hvg.hu: Egy gyerek azt tartja természetesnek, amit otthon lát, ahogyan a környezete a többiekkel szemben megnyilvánul. Mikor jött el az első pillanat, amikor egy román többségű társadalomban élő magyarként azt érezte, hogy a gyűlölet mérgező?

Papp Sándor Zsigmond: Sokáig egyáltalán nem vettem észre a gyűlöletet, és az sem merült fel bennem, hogy hosszú távú hatása lehet. Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy megkérdőjelezzem azokat az alapvetéseket, amelyeket otthonról hoztam.

hvg.hu: A családjában volt egyébként ellenpólusa ennek a gyűlöletnek?

P. S. Zs.: Igen, az apám rugalmasabb volt ebben a tekintetben, neki nem volt különösebb baja a románokkal. Talán azért is, mert a mostohaapja – akit egyébként nem szeretett az iszákossága miatt – román volt. Egyébként anyai nagyapámnak a személyes sorsa is magyarázhatja az érzéseit, hiszen végig kellett néznie, ahogy a román állam mindent elvett a nagypolgári családjától: a cukorkagyárukat, a villájukat, a megélhetésüket, a múltjukat. Az már más kérdés, hogy ha Magyarországon éltek volna, akkor a magyar állam tette volna meg velük ugyanezt, de ebbe ő sose gondolt bele.

Reviczky Zsolt

A kérdésre visszatérve, egyszer csak azt vettem észre, hogy elkezd zavarni az, ahogy anyám reagál a dolgokra. Gyakran néztünk apámmal sportközvetítéseket a tévében, és ilyenkor az ember önkéntelenül is drukkolni kezd. Ha egy olimpiai számban nem volt magyar versenyző, akkor elkezdtünk szurkolni a románnak. Anyám ezt egyre élesebben tette szóvá, és volt egy pont, amikor azt éreztem, milyen rossz, hogy nem tud osztozni az örömben. Persze van egy érdekes aspektusa ennek is, merthogy Szatmáron – ahol felnőttem – a helyi focicsapatban számos magyar játékos is játszott, köztük az osztálytársaim. De a bukaresti csapatban is voltak magyarok, sőt még a román válogatottban is.

Akkor most meddig magyar a román?

hvg.hu: Az édesanyja hogyan oldotta fel ezt az ellentmondást?

P. S. Zs.: Sehogy, őt ezek a nüanszok nem érdekelték. A gyűlölet nem igazán érzékeny az árnyalatokra. Ezek a játékosok a románoknak szereztek dicsőséget, tehát románok voltak egytől egyig. Ráadásul mivel anyám ezt a gyűlöletet az apjától örökölte, nyilvánvaló volt, hogy én következem a sorban. Ebbe a konfrontatív gyűlöletbe ugyanakkor igazságérzet is vegyült, meg egy kis adag jogos félelem, nem pusztán rosszindulatról volt szó.

hvg.hu: A regényben is van egy ilyen szurkolós jelenet. Kevés érzékletesebb példát tudok annak megmutatására, mit jelent határon túlinak lenni, mennyire komplex, hétköznapi frusztrációkkal kell megbirkózni annak, aki oda született.

P. S. Zs.: Pontosan azt akartam érzékeltetni, hogy a mindennapok szintjén mit jelent ez. Ugyanezért tettem bele a Semmi kis életekbe egy vegyes házasságot, hogy meg tudjam mutatni a törésvonalakat. Mellesleg annak a könyvnek az írásakor jutott eszembe, hogy érdemes lenne ennek a problémának egy teljes regényt szentelni.

hvg.hu: Ezt a könyvet hat éve kezdte el írni, ehhez képest az olvasónak sokszor az az érzése, hogy az abszolút jelenről szól, hasonló külső és belső gyűlöletek között élünk. Mintha a regényt utolérte volna az idő...

P. S. Zs.: Nekem is elképesztő érzés volt szembesülni ezzel. A történet nagy része Moldvában játszódik, színromán vidéken. Egyébként is mindig megfordul az ember fejében írás közben, hogy jól választott-e témát, kit fog ez érdekelni, hiszen annyi ilyen erdélyi családtörténet van már. De persze írtam tovább a könyvet, azután egyszer csak kitekintettem az írói barlangomból, és azt láttam, hogy az a gyűlölet, amiről írok, amit csak a papírnak szántam, megint itt van. Mintha a regény világa átköltözött volna a valóságba, csak a „román” szót kellett hirtelen „migránsra” cserélni.

Reviczky Zsolt

Ha belegondol, az is irracionális, hogy most én is migránst mondok, ahelyett, hogy menekültekről beszélnék. Így veszi át az ember önkéntelenül is a szóhasználatot, miközben az ideológiától próbál távolságot tartani. Nálunk Erdélyben a románokat egy idő óta oláhoknak nevezik. Nehéz normális párbeszédet folytatni, ha elfogadjuk és használjuk a címkéket.

Amíg újra és újra kimondjuk ezeket a szavakat, addig önkéntelenül is visszük tovább a beléjük préselt gyűlöletet.

hvg.hu: Van egy másik fontos jelenet a könyvben, amikor a nagymama, Teréz és az anya, Mária vitatkoznak annak apropóján, hogy egy ismerős gyerekét nem vették fel a zeneművészetire, pedig nagyon jól zongorázik. Két élesen elkülönülő reakció van: Teréz próbálja elbagatellizálni a dolgokat, a homokba dugja a fejét, nem akarja látni, hogy mi veszi körül. Ezzel szemben áll Mária meg nem alkuvó gyűlölete. Tényleg csak ez a két reakció lehetséges?

