szerző:
Farkas Éva

Az ország egyik legismertebb és legkedveltebb színésznője, aki ma már öt perc alatt megérzi, hogy aznap milyen közönsége van. Udvaros Dorottyával a múlt heti Ördögkatlanon beszélgettünk harcokról, felelősségről, sokszínűségről.

hvg.hu: Mit jelent a díszvendégség?

Udvaros Dorottya: Három napja vagyok itt a fesztiválon, s eddig rengeteget dolgoztam. Lehet, hogy ez a díszvendégség, hogy az ember mindennap dolgozik? Két előadásunk volt Bergman Őszi szonátájából, és egyszer játszottuk Marguerite Duras Nyáron, este fél tizenegykor darabját.

hvg.hu: Ez utóbbi előadást tegnap (augusztus 4-én) láthatta a Katlan közönsége, s éppen aznap ünnepelte a születésnapját.

U. D.: Ez tavaly is így volt, s pont itt, a Narancsligetben. Akkor a Mégis szép című önálló estemet mutattam be, amiben sokat énekelek, de van benne próza is.

hvg.hu: Szereti a születésnapjait ünnepelni?

U. D.: Nem szoktam nagyon nagy palávert rendezni. Általában szűk családi körben ünneplem. Az  a jó, hogy a fiamnak augusztus 11-én van a születésnapja, és arra már össze tudunk gyűlni és együtt ünnepelni. Apukám nem szereti ezt, ő szeret engem a napján felköszönteni, de erre nem sokszor van módja.  Ő most 91 éves, édesanyám sajnos már 18 éve halott. Nagyon sokat betegeskedett az utolsó éveiben, valahogy az volt az érzésem, mintha várná, hogy vége legyen. Teljesen ellentétesek a szüleim. Édesapám egy nagy harcos, aki mindig fölemeli a fejét, bármi baj éri, édesanyám viszont inkább egy depresszívebb alkat volt.

A Mária szerepét alakító Udvaros Dorottya a Nyáron, este fél tizenegykor című darab próbáján a Nemzeti Színház új Bajor Gizi Szalonjában 2014. november 20-án.
©

hvg.hu:  Ön kire hasonlít?

U. D.: Bennem szerintem harcol ez a két oldal. Persze vannak még a nagyszülők is, az anyai nagyanyám például harcos volt érdekes módon, édesanyám úgy látszik, nem rá ütött…  de eddig még győzött az apai oldal.

hvg.hu: Több évtizedes, igen sikeres színészi pályafutás van már  ön mögött. Bizonyára közben sokat kellett harcolni így vagy úgy. Hogyan látja – visszanézve a kezdetekre – mi jellemezte önt akkor, és hová fejlődött mára?

U. D.: A pályám elején nagyon szerettem megfelelni, szerettem elismerést kivívni. Ha valami nem ment, a végsőkig hajlandó voltam gyűrni magam, kínlódni. Csapatjátékos vagyok, engem az egész színházasdiban az izgat, hogy a színészekkel együttesen megfejtünk valamilyen történetet. Ez a felfedező út rettenetesen érdekel, és amikor fiatal voltam, akkor szinte nem is érzékeltem a nézői reakciókat. Nagyon arra fókuszáltam, hogy a rendezőm elégedett legyen velem, hogy a partnereim szemében egyszer csak megérezzem az elismerést. A próbafolyamat, amelynek során megfejtettük a darabokat, hozzátettük a magunk hangsúlyait, az engem nagyon kitöltött.  Azt veszem észre, ahogy idősebb vagyok, hogy most már nagyon érdekel az is, hogy a nézőkre hogyan hat az előadásunk, milyen visszajelzések jönnek tőlük. S nemcsak egyre jobban érdekel, de egyre jobban érzem is, hogy tudnak-e velünk jönni. Kifejlődtek bennem azok a szálak, amelyek be tudják gyűjteni a nézőtéri energiákat. Most már 5 perc alatt megérzem, hogy aznap milyen közönség van.

hvg.hu: Nekem az volt az érzésem a tegnapi estén, hogy azért játszotta el Marguerite Duras hősnőjét, mert az egész színészi arzenálját fel tudta vonultatni  a szerepben. Ön választotta a darabot?

