Ez "a bukott banánköztársaság" zenében maradandót alkotott eddig 2017-ben
Nem is tudjuk, mikor volt utoljára olyan év a hazai könnyűzenében, amikor már az első hat hónapban számos alkalommal bólinthattunk jólesően egy-egy hazai nagylemez meghallgatása után. Itt és most elmondjuk, szerintünk melyek voltak 2017 első félévének legjobb magyar albumai – hat hónap, hat lemez, stílszerűen.
A mostani, minőségi lemezekben hemzsegő időszak azért is különleges, mert az izgalmas hazai popzene médiafelületei látványosan csökkentek az elmúlt időszakban (erről többször megemlékeztünk már), ez azonban, úgy tűnik, nem szegi kedvét az alkotóknak, és nem áll útjában az alkotásnak.
Felső Tízezer: Új városok épülnek EP
Sallai László az egyik legkomolyabb hazai zenekarhalmozó e pillanatban – a Felső Tízezer mellett: Galaxisok, The Sommersault Boy, Zombie Girlfriend, Dessert For Dinosaurs –, de talán nem tévedünk, ha a Felső Tízezer mellé tesszük az anyazenekar jelzőt. Az F10 2015-ben Normális élet című lemezanyagával törte át az ismertségi küszöböt, megszilárdította zenekari felállását, egyre többet koncertezett, idén pedig kihozta a két évvel korábbi nagylemez méltó folytatását, amely ugyan közel sem egy teljes nagylemez, ám mi a mai zenekiadási/zenehallgatási/értelmezési szokások összefüggésében úgy kezeljük, mint nagyobb egységet.
Az egyszerre csilingelős, markáns gitárpopos, sőt, fülbemászó lemezanyag, mely Lázár Domokos produceri irányításával (Esti Kornél, Pegazusok Nem Léteznek, de ő gondozta az idei Szabó Benedek és a Galaxisok-albumot is) készült, a szokásos személyes, érzelmes, megindító, kissé nosztalgikus, de az eddig ismert Sallai-univerzumra jellemző megfelelő mennyiségű iróniával és humorral megfűszerezett, egyben emlékezetes és fülbemászó dalok gyűjteménye. Ha az inkriminált kifejezés nem volna sokszorosan devalvált kifejezés, azt mondanánk: fokozottan szerethető. Így inkább azt mondjuk, mi nagyon bírjuk, sőt azt gondoljuk, még az eddiginél is több van benne.
A teljes lemezt itt lehet meghallgatni.
Elefánt: Minden
Ha nagyon frappánsak akarnánk lenni, azt mondanánk, azért Minden az Elefánt legújabb – a hvg.hu Kultúra rovatában bemutatott – lemezének a címe, mert minden van rajta a hiphoptól és a slampoetrytől a gitárpopig, az elektronikáig, a sanzonig és a punkig. Persze az Elefánt nem az a zenekar, amely azt gondolja magáról, hogy mindenhez IS ért, és nem is olyan alkotóközösség, amely minden stílus minden kicsit boltjába úgy trappol be, mint elefánt a porcelánboltba, azt viszont bátran kijelenthetjük, hogy az Elefánt szenvedélyes világa stílusokra való tekintet nélkül a mindent akarja átölelni, ezért is van ez az elképesztő habzsolás, ami a zenei fogalmazásmódokat illeti.
Ami persze a legfontosabb: Szendrői Csabáéknak ez a kategorizálhatatlan sokszínűség jól is áll. Eddig is ott voltak a hazai középzenekarok felső kategóriájában, láthattuk őket a fontos klubokban és fontos fesztiválokon, szerepeltek a Nagy-szín-pad tehetségmutatón, és eddig is többször elhangzott, hogy már csak egy nagyobbacska ugrás kellene ahhoz, hogy tényleg befussanak. A Minden és a lemez megjelenését követő időszak tétje ez: lép-e majd szintet a koncerteken eddig is igen erős, de mostanság még annál is ütősebb szombathelyi gyökerű zenekar.
A teljes lemezt itt lehet meghallgatni.
Sör és Fű: Spontán ÉletFlessek
Két nagylemez után (Enter the SÉF, Zarathustra) idén egy lazább, sokszínűbb, érezhetően új zenei irányokba kacsintgató mixtape-pel jelentkezett az angyalföldi, maszkos hiphoptrió, a Sör és Fű, amely ismét felvillantotta a reményt, hogy az underground hiphop talán felélénkíti az amúgy sokszor saját köreit újra és újra végigjáró magyar független színteret. A SÉF eddig is az éjszakai nagy megfejtések egyik sűrűn előkerülő neve volt, ha ígéretes magyar produkciókra terelődött szó, de a kollektíva tagjait nem féltjük attól, ha szélesebb réteg ismeri meg őket, hiszen nem csak a maszkokkal utasítják el, hogy ismert arcokká váljanak. "Nem szeretjük a hype-ot. Téves következtetéseket vonhat le belőle az ember, és fals elvárásokat támaszthat velünk szemben. Csak a legjobb zenéket akarjuk csinálni a lehetőségeinkhez képest" – nyilatkozták még korábban a Lángoló gitároknak.
