szerző:
Kertész Imre

Hogy miként élte meg legbelül az irodalmi Nobel-díj „halálos csókját” az első magyar díjazott, azt a Végső kocsma című, 2014-ben megjelent naplójegyzeteiből már megismerhette az olvasó. A világsiker előtti évtizedben vezetett Kertész Imre-napló a napokban kerül a magyar könyvesboltokba. A súlyos beteg író és Hafner Zoltán irodalomtörténész, a szöveg sajtó alá rendezője – immár többéves hagyományt követve – előzetesen a HVG-nek engedett át közlésre néhány jellemző részletet a feljegyzésekből.

Este, az ágyban hosszan, meg-megújuló erőfeszítéssel próbáltam elképzelni a nemlétemet. A szubjektív semmit. Szinte érzékeltem, amint kicsúszom a testemből – de aztán tovább semmi. Ahogy elhagyom a tokot, minden abbamarad. Életre-halálra össze vagyok kötve a testemmel, ez a közhely szinte hihetetlen. Ha a képzelet, a képzelőerő hordoz magában valami transzcendens, a szubjektív időnk előtti tartalmat és tartamot: vajon miért nem transzcendentális is egyben, miért akad el a fizikai megszűnés pillanatánál? Ha nem „emlékezünk” az elmúlás utáni stádiumra, akkor ilyen stádium nincsen – a legspirituálisabb formájában sem. Az „emberiség” múltjára ugyanis „emlékszünk”, sőt meg is éljük. Kik vagyunk? Mi az individuum? Ha a régi kultúrák ezt jobban tudták nálunk, akkor hogyan minősíthető az „emberiség” megtett útja az úgynevezett felvilágosodás, az önistenülés és az ebből adódó technikai civilizáció felé? Elhülyülés? Öngyilkosság? Letérés az igaz útról? De mi az igaz út? Bűnben és tudatlanságban élünk. A bűn és a tudatlanság a törvényünk. Lehet, hogy a bűn és a tudatlanság maga az élet. De ha így volna: honnan támad ez a tudás bennem, és miért kell ebben a skizofréniában élnem? Ki próbál meg? Ki akarja ezt a kétértelmű tapasztalatot, és miért akarja? Hogy belátásra bírjon engem, vagy hogy ő megtudjon valamit?

Egy bizonyos – nagyon is gyakorlati – tekintetben mégiscsak zsidó vagyok: az új politikai fejlemények, a kialakuló hivatalos antiszemitizmus ráébresztett, hogy őseim (akiket sosem ismertem, és nem tudom, hogy kik voltak) valahonnan idegenből érkeztek ide, generációk során alkalmazkodtak, úgyszólván honpolgárokká váltak, hogy azután most nekem újra idegenként kelljen itt élnem, vagy idegenként elmennem innen.

Ma megint egy galamb, lefelé jövet, a Margit utcán. Törött szárnnyal óvatosan leereszkedett a keskeny, magányos járdasávra és elterült a kánikulai napon. Fölemelte a fejét, és aggodalmasan, bár türelmesen pislogott. Reménykedik-e vajon? Miben? Egy macskában? Nincs mentsége a létezésnek a létezésre.

©

Negyven év Rákosi–Kádár-gyalázat, majd az elmúlt három év semmivel sem kevésbé gyalázatos restaurációs szelleme egyszerűen kiutasította a magyar értelmiség általános tudatából a Holocaustot – a történelmi felelősségérzetről és az etikai trauma viseléséről és vállalásáról nem is beszélve. Fogalmuk sincs, miről beszélnek, amikor Európát, az európai műveltséget emlegetik: az egész európai műveltséganyag, Szókratésztől Kafkáig és Aquinói Tamástól Heideggerig mit sem ér a Holocaust füstárnyéka nélkül, mert ma ez tartja életben a, mit is?, mondjuk, röviden, a Törvényt. – Azok, akik úgy akarják visszaadni a nemzet öntudatát, hogy ostobaságait vagy bűneit igazolják, csak további ostobaságokat és bűnöket követnek el. – Te sose felejtsd el, hogy itt már tízéves korodban kizártak az iskolából, illetve „zsidó osztályba” kényszerítettek; hogy a leventeórákon „árja” felsősöket vezényeltek ki „rajparancsnokokként”, akik kényük-kedvük szerint kínozhatták a sárga karszalagos gyerekeket; tizenhat éves fiúkat gyilkolásra, tizennégy-tizenöt éves fiúkat meggyilkoltatásra képeztek ki itt, a Barcsay utcai gimnáziumban. Nem felejtheted el, hogy végigrugdostak ezen a városon, fényes délután a forgalmas utcákon nem akadt egy segítő kéz, egy fölemelt hang; magyar hatóságok varratták fel melledre a bélyeget, magyar hatóságok adtak át egy idegen hatalomnak – megfosztva állampolgárságodtól – abból a célból, hogy ez az idegen hatalom – a náci Németország – meggyilkoljon.