U. D.: Nem, a darabot a rendező, Vörös Róbert választotta. Ebből csináltunk mi anno a Trafóban egy rendes színházi előadást. A rendes alatt azt értem, hogy minden szerepet alakított egy-egy színész. Négyszer eljátszottuk, és valahogy bennünk maradt még valami az anyaggal kapcsolatban. S megszületett az az ötlet, hogy mi lenne, ha ez a nő egyedül mesélné el a történetet, de mellette ülne egy gitáros, aki megidézi a miliőt.  Kitaláltunk zenei motívumokat minden szereplőhöz, amik visszatérően megjelennek, és Petz Bálint kiváló partnerem volt a munkában.

hvg.hu: Nyilván nem mindegy, hogy miben és kikkel játszik, ki a rendező, de a nézők többségénél ez akár másodlagossá válhat. A közönség  az Udvaros névre bemegy a színházba. Érzi ennek a felelősségét?

U. D.: Jaj, nagyon! A Bergman-előadás után találkoztam egy hölggyel itt a kocsmáknál, s mondta, hogy éjjel 2-ig üldögéltek a központi épület előtt, hogy belépőt kapjanak. Én nagyon érzem azt az áldozatot, ha valaki megveszi a jegyet vagy fent marad 2-ig. De nem is csak felelősség ez, hanem ami még lényeges nekem: bevonhatok valamibe másokat. Elkezdődik egy folyamat, amikor először én gondolkodom egy darabról, egy figuráról, és utána elkezdődik az előadások sorozata. Amikor fiatal voltam, azt gondoltam, hogy a próba a legfontosabb. Most is úgy gondolom, hogy a próba nagyon fontos, de az előadással kezdődik az igazi élet, amikor a közönséggel találkozunk. Egy igazi erős, aktív rendező folyamatosan nézi az előadásokat, mert a közönség mindig változtat valamit. Ascher Tamás volt ebben a legnagyobb mester, aki annak idején a Katonában sokat rendezett engem. Majdnem mindig megnézte az előadásokat, és folyamatosan beszélgetett róluk. És mindig felhívta a figyelmünket, ha egy kicsit elcsúsztunk bármilyen más irányba, ami az előadás szövetétől távolabb került. Rettenetesen szerette a kreatív jelenlétet, az improvizációs képességet, de ugyanakkor folyamatosan kontrollálta.

hvg.hu: És a mostani színháza, a Nemzeti Színház is átérzi a felelősséget, hogy megtisztelje szerepekkel?

U. D.: Nem mindig érzem, de nem vagyok nagyon türelmetlen, mert már elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam: egy viszonylag nagy társulatban a színház vezetőjének mindig fő a feje, hogy a színészei kapjanak méltó feladatokat. Azt tudom, hogy tavaly Vidnyánszky Attila egy hatalmas megkönnyebült sóhajjal engedett el vendégszerepelni Kaposvárra az Augusztus Oklahomában című darab főszerepére, mert tudta, hogy ott fogok játszani egy nagy szerepet, amilyet a tavalyi szezonban a Nemzetiben nem tudott volna adni nekem. A most következő szezonra pedig nagyon boldogan mondta, hogy most lesz egy olyan kortárs szerb darab, aminek én leszek az abszolút főszereplője, ráadásul vígjáték lesz, amit imádok, mert sokkal ritkábban játszom vígjátékot.

hvg.hu: Érzi azt, hogy  nehezebb mostanában jó szerepeket osztani magára, mint korábban?

U. D.: Azért nehezebb egyrészt, mert van egy  plusz nyomás a vezetőkön, hogy az Udvarosnak adjunk  valami rendes szerepet. Én ezt nem akarom soha sulykolni, de ha már ott vagyok , tessék engem használni. Másrészt azért nehezebb, mert persze eljátszhatok a valós koromnál fiatalabb nőt – mint ahogy van is ilyen –, de azért mégiscsak az én koromnak megfelelő szerepekből kevesebb van.

hvg.hu:  Szigorú magához vagy a többiekhez?

