hvg.hu: Sokan panaszkodnak, hogy a gyerekek nem szeretnek olvasni. Főleg azt nem, amit az iskolában előírnak nekik. Segíthet ebben az, ha a kötelező irodalmak paródiájával találkoznak?

Ördögh Ottó: Amikor a könyvet írtam, egyrészt csinálni akartam egy vicces tanári kézikönyvet, másrészt az is célom volt, hogy belebújva különböző szerzők bőrébe megírjam a saját gondolataimat. És igen, biztos vagyok benne, hogy egy-egy humoros paródiával közelebb kerülhetnek a diákok az irodalomhoz.

hvg.hu: Gondolom, már a gyakorlatban ki is próbálta ezeket. Mi a tapasztalata: beválik az irodalomórákon?

Ö. O.: A rövidebb írások mindenképp beváltak. A hosszabbaknál itt is felmerül, hogy haza kell vinni, neki kell állni, el kell olvasni… Egyszer viszont érettségin egy diák a Rómeó és Júliából felelt, és összehasonlította az eredeti művet és annak a – VIP – Világirodalmi paródiák című kötetemben lévő – paródiáját. Ezzel nekem kellemes meglepetést okozott, az érettségi bizottságot pedig lenyűgözte az újszerű megközelítés.

hvg.hu

hvg.hu: A kötet előszavában azt írja, hogy háromféle paródia van. Van, amelyik csak kifigurázza az eredeti mű stílusjegyeit, van, amelyik az eredeti mű szellemiségét állítja görbe tükörbe, és van, amelyik egy új, önálló mű, amit – ha nem lenne az eredeti mű – ki kéne parodizálni. A Sortalanságban szereplő írások melyik kategóriába sorolandók?

Ö.O.: A kötetben mindhárom van. Például az Ady-paródia (Szady Endre: Góg és Pedagóg fia vagyok én) alapvetően egy stílusparódia, amelyben Ady versét a tanár és a diákok közötti harcra fordítottam át. Ami Adynál az elmaradottság, itt az oktatás problémája. Ilyen értelemben már nem is csak stílusparódia, hiszen egy jelenségről is mond valamit. Úgy érzem, hogy a Szerb Antal-paródia viszont teljes mértékben felfogható egyedi műnek is, abban a saját spirituális gondolataimat állítom görbe tükörbe. Önmagam nevetem ki benne.

hvg.hu: Egy paródia szerzőjének nyilván jól kell ismernie az eredeti művet. Mennyire kell ismerni azt az olvasónak?

Ö. O.: Jó, ha tudjuk valamihez kötni a paródiákat, de nem mindig kell feltétlenül ismerni az eredeti műveket.

hvg.hu

hvg.hu: Márai Füveskönyvének paródiájában sorakoznak a magvas, coelhói gondolatok, nem is tudni, hogy ezek komolyak vagy viccek. („Az életben két fontos dolog létezik: az egyik a libidó, másik a humorérzék. A libidó hozza létre az életet, a humorérzék pedig elviselhetővé teszi.”) Ön minek szánta ezeket?

Ö. O.: Úgy gondolom, hogy a humorral emelkednek el a szövegek az olcsó bölcselkedéstől. Schopenhauer szerint a humor az ember egyetlen isteni tulajdonsága, amely mindenek felett áll. Márai, amikor írta a Füveskönyvet, saját sztoikus gondolatait írta meg, és ezeket ő halálosan komolyan gondolta. Én viszont hiányoltam belőle a humort, úgyhogy megpróbáltam ezen segíteni. Ne vegyük már annyira komolyan magunkat!

hvg.hu: A kötet címe és egyik darabja a Sortalanság, ami Kertész Imre Nobel-díjas regényének paródiája. Elég meredeknek tűnik kifigurázni egy ilyen témájú művet. Mindenről lehet paródiát írni?

Ö. O.: Csak azt lehet "kiviccelni", amit szeretünk, és amit ismerünk. A Sorstalanság újraírta a holokausztirodalmat azzal, hogy megmutatta, még a koncentrációs tábor borzalmai között is lehetett időnként boldog valaki. Számomra ennél is fontosabb volt talán a főhős ellenállás-mentessége, hogy mindig csak hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok. A paródiámban egész másról van ugyan szó – nálam az írókat koncentráló táborba zárják, sémákat kell gyártaniuk, agymosásnak vetik alá őket, letörik a kreativitásukat –, de abban én is az extrém helyzetben megtalált boldogságot mutatom be. Ez nálam a sortalanság.

hvg.hu: Van arra vonatkozó ajánlása magyartanároknak, hogyan dolgozzák fel azokat a műveket, amelyekhez született paródia? Először az eredetit vegyék, aztán a paródiáját? Vagy fordítva?