Camus rosszul lett, és hónapokig beteg volt, amikor a Nobel-díjat megkapta: az egyetlen egészséges reakció az efféle atrocitásra.

Nem engedhetem, hogy az antiszemiták zsidót csináljanak belőlem, pontosabban fogalmazva: nem engedhetem, hogy az antiszemiták csináljanak belőlem zsidót; de tudni kell, hogy az antiszemita ama gyilkos destruktivitás jelmeze, amellyel szemben én mindig az elpusztítandó célpont vagyok – nem azért, mert zsidónak születtem, hanem mert a civilizáció szellemét képviselem, a kultúrát, mely szó hallatára Goebbelsnek, mint azt büszkén meg is vallotta, kinyílt a revolvertáskája.

Az úgynevezett Városmajori park mentén (Budapesten évtizedek óta már minden csak úgynevezett, csupán a börtönök voltak egy időben valódiak, no meg a kivégzések), a park mentén húzódó sétányon tehát kertészeti (úgynevezett) munkák folynak, ami lényegében abból áll, hogy a sétányt, különösen a kövezet szegélyén túl, kétoldalt puha sártenger veszi körül; a kövezeten teherautó áll, fekete füstfelhőbe burkolva a környéket, néhány úgynevezett munkás meg korhadt fadarabokat hajigálna a teherautóra, ha sokkal inkább nem azzal foglalkoznának, hogy röhögnek a sárba kiszorított gyalogjárókon. Fiatal emberek. Tetejében süvöltött a szél, lesodorta fekete kalapomat. (Fekete, hosszú kabátot viseltem, a nyakam köré vetett piros, skót sállal, ami már önmagában kihívás a lelkileg sárban cuppogó, lelkileg lelki sarat evő, lelki sárban élő emberféle számára.) Egyszóval fekete kalapom kigurult a sárba, s hogy felkapjam, bokáig kellett merülnöm a sáros göröngyök, a sárrögök közé. Ezek az emberek ott, pár méternyire tőlem, gumicsizmában, a teherautónál, a hasukat fogták a nevetéstől. Valóban mulatságos látvány lehettem, s hogy mulatságos látvány lett belőlem, az nagyjából az ő tevékenységük eredménye volt, mondhatni, a sáremberek szervezte sárélet sározott be engem is, egy idő után, ha engedek, kétségtelenül sárrá változtat. S miközben szemérmetlenül mulattak, arra kellett gondolnom, mekkora mulatságot okozna nekik, ha láthatnák kifordulni a beleimet, ha megvakíthatnának, ha férfiak végbelébe, nők hüvelyébe gumibotot nyomhatnának stb., tehát amikkel az ilyen sáremberek a sár mélyén, midőn az egész világot sikerül nekik ideig-óráig sárrá változtatni, szórakozni szoktak.