U. D.: Szerintem nem, mert tudom, hogy az alkotási folyamat egy hullámzás. Sok bosszankodás, néha veszekedés, kétségbeesés,  kiszaladás egy próbáról. Ahhoz, hogy megtaláljuk optimális esetben a legjobb megoldást, meg kell élni a kudarcokat. Az egész egy folyamatos lezuhanás egy mélyebb helyre, ahonnan ki lehet mászni .

©

hvg.hu: De azért van boldogság is, ugye?

U. D.: Persze, mi színészek nem vagyunk mazochisták. Például az éneklésben az ember azt a két pici hangszalagot használja, és amikor sikerül egy hangzót jól kiénekelni, az valami olyan elképesztően elementáris nagy öröm, hogy megéri, hogy előtte százszor nem sikerült. És vagyok már elég idős ahhoz, hogy higgadtan tudjam: a kíméletlen keresgélő korszakot nem lehet átugrani.

hvg.hu: Korábban türelmetlenebb volt?

U. D.: Igen, azért is sírtam annyit különböző próbafolyamatok alatt, mert éreztem, hogy nem megy, és attól féltem, hogy nem is tudom majd megoldani a szerepet. Volt olyan, hogy a Katonában azt mondtam 3 hét próba után, hogy vegyétek el tőlem a szerepet, mert szemlátomást ezt én nem tudom megcsinálni, és mit kínozzam a csodálatos kollégáimat? Molnár Piroskától kezdve Szacsvay László, Benedek Miklós, Horváth Jóska bácsi ült ott mellettem. A szerepet visszaadtam, de Székely Gábor, a rendező azt mondta, hogy “Dorottya, csak dolgozzál tovább”.

hvg.hu:  A Katona József  Színházban még pályakezdő színésznő volt.

U. D: A Színművészeti Főiskola után 3 évet töltöttem Szolnokon, egy évet a Nemzetiben, s az ottani rendező gárdával – akik már a Nemzetibe is invitáltak – mentem át 1981-ben az alakuló Katonába. Ott töltöttem 13 évet. S eljöttem, mert 13 év sok, s bizonyos csatornák bejáratódnak, túl ismertté válnak, s a színházcsináláshoz nagyon kellenek az ismeretlen dolgok. Ráadásul én nem valahova mentem el, hanem a semmibe, mert azt éreztem, hogy szükségem van olyan új impulzusokra, olyan váratlan hatásokra, kihívásokra, amik mint egy vérátömlesztés hatnak rám. És ekkor találkoztam Anatolij Vasziljevvel, a legendás, világhírű orosz rendezővel, akivel a Művész Színházban dolgoztam együtt Dosztojevszkij A nagybácsi álma című darabjában. Rendkívüli munka volt! És ugyanabban az évben a Madách Színház meghívott egy musicalfőszerepre, szilveszterkor mutatták be a darabot: Jövőre veled újra. Ahogy kiléptem a Katonából, ez a két munka jött velem szembe! Kellett ehhez vakmerőség, de a sors kegyeltje voltam. Nem kellett éveket bolyongani.

hvg.hu: S utána jött a Bárka, ami 1996-ban alakult,  s amire most a Katlan is emlékezik. Ön ott alapító tag volt.  Még most is jól emlékszem arra az elementáris élményre, amikor az egyik előadáson kopaszon jelent meg.

U. D.: Senki nem kérte tőlem, de nem is tudta senki, hogy én ezt fogom csinálni. Az Amalfi hercegnőt próbáltuk. Ugye ezt a nőt a darab közepén rettenetesen megalázzák. Azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetne ábrázolni azt, hogy  elvették tőle a gyerekét, a férjét, a rangját, a szabadságát, mindenét. Gondoltam, ha az elején látnak engem királynői ruhában, parókában és egyszer csak a végén megjelenek daróc ruhában tök kopaszon, s ráadásul az első sor tőlem másfél méternyire van, az biztos, hogy mindennél erősebb hatás lesz. Így rögtön meg fogják érezni a nézők, hogy ez a nő ugyan fizikailag él még, de már megölték… Csak a fodrász tudta ezt, senki más. Ez volt a premiermeglepetés a többieknek. A játszótársakat sokkolta, néhányan alig tudtak megszólalni. Ilyet nem is szabad csinálni, ezért súlyos büntetést kaphattam volna. De elértem, amit akartam!

hvg.hu:  5 év után a sok belső feszültség miatt – többekkel együtt – elhagyta a Bárkát. S ekkor jött a Nemzeti Színház?