P. S. Zs.: Nem, de a regény szempontjából a többi unalmas, mert hát hogyan lehetne megírni azt a gyógyulási folyamatot, amelyen én is keresztülmentem. Az ember leül olvasni, tájékozódni, és egy idő után azt veszi észre, hogy önkéntelenül is nyitottá válik annak a kultúrának az irányába, amelyet korábban megvetett. De csak ez az út vezet ki a gyűlöletből.

hvg.hu: Önnek mennyi ideig tartott ez a folyamat?

P.S.Zs.: Nem tudom pontosan, évekig. Viszont abban biztos vagyok, hogy akkor kezdődött el, amikor felismertem magamban az anyám mondatait: egyszerűen kicsúsztak a számon meccs közben. És akkor megijedtem, mert azt tudtam, hogy így nem beszélhet az az ember, akivé szeretnék lenni. Elkezdtem román filmeket nézni, könyveket olvasni, és onnantól fokozatosan megváltoztak az érzéseim: egy kicsit mintha én is románná váltam volna. Ebben a térségben amúgy sincsenek vegytiszta identitások. Bennem is mindenféle vérvonal kígyózik.

hvg.hu: Ha a családja és az ön saját élményeit nézzük, kínálja magát az az olvasat, hogy csak veszteségként, fájdalomként, hiányként lehet megélni azt a tényt, hogy valaki magyarként Romániában születik. Elég, ha csak a nyelv felől közelítünk: nem adatik meg az „anyanyelvben élni”.

P. S. Zs.: Az tény, hogy felszabadító érzés volt Budapesten lenni és magyar szinkronnal filmet nézni például. De utólag mindennek meglátja az ember a jó oldalát is, mert azért nyereség is van: az a fajta multikulturalitás, amelyet magával hoz onnan az ember a sejtjeiben úgy, hogy szinte nem is tud róla. Amikor elkezdtem járni Európát, hamar rájöttem, hogy a román nyelv mennyire segít a boldogulásban. Majdhogynem érted a fél világot. De persze minden erdélyi magyarnak van egy traumatikus és frusztrált időszaka, amikor szembesül a történelemmel, és rájön, hogy vagy feldolgozza ezt, vagy örök életében a sérelmeinken rágódhat.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Fel lehet ezt dolgozni? Önnek sikerült?

P. S. Zs.: Szerintem nincs más út. Olyan ez, mint a dadogás. Amikor kisiskolás koromban elkezdtem dadogni, kétféleképpen reagálhattam: vagy beállok a sarokba, és elkezdem utálni a világot, mert az engem már nem ért meg, vagy úgy teszek, mintha semmi különös nem történt volna, és a dadogás ugyanúgy hozzám tartozik, mint a szemem színe. Én ösztönösen ez utóbbit választottam. Amikor rájön az ember, hogy a jelen helyzet egy hosszú és fájdalmas politikai eseménysor végpontja, akkor választhatja azt, hogy vagy mindennap elvakarja a sebet így tartva elevenen a fájdalmat, vagy azt mondja, hogy ennek egy idő után be kell gyógyulnia. És van még egy fontos dolog: arra is rá kell ébredni mindenkinek, hogy ha valamit ki akarunk harcolni magunknak, azt csak a románokkal lehet megbeszélni. Ők a főbérlők, nélkülük nincs változás. Ha autonómiát szeretnénk, le kell velük ülni tárgyalni.

hvg.hu: Arra is jó lehet egy ilyen helyzet, hogy az ember ne tudjon bezárkózni a saját elefántcsonttornyába, hanem kényszerítve legyen a párbeszédre?

P. S. Zs.: Abszolút. Azért tudott ennyire intenzíven ez a gyűlölethullám megkapaszkodni Magyarországon, mert ez egy eleve zárt közösség egy semmihez sem hasonlító nyelvvel. Nincs vagy alig van rokonságérzetünk Európában. Nekem ezt megadta a román nyelv: bárhol jártam Európában, mindig ismerős volt valami, kicsit otthon éreztem magam Rómában és Madridban is. Ez egy teljesen más alaptapasztalat, mint a folytonos félelem az ismeretlen és idegen külvilágtól. És ez igenis fontos. Persze erre csak felnőtt fejjel jön rá az ember, az első tizenöt-húsz év elég nehéz.

hvg.hu: Ehhez képest miért jött el Erdélyből? Ráadásul viszonylag későn, 33 évesen.

P. S. Zs.: Elsősorban gazdasági okai voltak. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz könnyű megélni, az ottani olvasók egyre nehezebben tartanak el lapokat, fórumokat. Másrészt addig a pillanatig, amíg Erdélyben élsz, íróként távoli zárvány maradsz, holmi rezervátumban élő valaki, akit vagy észrevesznek, vagy nem. Ha a regényeim ott jelentek volna meg, akkor mi most nem beszélgetnénk.

hvg.hu: Sose merült fel, hogy visszamenjen? Mondjuk amikor megszűnt a Népszabadság, egykori munkahelye.

P. S. Zs.: Nem, pont az előbb elmondottak miatt. Ezzel együtt folyamatosan dolgozott bennem a honvágy. Nekem Kolozsvár mindig is fantasztikus hely marad, de Pestet is nagyon megszerettem. Nem fogom hagyni egyetlen politikai berendezkedésnek sem, hogy megutáltassa velem ezt az országot vagy ezt a várost. Ez már az enyém is, én már itt maradok.

Az anyámnak sem sikerült megutáltatnia velem a románokat, pedig az erősebb kampány volt. Én nem adom olcsón a gyűlöletemet.