szerző:
Szegő Iván Miklós
Tetszett a cikk?

Oroszországban 1917 februárjában az elégedetlenség forradalomba torkollott. A korabeli magyar sajtó azt találgatta, hogy milyen szerepe volt ebben az éhínségnek, a békevágynak, a parlamenti ellenzéknek, a pétervári nőknek, vagy esetleg a brit kormánynak.

A nőknek döntő szerepe volt az 1917-ben kirobbant orosz forradalomban. Március 8-án (az akkori orosz kalendárium szerint február 23-án) kenyérért és békéért – és férjeik hazahozataláért a frontról – utcára vonuló petrográdi nők tüntetése egyben a nőnaphoz is kötődött, amelyet pár évvel korábban kezdeményezett Clara Zetkin, a német baloldali szocialista és feminista (erről Stéphanie Arc ír bővebben).

Clara Zetkin portréja
©

Lenin nem tagadta a nők szerepét a februári forradalomban, ő rendelte el a nemzetközi nőnap március 8-ai ünneplését 1922-ben. Ám halála után a „hivatásos forradalmárok”, a férfiak szorították ki egy időre a történeti emlékezetből a baloldali munkásnőket. Így mára kevesen tudják, hogy részben erre a március 8-ai tüntetésre nyúlik vissza a nemzetközi nőnap hagyománya – amelynek bizonytalanságairól korábban írtunk cikket.

Az biztos, hogy az 1914-ben kezdődött világháború idején a nyugati és a keleti front hátországaiban régóta forrt az elégedetlenség – erről Mementó-sorozatunk előző részében írtunk.

E forrongó hátországban egyre fontosabbá vált a nők munkavállalása, ami kezdett természetessé válni. A Pesti Hírlap 1917 márciusában arról írt, hogy az angol hadsereg nőket alkalmaz katonaként is: gépírók, mosónők lehettek a második vonalban, de voltak, akik szállítási feladatokat kaptak. Egy brit rendelet megtiltotta a hátországbeli 18 és 61 év közötti férfiak foglalkoztatását bútor-, üveg- és porcelánkereskedésekben, divatüzletekben, de még a sörgyárakban is.

Petrográdban sem csak egyszerű háziasszonyok vonultak utcára 1917-ben. A textilgyári munkásnők voltak a forradalmat kiváltó demonstráció legaktívabb résztvevői. Hozzájuk aztán csatlakoztak a többi gyár sztrájkoló munkásai, de értelmiségiek és diákok is voltak a tüntetők soraiban. A karhatalom pár nap múlva lépett fel erélyesen: belelőtt a tömegbe. Ez még átfogóbb tiltakozáshoz vezetett, majd a katonák kezdték megtagadni a tűzparancsot, a Petrográdtól távoli főhadiszálláson tartózkodó cár ukázát – ez már az önkényuralom végét jelentette.

Magyarországon szökött cselédlányokra vadásztak
1917 márciusában Magyarországon nőket verbuváltak a szabadkai katonai tartalékkórházakba. A Pesti Hírlap szerint „a nők fogják fölváltani a férfialkalmazottakat”. Csak egy-két férfi marad, hogy „betanítsák és ellenőrizzék a nőket”, akik „katonai fegyelem alá kerülnek, de zsold helyett rendes fizetést fognak kapni”. Március 6-án kiderült, hogy milyen hatást gyakorolt a felhívás: a 150 helyre két nap alatt kétszázan jelentkeztek. Ráadásul „Baján híre ment, hogy az ottani tartalékkórházakban hasonló intézkedés fog történni, mire a város cselédei, akik ápolónők akartak lenni, megszöktek helyeikről. A rendőrség a szökött cselédeket összefogdosta és velük csakhamar megteltek a rendőrségi fogház cellái.”

Mindezt a politikai elit megosztottsága is elősegítette. Egy nappal a mindent eldöntő nőtüntetés előtt, március 7-én a Pesti Hírlap arról írt, hogy Miljukov, a liberális kadetpárt vezére azt mondta a Dumában: „Oroszország belső helyzete kétségbeejtőbb, mint bármikor volt”, s „a népnek magának kell átvennie a vezetést, más megoldás nincs”.

©

Vagyis Miljukov gyakorlatilag a februári forradalom programját fogalmazta meg: a parlamenti ellenzék kereste az együttműködést az elégedetlenkedő tömegekkel: Miljukov be is került a cár megdöntésekor az Ideiglenes Kormányba.

A forradalom nem is váratott sokat magára, bár a híre csak napokkal később jutott el Magyarországra. A Pesti Hírlap 1917. március 13-án még mindig óvatosan fogalmazott: „Pétervárról pedig olyan hírek érkeznek, melyek bízvást kelthetik azt a hitet, hogy Oroszországban forradalom készül”.

A cikkíró feltette a kérdést: politikai vagy éhségforradalom zajlik-e. A választ remek érzékkel adta meg: „A jelek arra vallanak, hogy inkább az utóbbi, de valahány forradalmat a világ eddig megélt, mindegyik mélyén a gyomor korgott, s később mégis csak mindegyik politikai jellegűvé vált.”

Csak a belső oldalakon derül ki, hogy a cár uralmát nők fenyegették: „különösen az alsóbb néposztályok asszonyai idéztek elő zavargásokat egyes városrészekben”. Március 14-én a lap azt írta: „a tünetek arra vallanak, hogy a külön béke gondolata tovább érik”.