U. D.: Nem azonnal. Volt egy kis kalandozás, például a Kolibri Színház. Úgy kerültem a Nemzetibe, hogy Vaszijlev még Schwajda igazgatósága alatt meg akarta rendezni a Lear királyt Törőcsik Marival és csak nőkkel, és abban én is benne lettem volna. Schwajda egy nagyon bölcs színházigazgató volt, s egy olyan szerződést kötött velünk, hogyha ez az előadás nem jön létre, mert ő tudta, hogy ő el fog menni, hiszen – finoman szólva – komoly nézeteltérései voltak a kulturális vezetéssel, akkor nekünk kötelező legyen e helyett a szerep helyett egy másikat adni a Nemzetiben. Így lettem ott társulati tag.

hvg.hu: Azóta három igazgatója volt a színháznak – Jordán Tamás, Alföldi Róbert és most Vidnyánszky Attila. Meglehetősen eltérő egyéniségek. A megfelelési képességét bizonyára itt kellett jól használni.

U. D.: Ezt a képességet egy színésznek mindig kell használnia. És azért is nehéz azt mondani, hogy ez vagy az az éra volt jobb vagy rosszabb, mert bizonyos periódusokon belül is mindig változott a helyzet. Jordán Tamás igazgatása alatt is voltak  bukások, és vele is harcoltam például a Buborékok próbaidőszak alatt, hogy miért is kell azt előadnunk. Ebben egyébként nem volt igazam, mert a darabot  azután évekig borzasztó nagy sikerrel játszottuk. Alföldi Robival is harcoltam például az Amalfi hercegnő bemutatása környékén, és nem azért, mert nem én játszottam a főszerepet, hanem mert elhibázottnak tartottam a rendezői koncepciót. És nem azért, mert egy Kasszandra vagyok, de megbukott az előadás. Most is tévedünk olykor. Vidnyánszky Attila rendezte a Szindbádot a nagyszínpadon, ahol nagyszerűek a szcenikai lehetőségek, az előadás mégsem működött. De szerencsére nem adjuk fel, hanem bizonyos átalakítások után le fogjuk vinni a stúdióba, egy kisebb térbe.  Majmunkát játszom, és persze jól emlékszem Dajka Margitra ebben a szerepben, de ez engem nem nyomaszt, inkább egy magabiztosságot ad nekem, hogy valakik azt gondolják: ezt meg tudom csinálni.

hvg.hu: Eddig a színházi szerepekről beszélgettünk, de számtalan film és tévéjáték van már a háta mögött. S eszembe jut a Bridget Jones naplója is, amit el sem tudnék képzelni más hangján.

U. D.: Most azt az örömhírt szeretném elmondani, hogy készítjük a Bridget Jones harmadik epizódját,  énekelni is nagyon szeretek. S azt szeretem a legjobban, hogy nekem lehetőségem van ezt a sokféle tevékenységet csinálni, ez a műfaji sokszínűség engem nagyon ébren tart. Hol ez van, hol az van, s pont ez jelenti nekem a boldogságot.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Fegyverek közt hallgatnak a múzsák? A nyilasokéi nem

Fegyverek közt hallgatnak a múzsák? A nyilasokéi nem

Hatszáz gyerek imádkozott a Parlamentben az országért és vezetőiért

Hatszáz gyerek imádkozott a Parlamentben az országért és vezetőiért

Vízágyúkkal és páncékosokkal várják a sárgamellényesek tüntetését Párizsban

Vízágyúkkal és páncékosokkal várják a sárgamellényesek tüntetését Párizsban

Fürdőszobahelyzet: minden 30. magyar múlt század közepi viszonyok közt él

Fürdőszobahelyzet: minden 30. magyar múlt század közepi viszonyok közt él

Trump pert indított az adóbevallásait bekérő ügyész ellen

Trump pert indított az adóbevallásait bekérő ügyész ellen

Magyarországon is debütál a kerekesszékes és a műlábas Barbie

Magyarországon is debütál a kerekesszékes és a műlábas Barbie