Az újra meg újra hallható szemrehányás, hogy a zsidók nem tanúsítottak ellenállást Auschwitzba hurcolásukkor, csupán a szégyen elviselhetetlenségének projiciálása. Mélyen vallástalan gondolat egyébként, hiszen Auschwitzot meg kellett élni, áldozatként is, hóhérként is, s ez az élmény valamit kifejez. Nem egy hősi, zsidó-nacionalista mítosz alapjául szolgáló ideát fejez ki, ez kétségtelen; nem a harcos szellem, sőt nem is a zsidó vallási szellem apoteózisa, ez is biztos. De mélyebb vallási értelemben – s az „ember” életében is, tehát a történelmi emberében, annak az embernek az életében, aki az úgynevezett s immár rég nem létező humanizmus tárgya –, ebben a mélyebb értelemben tehát súlyosan jelentőségteljes, súlyos jelentőséggel teli. Végül is Jézus Krisztus sem tanúsított ellenállást a megkínzatása s a keresztre feszíttetése ellen. Ráadásul mindennek nem volt „semmi értelme”. S mégis meg kellett történnie, s hogy megtörtént, az nem múlik el soha. Ebben az értelemben gondolom, hogy sem a kereszt, sem Auschwitz nem múlandó.

A halálfélelem azért irreális, mert, valóban, félelem. Vagyis úgy félünk a haláltól, mint egy foghúzástól, mint egy csődtől, mint egy baleseti katasztrófától stb. stb.: vagyis nem a megsemmisüléstől, a semmivé levésünktől, a nemlétünktől félünk, mivel azt nem tudjuk elgondolni; vagyis hát mi a mi félelmünk a valósághoz (a nemlétünk valóságához) képest! Másrészt, valljuk be, a leépülés, a nagy-nagy veszteségérzet, amit az elmúlás élménye okoz, jogosan semmisíti meg az absztrakt dolgoktól való félelmünket: az emberi sors nem annyira a halál, mint inkább a haldoklás; s ez iszonyúbb a nemlét tudatánál, mert a valóságos létezésünkre, a féltett énünkre mért valóságos csapás.

Márai késői naplója fáradt, ítéletekkel teli, lassan kiürülő írás, szinte automatikusan ismétli korábbi stílusát. Itt-ott elhangzik egy mondat az öregségről, amelyet él, ám ezekből a mondatokból hiányzik az élet. Én magam az öregségtől nem az öregség miatt félek, hanem éppen ezért, amit Márai időskori naplójában látok: elhagyta őt az egzisztenciális izgalom. Nem aggódik többé a lelkéért, nem szorong a bűnei miatt, elérte őt a legszörnyűbb végzet: az öregkori bölcsesség. Én is, ha visszanézek, csodálkozva ismerem fel Kaddis-kori – és egész megelőző – Én-élményeimet, a rettentő izgalmat, amit létezésem bennem keltett: ma ez hiányzik, mint ahogy a megvilágosító nagy álmok is elhagytak, mintha nem mesélnék magamnak semmit. Úgy tűnik, ezek az Én-izgalmak csupán megírásukra vártak, s miután a Kaddisban és a Gályanaplóban megformáltam őket – megszűntek, elenyésztek mögöttem, ahogyan az utazó elhagy egy viharos, kockázatokkal teli útszakaszt, s a hágókon át ereszkedni kezd a békés alföldek felé. Ez az útirány lehet elkerülhetetlen, lehet szép, főleg kellemes – de hogy mennyire inspiratív? Végül is eddig a szabadság bűzlött belőlem; hogyan élek majd egy besorolt írói egzisztencia jól körülhatárolható karámjában? Netalán elégedetten? Vagy dohogva? Ott akarok állni még egyszer, mint 1976-ban a szigligeti ház ablakában, éjjel, viharban, felvillanó víztükörrel, éggel-földdel, önmagammal szemközt, fuldokolva a rám törő gondolatok és ötletek bőségében, mint egy vizionárius. – S leszállva a hegyről, kezemben a kőtáblák, és semmi sem vár, csak az előttem örvénylő porfelleg: a kockázat.

