szerző:
Gócza Anita

A szüleink-nagyszüleink úgy voltak bátrak, hogy itt voltak a szovjet tankok, és ha ellenálltak, a börtönt, bizonyos időszakokban a kivégzést kockáztatták. Ehhez képest most sehol egy idegen hatalom, sehol egy páncélos, sokan mégis a félelemre hivatkoznak, noha csak a kényelmüket féltik - mondja Lengyel Anna, a PanoDráma alapító-vezetője a Rózsa Milán aktivista emlékére készült, a Trafóban bemutatott A csodát magunktól kell várni című PanoDráma-darabról. A darab dramaturgjaival, Garai Judittal és Hárs Annával, valamint Lengyel Annával beszélgettünk.

hvg.hu: Az egyébként jelentéktelen mondatoknak is súlya lesz attól, hogy tudom, konkrét emberek mondatait hallom a színpadról, a saját nevüket viselő interjúalanyok adott esetben ott ülnek mellettem a színházban. Ez fogta meg önöket is a verbatim (szó szerinti dokumentumszínház) műfajban?

Garai Judit: Dramaturgként élőbeszéddel dolgozni felemelő és izgalmas munka: az élőbeszéd minden „hibája”, esetlensége, színei, elszólásai együtt olyan erőt képviselnek, amit más típusú szöveg nem tud sugározni. A verbatim módszer sajátja, hogy a darab kizárólag szó szerinti anyagok felhasználásával készül. Az elkészített interjúkba vagy a fölhasznált szövegekbe semmit nem írunk bele, nem változtathatunk rajtuk, csak húzhatunk, illetve a sorrendet variálhatjuk. Minden interjúalany visszakapja a szöveget átnézésre, és ugyan ő sem írhat át semmit, de mondhatja azt, hogy ezt a mondatot nem akarom a színpadról hallani. Eddig csak kétszer fordult elő, hogy valaki letiltotta a saját szövegét.

hvg.hu: Azért már az interjúalanyok kiválasztásával is döntést hoznak, és nyilván sűríteni, tömöríteni is kell.

Hárs Anna: Vannak praktikus szempontok, hiszen egy színházi előadásnak kell létrejönnie, és morális megfontolásokat is figyelembe kell vennünk, amikor döntünk arról, hogy valami bekerül-e vagy sem. Ezért is szerencsés, hogy hárman vagyunk, mert időnként heves viták előzik meg a végleges szövegkönyv kialakulását.

Lengyel Anna: Vannak bizonyos témák, amelyeknél nehéz elképzelni, hogy egy drámaíró frissen – mert ez is fontos tényező – tudna olyan hitelesen, húsba vágóan reagálni egy történésre, mint a verbatim műfaj. Ilyen volt például a romagyilkosságok témája, amivel az első darabunk, a Szóról szóra foglalkozott.

©

hvg.hu: Nyilván nehéz a közelmúltunkról nem elfogultan, távolságot tartva írni, de tényleg lehetetlen lenne?  A szemtanú-átélő ugyanúgy tévedhet a mondataiban, mint egy drámaíró.

H. A.: Egy interjúalany nem tévedhet, mert azt mondja, amit gondol. Mi nem is állítjuk, hogy az a kizárólagos igazság, amit valaki mond, az csupán az ő igazsága. Többször előfordult, hogy ketten különbözőképpen emlékeztek ugyanarra, ilyenkor mi nem döntünk, mindkét nézet belekerül az előadásba. Az is lehetséges persze, hogy valaki hazudik. Az, hogy az interjúalanyaink mit és hogyan mondanak el nekünk, illetve áttételesen a közönségnek, legalább annyira szól róluk, mint arról, amiről beszélnek. A Szóról szóra esetében az is lényeges volt, hogy városi értelmiségiként egy ismeretlen világba csöppentünk, feltárult egy teljesen eltérő gondolkodásmód.  A vidéki, többnyire mélyszegénységben élő romák másképp fogalmaznak, erőteljes és kifejező képeket használnak, ami már önmagában elementáris erejűvé teszi a szöveget.

hvg.hu: Ehhez képest Rózsa Milán aktivista környezete ismerősebb közeg.

