"Érzelmes blues. Minden, ami A mollban van, és jó dallamú, azt szeretem" – jellemezte saját dalait korábban egy ritka (talán egyetlen hosszabb?), vele készített interjúban Chelou, aki először 2014-ben tűnt fel egy saját hálószobájában, egyedül rögzített EP-vel, amely aztán néhány BBC rádiós szerkesztő mellett az Elbow frontemberét, a BBC-n szintén saját rádióműsort vezető Guy Garvey-t is elvarázsolta.

A London zeneileg mindig pezsgő negyedében, Camdenben felnövő Chelou számára az igazi áttörtést azonban a 2016-ban kiadott két dal, a Don't Hate On Me és a Halfway To Nowhere animációs klipje hozta meg, ami után 2017-ben már az addig csak leginkább Londonban fellépő művész európai turnéra indulhatott.

Az európai turnét indító budapesti fellépés előtt azonban saját személyiségének tudatos háttérbe szorítása miatt alig lehetett tudni, hogy valójában mire is lehet számítani egy Chelou-koncerten. Mert Chelou saját bevallása szerint amellett, hogy apja lemezboltjában lógott, tizenévesként is fellépett a camdeni kocsmákban, és hiába vitte előzenekarnak a Sonic Youth-tag Thurston Moore szólóturnéjára, az önálló európai klubturné azért más lépték egy lo-fi előadó számára.

Az élőben egy dobossal kiegészülő Chelou végül ugyanaz a sebezhető, szégyenlős, befelé figyelő előadó volt, amit dalai is előrevetítettek – az A38 közönségének nagy része is érezte, hogy elkél a biztatás az érehetően zavarban lévő zenésznek. Chelou a feltörekvő előadóknál szinte kötelező önpromóció után is szinte elbújt volna a szégyentől, mint ahogy egyperces gitáráthangolását is úgy vezette fel, hogy "általában van egy másik gitár nálam, de most nem volt pénzünk elhozni".

Fülöp Máté

Nyilván ez a szégyenlősség is a Chelou-univerzum szerves része, de a saját dalok előadása közben ez a megilletődöttség eltűnt. Ettől az ihletett előadásmódtól pedig a közönség is egyre jobban ráhangolódott a sejtelmes klipekből ismerős "hálószoba-slágerekre", például az első komolyabb sikereket hozó The Quietre, a You're So Goodra, hogy a frissebb dalokkal végleg zsebre vágja a pesti közönséget Chelou.

Kicsit ismerős volt a koncert végi tanácstalan csend: talán Benjamin Clementine 2014-es A38-as koncertjén lehetett hasonló, hezitálást tükröző tekinteteket látni, amik azt kérdezték: most ez ügyes blöff, vagy kicsit varászlat volt?

Inkább az utóbbi, és azon sem lepődnék meg, ha néhány év múlva már nem a The xx Intro c. dala, hanem valamelyik Chelou-szám bukkanna fel a "zenék szeretkezéshez" listák élén.

Fülöp Máté