Szarajevó a világ voyeurjeinek lassan már unt kulcslyuka. Legkártékonyabbak persze most is, mint mindig, az értelmiségiek, akik vakmerőségüket és nagy, csöpögő lelkiismeretüket fitogtatva elutaznak Boszniába, néhány napig kiteszik magukat a lövöldözésnek meg a vízhiánynak, meghallgatnak néhány embert, amitől tüstént tájékozottaknak hiszik magukat a pokol vértől és szennytől nyirkos labirintusában, majd, ha megúszták, hogy a fejükre pottyanjon egy kilazult tégla vagy hogy kólikát kapjanak a romlott ételtől, hazautaznak, elszánt, jól értesült, fölényes és buzgó lelkészarccal, vagy a kalandorok kaján bennfentességével, és – mindig Szarajevó ürügyén – hirdetik saját okosságukat, jártasságukat, kalandor hitbuzgalmukat az emberiség sorsának jobbítása ügyében, mert tejes cuclit tartottak egy szarajevói csecsemő szájához, és mert megfogták egy haldokló öregasszony érzéketlen, hideg kezét. – Valaha azt gondoltam, hogy Auschwitz aligha lett volna lehetséges a televízió nyilvánossága mellett. Ma már persze tökéletesen meg vagyok győződve az ellenkezőjéről. Látom Himmler arcát, amint keskeny mosollyal garantálja a képernyőn, hogy minden a hatóság teljes ellenőrzésével folyik, az intézkedések a német választópolgár akaratát tükrözik, s lehetnek ezek az intézkedések kemények, ám sohasem törvénybe ütközők. Látom Eichmann korrekt könyvelőarcát, amint meggyőzően bizonyítja, hogy szó sincs itt antiszemitizmusról – az antiszemitizmus egyébként is a zsidók találmánya, zsidó ideológia a világuralom megszerzése érdekében –, itt minden intézkedés a humanista szempontok tiszteletben tartásával és a higiénia szabályainak maradéktalan betartásával és betartatásával történik. Ezek után hallanánk egy interjút az illetékes helyszíni tudósítóval, majd a kommentátor kétkedő szavait; ezt néhány titkosan felvett, és ezért nem egész pontosan kivehető filmkocka követné a krematóriumok előszobájából, esetleg a gázkamrák belsejéből, a fuldoklás némileg manipulált zörejeivel. S ezzel a néző megkapta az objektív információt, a morált, majd a jól kiérdemelt borzalmat – és mehet aludni, hogy másnap frissen kezdhesse a napot. A beavatkozásra – amely hatalmas összegeket nyelne el az adófizető polgár pénzéből, emellett nyilvánvalóan emberéletet követelne – ő sem látna okot; ő is úgy vélné, reménykedni kell abban, hogy az események nem eszkalálódnak, hogy meg kell várni a további fejleményeket, mégpedig a képernyő előtt, ahol e fejlemények, az ő mulattatására, napról napra kifejlődnek. – Ilyen ma a világ: egyetlen nagy család, a média nyilvánosságának köszönhetően.