G. J.: Igen, az aktivisták hozzánk hasonlóan gondolkoznak társadalmi kérdésekről, de – és ez az előadás egyik legfontosabb pontja – ők nemcsak gondolják, hanem a hétköznapokban aktívan képviselik is mindezt. Azt a kérdést szeretnénk feltenni, magunknak is, no meg mindenki másnak, hogy mit teszünk azért, hogy a társadalom helyzetén javítsunk. Elgondolkoztatni a nézőket arról, hogy az aktivistákhoz viszonyítva hol vannak a mi határaink, és át tudjuk-e lépni őket.

Rózsa Milán
Rózsa Milán az Együtt-PM volt aktivistája, 26 évesen, 2014 novemberében vetette magát egy vonat elé. Korábban egy tüntetésen felmászott a Sándor-palota erkélyére, és az orosz nagykövetség udvarára is bemászott egy melegjogi demonstráción. Később a Fidesz-székháznál tüntetett, ahol a rendőrség előállította. Róla szóló cikkeinket ide kattintva olvashatja el.

hvg.hu: Miért tűnt úgy, hogy Rózsa Milán személyes sorsa ideális alapanyag ezeknek a témáknak a megvitatására?

H. A.: Mindig az volt a célkitűzésünk, hogy komplex témákat találjunk, amikor több dologról is tudunk beszélni egy előadásban. A csodát magunktól kell várni esetében eleinte sokkal nagyobb teret szántunk a meleg tematikának, azután ez a rész kevésbé lett meghatározó az aktivizmus mellett.

L. A.: A melegség kapcsán azért azt fontos elmondani, hogy ez a téma már régóta foglalkoztat minket, csináltunk is egy hét próbával egy elég mélyre menő szcenírozott felolvasást Moisés Kaufman A Laramie-projekt című drámájából, amely egy 1998-as amerikai esetet dolgoz fel: egy fiút meggyilkolt két egyetemista társa csak azért, mert meleg volt. Az áldozat szülei létrehoztak egy alapítványt, és nagyszabású felvilágosító kampányba kezdtek, mert a történtek után az derült ki számukra, hogy a kisvárosukban, Laramie-ben nem is az volt a probléma, hogy tombolt a homofóbia, egyszerűen csak közömbösek voltak az emberek egymás iránt, az „élni és élni hagyni” ideológia jegyében mindenki csak a saját dolgaival foglalkozott.  Kaufmanék másfél évig interjúztak a helyszínen, és az interjúkból született egy verbatim darab, ami a mai napig a második leggyakrabban játszott hazai dráma az USA-ban. És a legfontosabb: egyértelműen ennek a darabnak is köszönhető, hogy 2008-tól  Amerikában a homofóbia  gyűlölet-bűncselekménynek számít. Ez az egész történet jól példázza azt – ami amúgy az én személyes meggyőződésem is –, hogy a színház igenis képes hatni a társadalomra.

©

hvg.hu: Magukra is mozgósító erővel hatottak  az aktivistákkal készített interjúk?

H. A.: Talán az egyik legfontosabb tanulsága ezeknek a beszélgetéseknek, ne higgyük azt, hogy ténylegesen tettünk valamit azzal, hogy kimentünk tüntetni a Kossuth térre.  Hajlamosak vagyunk belekényelmesedni ezekbe a demonstrációkba –  én is abszolút találva éreztem magam ebben a tekintetben –, morgunk, elégedetlenkedünk, megbeszéljük egymással, hogy ez így nem mehet tovább, de csak annyit teszünk, hogy kimegyünk tüntetni, aminek azután nincs semmilyen következménye.

hvg.hu: Az előadás egyik erőssége, hogy nem emeli piedesztálra Rózsa Milánt, nem egy márványszobor, hanem egy hús-vér ember „rakódik össze” előttünk a színpadon. Hogy érzik, megismerhető egy ember ezekből a mozaik-kockákból?

G. J.: Valóban több negatív dolog is elhangzik róla, ellentmondásos figura volt, de nagyon fontos, hogy nem az a cél, hogy mi most megmutassuk, ilyen volt Rózsa Milán. Ezek szubjektív visszaemlékezések. Egyébként sokan elmondták, hogy Milánból életében is csak mozaikokat láttak a körülötte élők, csak egy kis szeletét ismerték a személyiségének.

L. A.: Azt azért ki kell mondani, hogy kivételes ember volt: okos, sugárzó, karizmatikus, intelligens, remekül tudott beszélni és sokakat megihletett.

