Nem volt könnyű dolgunk, amikor a száz évvel ezelőtti, „első nőnapi” eseményeket próbáltuk felidézni Mementó-sorozatunkban. Manapság ugyanis Magyarországon március 8-án ünnepeljük e napot, egy 1917-es oroszországi tüntetés és – talán - egy 1857-es amerikai, New York-i demonstráció nyomán. E két esemény esett – hangsúlyozzuk: talán – március 8-ára.

Talán

A „talán” szó használata nem véletlen: az amerikai eseményt valószínűleg csak utólag találták ki, vagy legalábbis tupírozták fel, hogy az 1950-es években Nyugat-Európában ellensúlyozzák a szovjet-kommunista hagyományokat, és egy olyan „nyugati tradíciót” teremtsenek, amit a francia nő- és munkásmozgalom is nyugodtan ünnepelhet. Erről Liliane Kandel és Françoise Picq írtak 1982-es, francia nyelvű tanulmányukban. A tanulmány lényege, hogy 1857-ben nem zajlott le olyan esemény New Yorkban, ami „kiválthatná” a petrográdi 1917-es női felvonulást, nem mérhető annak jelentőségéhez – ha egyáltalán volt is valami hasonló a tengerentúlon.

Bonyolítja a helyzetet, hogy Nyugat-Európában egyébként sem március 8-án ünnepelték kezdetben a nemzetközi (munkás)nők napját. Az első ilyen rendezvényt 1911. március 19-én tartották kontinensünkön, a megelőző néhány év amerikai (ráadásul februári) sikeres rendezvényei nyomán. Végül is 1911. március 19-én Németországban, Ausztriában, Svájcban és Dániában is a választójogukért tüntettek a nők.

Szovjet nőnapi plakát 1932-ből

Wikipedia

Az éppen száz évvel ezelőtti, 1911. március 8-i vagy a másnapi újságokban mindezek után hiába is keresnénk a nőnap előzményeit. Március 8. csak Lenin oroszországi hatalomra kerülése után vált „nemzetközi” nappá, a kommunista országokban terjedt el ez a szokás, emlékezve az 1917-es petrográdi nőkre. (Világos, hogy egy ilyen eseményt hat évvel korábban, 1911-ben nem nagyon ünnepelhettek meg.)

Egy nőgyűlölőről éppen március 8-án írt a Pesti Napló

Mindazonáltal 1911. március 8-án a Pesti Naplóban megjelent egy „témába vágó” írás. Ennek viszont a nők aligha örültek, hiszen egy nőgyűlölő „gondolatairól” számolt be a lap. „A női nem legújabb ellensége ’Figyelő’ néven teszi közzé előkelő lapokban megfigyeléseit, amely megfigyelések természetesen az író nőgyűlölő elveinek helyes voltát igazolják” – szól a cikk, amely a nők „legújabb ellenségét” így idézte: „Semmi ok arra, hogy a nőket ’gyönge nemnek’ hívják; e nevet ők meg nem érdemlik. Különösen pedig a modern nőre nem illik ez elnevezés, mert hisz a modern nők általában kegyetlen, lelketlen teremtések.”

A szerző, akinek kiléte a Pesti Naplóból nem derül ki, így fogalmazott: „a modern nő lelketlenségét akkor lehet leginkább megfigyelni, ha – bevásárolni megy. Az asszonyok, ha egyébként bármily példás feleségek és anyák is, ha a családi tűzhely mellett valóságos angyalok is, az üzletekben, a kiszolgáló személyzettel és különösen a kiszolgáló női személyzettel szemben felöltik valódi alakjukat, s valami utánozhatatlan, csak ily alkalomra használatos hangsúllyal beszélve, vérig sértik kiszolgáló nőtársaikat, valóságos zsarnokokká válnak. Hihetetlen leleményességgel találnak ki minduntalan olyan mondanivalókat, amivel az agyonfárasztott kiszolgálókat kínozni tudják...”

A cikkből kiderül az is, hogy az „új nőgyűlölő” száz üzleti alkalmazottól kérdezte meg, nőket szolgál-e ki szívesebben, avagy férfiakat. A Pesti Napló szerint „mind a száz esetben ez volt a válasz: férfiakat”. A cikkismertetés így végződik: „Az asszonyok született snobok, s mind meghalnának, ha nem éreztethetnék egymással a rangkülönbséget.”

Egy ausztrál nőnapi felvonulás 1975-ből

Wikipedia

Válasz az emancipációra: a nőgyűlölet

A nőgyűlöletnek – bármennyire avíttnak tűnik is ez a nézetrendszer - a XIX. század végén, a XX. század első éveiben megvolt a sajátos magyarázata. Reakció volt az egyre erősödő emancipációs törekvésekre.

A nők ugyanis egyre erőteljesebben követelték a választójogot, az egyenlő jogokat a férfiakkal. A férfiak közül pedig számos filozófus, pszichológus, író és újságíró próbált vélt vagy valós magyarázatot keresni a nemek közötti egyenlőségre vagy különbözőségre, attól függően, mi volt a véleménye a kérdésben.