A magyar újság ugyanis ekkor Miljukov egyik beszéde nyomán abban bízott, hogy a keleti fronton a Monarchiának már nem kell tovább harcolnia, és Oroszország tényleg különbékét kér majd. Csak március 16-án írta címoldalán a lap: „Forradalmi kormány Oroszországban”. Az alcímek beszédesebbek: „A duma a cári ukáz ellenére folytatja ülésezését”, s a parlament „Tizenkéttagú végrehajtó bizottságot küldött ki Rodzianko dumaelnök vezetésével”. „A pétervári helyőrség 30.000 embere csatlakozott a felkelőkhöz”.

Sírásó katonák a Téli Palota mellett 1917-ben.
©

A cikkíró így szólt arról, amikor a forradalom sikerét, a cár minisztereinek letartóztatását megtudták: „első érzésünk az volt, hogy a háború szörnyetege sebet kapott, s a március tizenötödike alkalmából kitűzött nemzeti zászlók valami külön nagy örömöt is hirdetnek”. Ám a magyar újságírónak csalódnia kellett: „A duma csak más rendszert, más kormányt kívánt. (…) Kétségtelenül ez is forradalom, jelentős és nevezetes forradalom, de egyelőre parlamenti keretekben. És különösen: nem a nép forradalma, nem a kenyér és a béke forradalma, nem a megváltó forradalom.”

Különös jóslatra vállalkozott ekkor a lap: „S bár a forradalmak természetrajza azt tanítja, hogy nincs kormányozható forradalom”, s „egyelőre Pétervárott nem a nép forradalma győzött, nem a kenyér és a béke hullámai kerekedtek felül”, de a tömegek „nem érzik a különbséget a nép forradalma s a duma forradalma között”. Így „a hároméves háború szenvedéseibe belekeseredett milliók valamivel tovább is mehetnek, mint a duma gondolja”. A cikkíró hozzáteszi: „Ami eddig történt, még nem forradalom, inkább államcsíny, de ami belőle érlelődhetik, az véső eredményében mégis csak a béke ügyének fog használni…”

Mindez azért érdekes, mert ekkoriban valószínűleg a német hadsereg parancsnokai már elhatározhatták: a helyzetet ki kell használni a keleti front felbomlasztására. Hamarosan vonatra teszik ezért az orosz bolsevikot, Lenint. Látják ugyanis: a februári forradalom a cárizmust omlasztotta össze, nem a keleti frontot. (Arról, hogy Lenin német ügynök volt-e, korábban írtunk.)

Március 17-én már vezető hír: „A cár lemondott, öccse a régens”. Azt is megtudhatjuk, hogy megalakult az új kormány Lvov herceg vezetésével. A hírt Bonar Law, az angol kabinet vezérszónoka jelentette be a brit parlament alsóházában. Eszerint „II. Miklós cár lemondott, a régensséget pedig öccsére, Alexandrovics Mihály nagyhercegre bízták”. (A cárizmus azonban annyira népszerűtlen volt ekkor már Oroszországban, hogy a nagyherceg is gyorsan lemondott a trónról, így a Romanovok korszaka végleg lezárult.) Law azt is bejelentette, hogy az orosz „mozgalom” azok ellen irányul, „akik a háborút nem folytatták a szükséges energiával”.

Tömeg menetel a Parlament felé Szentpétervárott
©

Ezt a Pesti Hírlap így kommentálta: „A világ Londonból értesül először arról, hogy a cárt lemondatták. Ott tudták meg a leghamarább: már ez is sokat mond. De (…) ott tudták jó előre azt is, hogy puccs készül.” A lap szerint Londonnak „az élelmiszer-zendülések is kapóra jöttek, sőt most már azt a gyanút is bátran ki lehet fejezni, hogy angol ügynökök rendezték ezeket is, mert a nép mindig csak eszköze a titkos diplomáciának.”

Itt nem szabad elfelejtenünk, az Osztrák-Magyar Monarchia ekkor háborúban állt Nagy-Britanniával, a magyar újság állításait bizonyítékkal nem támasztotta alá. Azóta Christopher Reed írt a témáról From Tsar to Soviets című könyvében. Felidézi, hogy az angol nagykövet, Buchanan figyelmeztette bukása előtt a cárt a reformok szükségességére. A brit és a francia nagykövetség kapcsolatot tartott a későbbi ideiglenes kormány embereivel. Ám konkrét bizonyítékot Reed sem szolgáltat a brit beavatkozásra.

A Pesti Hírlap cikke viszont vészjóslóan zárul: „Anglia demokratikus és alkotmányos látszattal akart dolgozni: a trónfosztásnak ne legyen palotaforradalmi katonai jellege, bocsássuk előre a köznépet, hadd jöjjön aztán a duma s csak végül a katonaság.” Ám „könnyen úgy fordulhat, hogy most már a forradalom, az igazi meg fog tudni állni a maga lábán is, miután járni tanították.”

Akár igazak, akár nem a magyar újság egykori feltételezései, az biztos, hogy a cikkszerző látta: a februári forradalom csak a kezdet volt. Az orosz munkásmozgalmat ugyanis sem a németek, sem az angolok nem tudták féken tartani: a munkás- és katonaküldöttek tanácsai (szovjetjei) „kettős hatalmat” alakítottak ki az Ideiglenes Kormánnyal párhuzamosan, ahogyan az majd Mementó-sorozatunk következő részéből kiderül.

A szerző az OSZK – 1956-os Intézet munkatársa.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Drámai mértékben csökkentek a vendégmunkások hazautalásai

Drámai mértékben csökkentek a vendégmunkások hazautalásai

Zsidó Távirati Iroda: Orbán pártpolitikai célokra használja a magyar zsidókat

Zsidó Távirati Iroda: Orbán pártpolitikai célokra használja a magyar zsidókat

Ez a csata nem véres: hatalmas vita alakult ki az EU-ban a műhúsburgerek miatt

Ez a csata nem véres: hatalmas vita alakult ki az EU-ban a műhúsburgerek miatt