H. A.: Arra törekedtünk, hogy ezekből a puzzle-darabokból egy olyasmi alakot rajzoljunk ki, amelyet valóságosnak érzünk. De ezen túl nem tudunk menni.

hvg.hu: A darab egyik alapkérdése – amit egyébként ki is mond az egyik szereplő –, hogy rakhatunk-e ekkora terhet ezekre az aktivistákra. Számomra azért kérdés, hogy mi rakjuk-e rájuk a terhet, vagy ők saját magukra azért, mert nem tudnak másképp működni.

H. A.: Nyilván kell ahhoz egy lelki alkat, hogy ezt valaki csinálni tudja és akarja. Nagyon erős bennük a társadalmi igazságérzet és a hit, hogy a dolgok változhatnak, ha teszünk értük. A mi felelősségünk abban áll – ha már nem vagyunk elég bátrak és elszántak az aktivizmushoz, hogy ott álljunk mögöttük, amikor erre van szükség. Az egyik interjúalany is beszél arról, hogy mekkora erőt ad nekik, amikor érzik a támogatást, hogy ha egyet lépnek előre, akkor mozdul mögöttük a tömeg.

L. A.: A darabból kiderül, hogy még a közvetlen környezete se tudta Milánról például, hogy vagdossa magát. Az „ügy” annyira fontossá válik ezeknek az embereknek, hogy már saját maguk se számítanak. Ezt kellene észrevennie a környezetnek, mindazoknak, akik azt gondoljuk, hogy értünk is harcolnak, és megpróbálni segíteni.

©

hvg.hu: Az a mondat is elhangzik, hogy ha „saját magunkra nem vagyunk képesek vigyázni, akkor hogy tudnánk bármit jól csinálni”. Nem lehet, hogy azért nem tudjuk megvédeni őket, mert önmaguktól kellene, az meg ugye nem megy?!

L. A.: Én nem értek egyet azzal, hogy nem lehet önmagától megvédeni valakit. Mondok egy példát: van egy nagyon kedves barátom, aki komoly alkoholista, bár nem hajlandó szembesülni a ténnyel. Ettől még nekem kutya kötelességem a saját eszközeimmel szembesíteni, és rábeszélni, hogy szakember segítségét kérje. Persze ő dönt arról, hogy mit csinál, de azért az óriási különbség, hogy  kap-e segítséget vagy nem. Az a kérdés, hogy észreveszed-e valakin, ha a csuklóján vágások vannak, az anorexiáson, hogy nagyon sovány, hogy odafigyelsz-e rá, és elkezded-e finoman kérdezgetni, vagy úgy gondolod, hogy ez nem a te dolgod, mi közöd hozzá, majd valaki más megoldja.

G. J.: Az aktivizmusra visszatérve, az is nagyon fontos lenne, hogy pontosan ismerjük a demokratikus jogainkat, hogy mi ellen hogyan emelhetjük fel a szavunkat. Hogy tudjuk, mit tehetünk meg és mit nem!

L. A.: A rendszerrel szemben kritikus emberektől is gyakran hallani azt a mondatot, hogy az ország úgynevezett vezetőit demokratikusan megválasztotta a többség, nincs mit tennünk. Pedig ez nem igaz, hiszen a demokráciának nem a választás az egyetlen eszköze. Lehet petíciót írni, tüntetni, sztrájkolni, népszavazást kiíratni, a hazai és a nemzetközi sajtóhoz fordulni, vagy éppen színházat csinálni. Kulcsfontosságúnak tartom a darabban és az aktivisták életében központi szerepet játszó polgári engedetlenséget. A törvény betűjét a tiltakozásnak ez a formája megsérti, ugyanakkor ha a törvény szellemét vizsgáljuk, akkor mégis megengedhető, sőt tágabb kontextusban egyenesen törvényes, amit tesznek. Lényegesnek tartom, hogy ezzel tisztában legyen egy átlag magyar választó is.

Az én szüleim nemzedéke úgy volt bátor, hogy itt voltak a szovjet tankok, hogy az egyik leghatalmasabb hadsereg megszállva tartotta az országot. És ha ellenálltál, akkor a börtönt, és bizonyos időszakokban a kivégzést kockáztattad. Ehhez képest most sehol egy idegen hatalom, sehol egy páncélos, sokan mégis a félelemre hivatkoznak, noha csak a kényelmüket féltik. Ami körülöttünk van, azt magunknak csináltuk. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy sikerült ennyire elgyávulnunk.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!