A szociáldemokrata női mozgalmakkal szemben Ausztriában és Németországban a társadalmi, biológiai és pszichológiai magyarázatok egyaránt keveredtek a nőgyűlölők oldaláról. Ennek az irányzatnak az egyik legnépszerűbb korabeli képviselője volt az 1903-ban - mindössze 23 évesen - öngyilkosságot elkövető Otto Weininger, akinek Nem és jellem című könyve rendkívül népszerű lett a XX. század első felében.

A híresebb filozófusok közül hatása alá került Wittgenstein is, de természetesen már Weininger előtt is léteztek hasonló eszmefuttatások. Így például a Pesti Napló által ugyancsak említett Schopenhauer is írt e témában a XIX. században, és Nietzsche sem volt mentes a hasonló okfejtésektől. Az irodalomban külföldön talán a svéd Strindberg tartozott a legismertebb nőgyűlölők közé.

Pető Andrea

Pető Andrea, a CEU (Közép-Európai Egyetem) Társadalmi nemek tanszékének egyetemi docense szerint azonban a nőgyűlölet sokkal korábbi jelenség Otto Weiniger fellépésénél. Egyrészt minden nő, aki kilépett a „patriarchal bargain”-ből (vagyis abból a partriarchális alkupozícióból, amely őt a tradicionális társadalmakban körülvette – a szerk.), az gyűlöletessé vált – már a régi görögöktől kezdve. Másrészt Pető szerint a XIX. század végén, a XX. század elején egy olyan férfiasságmodellről volt szó, ami már a modern férfiasság és a nemzetállam kialakulásával jön létre, ahol a nő a veszélyes „other”, vagyis egyszerűen: más.

Az „első igazi nőnap” Európában

A Pesti Napló a nőgyűlölő írás megjelentetése után 13 nappal, 1911. március 21-én, a 12. oldalán számolt be az 1911. március 19-ei, vasárnapi tüntetésekről. A lap így ír a három országban – Ausztriában, Németországban és Svájcban – párhuzamosan lezajlott női akciókról, melyek során a szavazati jogukért tüntettek a nők: „A demonstrációk mindenütt igazán nagyméretűek és imponálók voltak”.

Bécsből azt jelentették, hogy „ott már kora délután a külvárosokból nagy csoportokban gyűlt az asszonysereg a Kaiser Wilhelmsringen lévő Blumensaele helyiségeibe, ahol a gyűlést tartották. A szociáldemokrata asszonyok piros szegfűt tűztek fel”. A Belvárosban találkoztak a csoportok, „s ezrével együttesen folytatták utjokat”. A menetben „Választójogot a nőknek” feliratú táblákat vittek. „Délután félhárom órakor a hatalmas terem már zsúfolva volt s a később érkező csoportok odakünn állottak fel s éltették a nők választói jogát. A gyűlés egyhangúlag fogadta el a koppenhágai kongresszus határozati javaslatát a nők választói joga érdekében.” (Clara Zetkin az 1910-es koppenhágai tanácskozáson vetette fel a nemzetközi nőnap megünneplését Európában is, erre került sor tulajdonképpen 1911 márciusának második felében.)

A Pesti Napló tudósítása szerint a bécsi gyűlés után „megindult a körmenet a Ringstrasséra a városháza felől. Elől haladtak a dalkörök a női választói jog indulóját énekelve. Az utcán mindenfelé rengeteg közönség nézte az impozáns felvonulást.” „A parlament előtt megállott a menet. Egy hang sem hallatszott, csak a női választójogot éltető és követelő táblákat hajtották meg s néhány perc múltán folytatta az utat a sok ezer asszony. A városháza előtt legalább tízezer asszony volt együtt. A rendőrség mindenfelé nyomon követte a körmenetet, de sehol sem volt oka a beavatkozásra. Estefelé oszlott szét a tüntető tömeg” – olvasható a lapban.

Rövidebb tudósítások érkeztek Berlinből is. Eszerint „hatalmas arányú volt a szociáldemokrata nők tüntetése a nők választói jogáért. A fővárosban kerületenkint tartottak gyűléseket a szociáldemokraták, de a vidéken is mindenütt meeting volt”. Zürichből pedig ezt táviratozták: „Svájc minden nagyobb városában tüntető körmenetet rendeztek az asszonyok és gyűléseket tartottak a nők választói jogáért. A meetingeken azonos szövegű határozatokat hoztak.”

A XX. század eleji nyugat-európai nő- és munkásmozgalmi törekvésekkel kapcsolatban Pető Andrea, a CEU kutatója a hvg.hu-nak hangsúlyozta: a nőnap kezdetben a „női fizetett munkavállalással kapcsolatos ünnep” volt. Pető felhívta a figyelmet egy paradoxonra is: a feministák például női választójogot akartak, a szocdemek viszont az általános választójogért álltak ki.