A Spontán ÉletFlessek, hájp ide vagy oda, több szempontból is kiemelkedő alkotás. Egyrészt a mindig megbízható minőséget képviselő Zomblaze mellett több eltérő stílusú alapot készítő producer is megjelenik a mixtape-en, így a traptól a jazzen keresztül sok hatás olvad itt egybe, és a behívott közreműködők is kitesznek magukért, így a szövegek hol egyből arcul csapnak, hol csak sokadik hallgatásra nyerik el igazán értelmüket (a cikk "bukott banánköztársaságos" címét is részben innen kölcsönöztük). Főleg a mixtape második fele lett erős: a Nagyképű, a Módszertan, a Szélmalom és a Hol van szinte észrevétlenül kúszik kitörölhetetlenül a fülbe.
A teljes lemezt itt lehet meghallgatni.
Szabó Benedek és a Galaxisok: Focipályákon sétálsz át éjszaka
Nem nagy ferdítés, ha azt mondjuk, a Focipályákon első igazi Galaxisok-lemez, hiszen Szabó Benedekék első két nagylemezét még csak ketten, majd hárman játszották fel, most viszont teljes zenekari felvételeket vezényelt le a fentebb már említett Lázár Domokos. A legszebb éveink csehtamásos, akusztikus zakatolását felváltotta az elektromos gitárok csilingelése, a háromnegyedet a négynegyed, a nagyvárosi fiatalok generációs problémáit pedig a filmszerű emlékképek. Igaz, közben a zenekar is szintet lépett, kötött pulcsis kultbandából minden valamirevaló fesztivál alapvető fellépőjévé, így külön izgalmas, hogy harmadjára már egy sokkal eklektikusabb dalválogatást raktak elénk.
A Boldoggá akarlak tenni (de nem tudom, hogy kell) konkrétan a kétezres évek legelejét idéző tökéletes poppunksláger, az Olasz film (töredék) című dalt bármelyik britpop-zenekar felkarolta volna, a Fehér földek egy őszinte, dobgépes lo-fi mantra, az Innen el esetében pedig fél perc után alig hisszük el, hogy nem Thom Yorke hangja kúszik be 1995-ből. Szabónál hitelesebb fiatal dalszövegírója pedig továbbra sincs nagyon Budapestnek, így a lemezhez mellékelt vallomás minden szavát érezzük a dalokon: "A felvételek ideje alatt az alkotók többször leszoktak a cigarettáról és az ivásról, vegetáriánusok lettek, nyugtatót szedtek, lefogytak, meghíztak, szerelembe estek, elköltöztek, utálták és szerették az életüket, de végül túlélték a zűrzavaros kétezertizenhatos évet, aminél soha nem volt még hosszabb."
A teljes lemezt itt lehet meghallgatni.
Óriás: Minden villany ég
"Azt akarjuk, hogy ne legyen kényelmes megcsinálni ezt az albumot", mondta Örményi Ákos, az Óriás basszusgitárosa tavaly, amikor a zenekar 10 éves születésnapján beszélgettünk velük. Érdekes pillanatban kaptuk el akkor őket. Az Óriás akkor már éppen túl volt egy válságos korszakon, és az új lemez készítése éppenséggel afféle terápiás tevékenységnek is volt gondolható; "Aki azt mondja, hogy nincsenek hullámvölgyek egy zenekar életében, az hazudik. Rendbe kellett tenni, hogy ugyanazt gondoljuk-e az Óriás jövőjéről. Pont egy olyan időszak végén voltunk, amikor a zenekar tette a dolgát, de a sokak által sugallt előrelépés nem történt meg", mondta Egyedi Péter, s azt is elmesélte nekünk a készülő új lemezről, hogy olyan zenét szeretnének csinálni, ami megint lázba hozza mindannyiukat, felpezsdíti a kreatív energiákat, és korszerű.
Ami az azóta megismert végeredményt illeti, nos, hogy feltétlenül vagy szabályszerűen kell-e egy zenekarnak az "életveszély", vagy a kvázi-újrakezdés ahhoz, hogy elkészítse fennállása fő művét, azt nem mernénk kijelenteni, az viszont egészen biztos, hogy Egyediék a zenekar történetének legjobb nagylemezét készítették el. Az addig is kitűnő koncertzenekarként és szimpatikus együttesként számon tartott, indulásakor ígéretesen startoló, később kissé a mezőnybe beleszürkülő zenekar a bátran kísérletező Minden villany ég című lemezzel markánsan megújította önmagát, a dalszerzés frontján is a legjobbat hozta ki magából, de az addig is karakteres szövegírónak számító Egyedi lírikusként is szintet lépett. A végeredmény egy erős és szívhez szóló album, nem csak az idei év, de az elmúlt évek egyik legjobb hazai albuma.