Mit kell mondanom, miért vagyok én itt, a nyelvemben idegen? Mert más kultúrához tartozom, mint ők, akik itt élnek. Megmondottam: az én kultúrám a Holocaust mint kultúra. Ezt képviselem én, és ez az ittenieknek idegen. Mert ez a kultúra – a Holocaust mint kultúra – azért, valljuk be, továbbra is a keresztény kultúra; sőt ha a keresztény kultúrát tovább akarják vinni, ha a keresztény kultúrát meg akarják menteni, mit mondjak: ha a keresztény kultúra még megmenthető, akkor a kultúra, a negatív etika, amit a Holocaust (mondjuk így) teremtett, a keresztény kultúra része még, mint ahogy a Jelenések könyve része a Szentírásnak. Ez az ország viszont, amelynek a nyelvében élek, sosem élt a keresztény kultúrában. Annak ellenére, hogy a „keresztény értékekről” szaval, nem honosította meg itt – nem állott módjában meghonosítani – a keresztény kultúrát, pogány ország maradt. Kívül esett a keresztény mítoszvilággal összefonódott legendakörön; Magyarország nem részese a Grál, az Arthus, a wartburgi legendavilágnak, nem érintették a nagy lelki forradalmak, a Keresztes Szent János-, az Avilai Szent Teréz-féle misztikus őrjöngések, itt nem hagyott nyomokat a katolikus válság, az Aquinói Tamás-féle megújítás, a jezsuitizmus, a dogmatikus hitviták – itt még csak lovagkor sem volt, ez a nagy érzelmi forradalom, amely piedesztálra emelte a nőket, s elmaradt a felszabadító reneszánsz, illetve annak lelki és intellektuális következménye, folyománya. Itt – a muzulmán megszállás után – a reformkorral kezdődött az újabb történelem, hatása itt már csupán a német romantikának, illetve majd a felvilágosodásnak volt, ám ezek szellemi előzményei nélkül. Ami így azután itten kialakult, az röviden a naturalizmus, a realizmus volt, a szociális érdeklődés mindig az előtérben, a sürgető társadalmi kérdések megoldási kísérletei, majd a beletörődés a megoldatlanságba, a gyűlölet, a hazugság. A vallási kultúra hiánya következtében hiányzik az itteni szellemből az olyanféle erotika, amit a nyugati művészetből ismerünk, az olyanféle apokaliptikus irodalom, mint amilyen a nagy orosz irodalom, majd a folytatás, a keresztény mítoszhoz tartozó Nietzschétől kiinduló ateista egzisztencializmus, mint amit Camus képvisel, vagy a nagy vallási bolyongó, Kafka. Aki ugyancsak nem a cseh kultúrából való, ámbár ott jóval mélyebben vésődtek a lelki televénybe a vallásos kultúra csizma- és topánkanyomai. Az én gyökereim Auschwitzban és János jelenéseinek a könyvében vannak, azonkívül a nagy apokaliptikus művekben, Nietzsche, Camus, Kafka, Beckett műveiben, az olyan kifinomult polgári kultúrával ötvözve, amilyenek Thomas Mann, Goethe, Proust regényei.

Tagadhatatlan, hogy titkos életemnek, s ezzel a boldog és keserű felelőtlenségnek (a nyilvánosságot érintő felelőtlenségnek) vége. Nem elég többé végeérhetetlen undoromnak hangot adni, azt meg is kell indokolni, mégpedig egy olyan nyelven, amely csak kis részben az enyém, sokkal inkább a nyilvánosság nyelve, a nyilvánosságnak szánt nyelv, vagyis, tulajdonképpen magyarázat; s e tekintetben sem szabad alatta maradnom a követelményeknek, bármennyire viszolygok is az egésztől. Mindössze azt kell világosan, mások számára megfogalmaznom, hogy miért húzok határvonalat a tevékenységem és a „magyar író”-egzisztencia közé, vagyis hogy miért hangsúlyozom: nem vagyok magyar író. Nos, választásaim és szellemi tevékenységem következményeként egyszer csak azon kaptam magam rajta, hogy én a „Holocaust” (micsoda baromi kifejezés!), szóval a „Holocaust” írója vagyok; s ha nem éppen a Holocaustról írok, akkor is a Holocaust, illetve a sztálini rémvilág szelleme hatja át szemléletemet. Márpedig Magyarországnak nincs kitapintható állásfoglalása (néhány politikai közhelyen kívül) a Holocausttal – de még saját szenvedéstörténetével szemben sem; nincs konszenzus e téren, az esemény nem jelenik meg a társadalmi tudatban, így valójában nincs is magyar közönségem. Összefoglalólag: amíg tehát Magyarország, a szó legalacsonyabb s legmagasabb értelmében egyaránt, nem „tud” és nem akar tudni a Holocaustról, addig én, a Holocaust írója, nem lehetek magyar író – azonban más dolog, ha egy nyilas akar kizárni a magyar irodalomból, s megint más, ha én teszem azt. S ezt fontos tudni – nekem sem árt, ha világosan látom, amit képviselnem kell. S így meg is oldódik néhány rejtély, például hogy miért viselkednek velem „hivatalosan” oly félszegen, s fény derül az én „sértődöttségem” társadalmi forrásaira is. – Vagyis: folytathatjuk-e úgy, hogy a Holocaustról írván magyarellenes író vagyok-e? Igen, mert a magyar szellemi élet e tekintetben nemcsak hazugságban él, de ezt a hazugságot igazságként fenn is akarja tartani; „jó magyarnak” tehát azt tekintik, aki ebben kollaborál vele – s ilyenek bőven akadnak, zsidók, zsidó írók közt is, akik részint gyávaságból, részint aljasságból vagy naivitásból, tudatlanságból, szentimentalizmusból stb. azt a látszatot fogják erősíteni, azt a hazugságot, amit itt örökre szólóan fenn akarnak tartani. – Még valamit hozzá kell tennem: ez a helyzet nekem mint írónak a legkedvezőbb helyzetet biztosítja, jelesül azt, hogy kívül a helyem, s hogy nem kell „hivatalos” íróvá lennem; ha netalán valami szerepet, valami szelleminek álcázott szerepet kellene itt betöltenem, az valószínűleg sokkal jobban undorítana, mint amit most, hanyag előkelőséggel, betöltök.

