágást félretéve a két fiatal naiv lelkesedésére és kalandjára fókuszál, persze finoman azért elhinti Guevara későbbi forradalmi eszméinek magját.

A motoros naplója iszonyatosan szép képekkel, remek zenével épít fel egy olyan hangulatot, amitől megrészegülve mi is legszívesebben egy széteső Pannónia motorkerékpárra pattannánk.

Isten városa (Cidade de Deus – 2002)

A szintén brazil Fernando Meirelles a hírhedt Rio de Janeiro-i nyomornegyed, a Cidade de Deus történetét dolgozta fel a világsikert aratott filmjében. A gyerekbűnözőként induló gengszterek és a nyomornegyedben felnövő fotóművész fiú története több évtizeden keresztül összefonódott, tulajdonképpen két ellentétesen alakuló utat jártak be.

Az Isten városa a favelák erőszakos világának tablóját rajzolja ki, tele érzelemmel és romantikával: Meirelles filmje egyből beszippantja a nézőjét, ötletes filmnyelvi játékossággal meséli el a két fiú történetét. Az egyébként eleinte építésznek készülő rendező a világsiker után ki tudott lépni a nemzetközi porondra, ám csak két közepesebb filmet készített: Az elszánt diplomata és a Vakság nagy szakmai tudással összerakott munkák voltak, de nem tudták megközelíteni az Isten városa lehengerlő intenzitását.

Elit halálosztók (Tropa de Elite – 2007)

Az elmúlt két évtized harmadik brazil sikerfilmje tulajdonképpen az Isten városa ikerdarabjának tekinthető: az Elit halálosztók a favelákban rendet tartó rendőrök mindennapjait mutatja be. Az Oxfordban végzett rendező, José Padilha a történetet dokumentumfilmként akarta feldolgozni, de a valóságfeltárás annyi kockázatot rejtett magában, hogy inkább egy dokumentarista játékfilmet készített az anyagból.

A filmje teljesen jogosan elnyerte a Berlini filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét: az Elit halálosztók egyszerre működik remekbeszabott, kőkemény zsarufilmként és megrázó szociográfiaként is.

Aura (El Aura – 2005)

Az argentin filmgyártás az utóbbi években egy csomó remek bűnügyi filmet termelt ki, gondolhatunk itt a most bemutatott A klánra, vagy az Oscar-díjas Szemekbe zárt titkokra. A tragikusan korán elhunyt rendező, Fabián Bielinsky két remekmű-közeli bűnügyi filmet forgatott rövid karriere során: a Kilenc királynő inkább a fordulatos sztorija miatt lett átütő, második és egyben utolsó filmje, az Aura pedig utánozhatatlan hangulata révén lett maradandó.

A film főszereplőjét a mindig remek Ricardo Darín alakítja: egy epilepsziás állatpreparátort, aki a tökéletes bűntény elkövetésén fantáziál. Egy patagóniai vadászaton aztán véletlenül lelövi a túravezetőt, amiből komoly bonyodalmak lesznek, mert kiderül, hogy a fickó egy kibontakozó bűntény főszereplője volt.

Bielinsky filmjének tényleg zseniális hangulata van: a nyugodt, elvarázsolt erdőre emlékeztető tájban lassan kibontakozó történet az egyik legjobb noir az utóbbi évekből.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!