A teljes lemezt itt lehet meghallgatni.
Kiscsillag: Semmi konferencia
Bár a Semmi konferencia tavaly április színházi premierjétől nem voltunk elájulva, azt már akkor megjósoltuk, hogy az abban szereplő új dalokból készülő album valószínűleg a legjobb Kiscsillag-album lesz. És nem tévedtünk, a 2017-ben megjelent a darabbal azonos című lemez elképesztően nagyszabású, sokszínű, izgalmas 46 perc lett. A színházi rockoperácskán vendégénekesek adták elő a dalok döntő részét, Lovasiék azonban végül úgy döntöttek az albumon maguk (mármint a szerző és időnként Leskovits Gábor) ragadnak mikrofont.
A Kiscsillag ötödik lemezének zeneileg bátor húzásait már megelőlegezte a 2014-es Szeles fordulata, amikor szakítottak az első három, a Kispál és a Borztól hozzáállásban és megszólalásban is direkt eltávolodó, garázsos gitárzenekar stílusától (erről itt írtunk bővebben). A Semmi konferencián – főleg a színházas alapkoncepció miatt – a hagyományos popzenei dalszerkezeteket felrúgó számok sorakoznak, hangsúlyosabb szerepet kapnak a billentyűs hangszerek, a vonós betétek.
Mint Lovasi András korábban a hvg.hu-nak elmondta, ő mindig is konceptalbumokban gondolkodott, csak ez mások számára nem derült ki, hát itt most ez nem kérdés. A kérdés inkább az volt, hogy egy színházi darabhoz írt dalcsokor hogy él meg azok számára, akik csak a dalokat hallják – színházi történet nélkül. És azért az egyik legerősebb idei album a Semmi konferencia, mert ez sikerült: a dalok akkor is működnek, ha semmit nem tudunk a színházi sztoriról.
A Lovasi-szövegekbe szokás szerint sok mindent beleképzelhet a hallgató, elgondolkodtatnak, miközben cseppet sem túlságosan komolykodók. Azért időnként elindul annak a bizonyos hidegnek a futkosása a hátunkon. Például a (szerintünk a Lovasi-életmű egyik legjobb dalában) a Dermesztő hallgatása közben, amelyben hatalmas fekete Audikkal suhannak át a vidékünkön a fontos emberek, akiket nem kell gyűlölni, mert „nem tudják, mit cselekeznek”, és egyébként is örüljünk, hogy ezen a környéken még egyáltalán keresztülmerészkedik valaki. Vagy gyönyörű, elszállós Táncoslányok közben, ahol egy füstölgő diszkó után „fújja a szél a táncoslányok finom hamuját”.
De van az albumon hagyományosabb, beindulósabb, rockosabb dal (Lesz egy hely), egy különleges, vurstlis, keringő (Dzsenifer), egy különös, megmondós induló (Nincs igazság), vagy egy beatleses zárószám (Nálad tényleg).
A Semmi konferencia többször hallgatós, mindig új dolgokat felfedezős, a különböző hangulatunkra mindig rezonálós album, amely nem hiányozhat az esztendő első felének legjobb lemezei-listájáról, de – gyaníthatóan – az évtized legjobbjai közül sem.
A teljes lemezt itt lehet meghallgatni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
"Bágyadt ágyúgolyókon szőke nők repülnek" – Kiscsillag-lemezpremier
Semmi konferencia című lemezén a Kiscsillag legalább a dalok 70 százalékában szembemegy azzal, ahogy ma a popzenéről gondolkodunk – állítja Lovasi András, aki szerint pályafutása során mostanra állt össze először olyan zenekar, amely a leginkább képes megvalósítani a fejében lévő elképzeléseket. A színházi előadás dalaiból összeálló, az eddig legsokszínűbb Kiscsillag-albumot először itt hallgathatja meg teljes egészében.
"Próbálok viccesnek tűnni, de belül sírok" – Elefánt-lemezpremier
Saiiddal közösen felvett hiphopos nyitány, dühös punk, elektropop, csendes, lírai kezdésből káoszba forduló dal – összeszedni is nehéz, mennyi ízt mutat meg magából az Elefánt zenekar, legújabb, Minden című albumán. A szélsőségek között mozgó lemezt a zenekar tagjaival közösen veséztük ki, akik szerint ezeknek a daloknak már nem számít, hogy szólnak-e rádiókban, mivel a közönségük sem ott keresi a jó zenéket.