Sokan (barátok is) szerették volna, ha a Sorstalanságnál megrekedek. De nem voltam-e magam is így Camus-vel? Bosszantottak a L'Étranger utáni írásai. Később azután kibontakozott az egész, a személyiség, az élet, a megrendítő példa, hogy a 20. században még létezik élet és „mű” egysége, nagysága. Amit a Sorstalanság óta építettem, az teszi igazán jelentőssé a Sorstalanságot is. – És, ami azt illeti, korántsem az a legjobb regényem, legföljebb a legsikeresebb.

Aki egyszer végignézi, hogyan hajszol halálra, majd fal fel egy falka hiénakutya egy még élő gnút, annak, azt hiszem, örökre elmegy a kedve a filozofálástól. Az élet törvénye nem ad okot a bizalomra; a leselkedő halálon túl és a létfenntartás borzalmai közepette csak kivételes, csak ritka, csendes szigetek akadnak, s mindig csak feltételesen, és kétségbevonhatatlanul ideiglenesen. – És a boldogság? – kérdezhetnéd. A válasz: a boldogság is csak része a borzalomnak. – A végső válasz azonban mégiscsak úgy hangzik, hogy mindennek ellenére megérte.

Bizonyos dolgokról szívesen hallgatnék, de nem lehet hallgatnom, amióta egzisztenciám nyilvánossá lett. Bekerülni e gépezetbe éppoly képtelenség, mint nem bekerülni. Végül is ha az ember ír és közzétesz egy-két nem teljesen jelentéktelen munkát, elkerülhetetlenül bekerülsz. Valld be, be is akartál kerülni. A böjt után vacsora következik. Könnyebb kint lenni, de csak egy ideig. Ha elég soká élsz, mint most már én is, úgy hatvan körül sivárnak fogod érezni a szűk teret, amelyben mozoghatsz. Ha bekerültél, nyilatkoznod kell. Leginkább olyasmikről, amikben magad is bizonytalan vagy. A művedről. Vajon hány embernek vettem el a kedvét a könyveimtől azzal, hogy nyilatkoztam róluk? A magamét mindenképpen. De nyilatkozni kell mindenről, életről, halálról, a zsidókról és a történelemről, békéről és háborúról. Megnyugtat, hogy mindeddig csak azt mondtam, amit gondolok, noha e kérdéseken gyakran csak akkor kezdtem el gondolkodni, amikor föltették nekem; és ha azt is mondtam, amit gondolok, ritkán mondtam úgy, ahogy gondolom, s ebben a nyilatkozás műfaja a ludas, amely sosem enged megnyilatkoznom. Másrészt jólesik mondani valamit, ennyi hülyeség közepette. Pontosabban szólva jólesik a tudat, hogy immár nincs lakat a számon. Tehát hiúság és a létérzet kéjének duzzasztása. Egyéb haszna nincs, ezt világosan lásd. Ha azt képzeled, hogy hatni tudsz, ha azt képzeled, hogy jelentőségre, netalán fontosságra tettél szert, vége a játéknak, és ha a játéknak vége, neked is véged van. Mert neked csak egyetlen dolgod van a földön, és ennek egyetlen műfaja létezik csupán: a vallomás.

Semmilyen viszonyom sincs a könyveimmel. Most, amikor lassan terjednek, és állandóan magyarázatokat kérnek tőlem, egyszerűen csődöt mondok. Nyugaton például A kudarc első felét egy író írói válságaként értelmezik, holott merőben másról van szó, s ezt képtelen vagyok megértetni; éppígy a második rész „kafkaizmusa”. Nyugaton kialakult egy velejében hamis Kafka-kép, s ehhez az eleve téves képhez mérik az én halálosan komoly Kafka-játékaimat; egy cikk például egyenesen fölteszi a kérdést: lehet-e Kafkát továbbírni? Ki az ördögöt lehetne továbbírni, mint éppen Kafkát, aki a klasszikusa lett a 20. századi alapkérdéseknek. Éppen őt kell továbbírni, és felmutatni, mi történt általa – stilárisan és történelmileg. Mellesleg A kudarc problematikája és a figurái homlokegyenesen eltérnek a Kafkáéitól, csupán egy kafkai világban élnek ezek a figurák, amelyek modern, a totalitárius rendszereken edzett problémákkal küzdenek. – Még kevésbé tudok beszélni a Sorstalanságról, amelyet a népszerűsége – úgy érzem – teljesen megfoszt az eredetiségétől. Másrészt így természetes (és örvendetes), így, hogy népszerű. Sosem felejtem el végeérhetetlen csodálkozásomat, amikor ez a mű megjelent, és nem történt vele semmi; azt hittem, bolondulni fognak érte – húsz-egynéhány év múlva ez be is következett, és ezzel – milyen furcsák is az élet törvényei – végképpen elveszítettem ezt a könyvemet. Ráadásul ez így helyes.

Valóban érdekes, hogy a történészeknek mind a mai napig a torkukon akadt Hitler zsidópolitikája, az úgynevezett Holocaust. Most már, miután bebizonyították, hogy Hitlernek tervei, koncepciói voltak, akárcsak egy „normális” államférfinak, a zsidók kiirtását még mindig nem tudják „megmagyarázni”, mert, úgymond, nem illeszkedik bele a képbe, egy állam- és hadvezetés normális, fenntartható koncepciójába. Egyszóval, hibának tekintik, amennyiben hiba az, hogy szenvedélyeinket, melyek ellentétben állnak nagyobb és tágabb céljainkkal, féktelenül szabadjára engedjük. És senki sem gondolja, hogy Hitler valóságos célja a világ Auschwitzcá változtatása volt? Miért nem hiszik ezt el neki? Valószínűleg azért nem, mert a történészek többnyire mégiscsak józan értelmiségiek, akik könyvtáraikban, kávé és konyak mellett próbálják összeállítani a világ történelmi képét; amint akad majd a történészek közt egy Dosztojevszkij, rögtön megoldódik majd a Hitler által vezérelt Holocaust rejtélye – habár félni kell tőle, hogy túldémonizálná a dolgot. A jó címet mégiscsak Hannah Arendt találta meg: a gonosz banalitása. Bűnöző fantázia, és sok-sok fantáziátlan, de engedelmes kivitelező.

Állj mellénk!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig
45 millió forinttal segítették munkánkat.
Ha neked is fontos a minőségi újságírás, csatlakozz!
90-es szakaszon 173 km/h-val száguldott Kisbéren ez a motoros

90-es szakaszon 173 km/h-val száguldott Kisbéren ez a motoros

A lezárt lehajtó miatt sem kegyelmeznek, ha továbbmegyünk az autópályán, jön a bírság

A lezárt lehajtó miatt sem kegyelmeznek, ha továbbmegyünk az autópályán, jön a bírság

Vékonyabb műanyag palackokkal tesz a környezetért a Lidl

Vékonyabb műanyag palackokkal tesz a környezetért a Lidl

Nagyot csökkent a budapesti  bűncselekmények száma - kivéve a drogosokat

Nagyot csökkent a budapesti bűncselekmények száma - kivéve a drogosokat

11 embert vettek elő a rendőrök a csütörtöki szlovák–magyar meccsen

11 embert vettek elő a rendőrök a csütörtöki szlovák–magyar meccsen

Gyereket vár Curtis menyasszonya

Gyereket vár Curtis menyasszonya