Ö. O.: Szerintem érdemes a paródiával kezdeni, az egy humoros dolog, a korunkról szól, és ezután nézzük meg az eredeti művet. Így kialakulhat a kettő között egy olyan feszültség, ami talán bejöhet a diákoknak. De működhet természetesen fordítva is. Elolvassuk az eredetit, és utána megpróbáljuk azt fellazítani a paródiával.

hvg.hu

hvg.hu: Mostanában nagy vita van a kötelező irodalmi kánonról. Sokak szerint tele van a mai gyerekek számára nem érthető művekkel, viszont hiányolják a kortárs irodalmat, a népszerű irodalmat a kötelezők listájáról. Önnek mi a véleménye erről? Harry Potter például való az iskolába vagy sem?

Ö. O.: Szerintem is kellene változtatni ezeken a listákon. Én például hiányolom a Kis Herceget vagy a Moby Dicket a listáról, de van rengeteg olyan kortárs mű is, amely simán elférne ott. Igaz, ez utóbbiak esetében lehet, hogy kellene hagyni egy kis időt, hogy kiderüljön, mi az, ami maradandó, és ne az döntsön, hogy most épp valaki jól fekszik az oktatásirányításnál, vagy sem.

hvg.hu: Mi a helyzet a populáris és a kortárs irodalommal?

Ö. O.: Az biztos, hogy nagyobb szabadságot kellene adni a tanároknak. Most előírják, hogy ezt és ezt mindenképp meg kell tanulni, másra nincs is idő. Én 70-30 százalékra állítanám be az irodalmi anyagot: legyen 30 százalék szabadsága a tanárnak, hogy behozzon olyan könyveket, amit ő jónak lát. Ő ismeri a diákokat, ő tudja, mi érdekelheti őket. Miért lenne baj, hogy az egyik iskolában ezt tanítják, a másikban meg mást? Minden diák megtanulna egy közös műveltséganyagot, de mellette lehetne az egyedi igényeknek, érdeklődésnek megfelelő könyveket feldolgozni. Színesebb lenne a világunk.

hvg.hu: Mi van, ha nem értik a diákok/szülők/tanárok a humort? A Facebook forrong több olyan vers (Varró Dani, Lackfi János vagy újabban Kiss Ottó) miatt, amely alapvetően humoros, ám sokan ezt nem veszik észre, és elképesztő indulatokat gerjesztenek.

Ö. O.: „Értem én a tréfát, de nem szeretem” – szokták mondani. Az én paródiáimhoz mindig van kapaszkodó (megjelölöm az eredeti művet), így kevéssé fordulhat elő velük, hogy belekerülnek egy ilyen eszement körbe. Az jut eszembe erről, hogy amikor Mary Shelley megírta a 19. században a Frankensteint, az volt a szándéka, hogy abban kifigurázza a kor horror és fantasy irodalmát. Amikor megjelent, mindenki azt hitte, hogy ezt komolyan írta. Az összes többi művet azóta kirostálta az idő, ami fennmaradt, az egy paródiának szánt könyv. Szerb Antal pedig valahol emlékeztet arra, hogy egyszer anno valaki puszta szórakozásból megírta a Rózsakeresztesek történetét. De ez egy kitalált, sosem létezett társaság volt. Évszázadokkal később valaki rátalált a kötetre, és úgy gondolta, hogy valaha tényleg volt ilyen társaság, és „újjá is szervezte” azt. Fura az emberi gondolkodás. Képes a nem létezőből létezőt csinálni, a komolytalanból komolyat és viszont.

hvg.hu: Ma Magyarországon egyre inkább próbálják megmondani, hogy egy jó magyar mely szerzőket, mely könyveket szeresse, vagy ne szeresse. Most például Esterházy Péterre mondják a kormányhoz közeli megmondóemberek, hogy erősen túlértékelt.

Ö. O.: Nem kellene természetesen a politikának ebbe beleszólni. De én is úgy látom, hogy vannak bizonyos irodalmi körök, könyvkiadók, ahova nem lehet csak úgy kívülről beférkőzni. El sem olvassák a kéziratokat. Így könnyen lehet, hogy egy sznob elit vaksága miatt nagy értékek vesznek el. Ilyen értelemben nem biztos, hogy baj, ha feltörjük ezeket a köröket. De semmiképp nem lenne szabad ezt politikai alapon tenni. Most van az egyik társaság, ami csak a saját embereit futtatja, meg a másik, aki szintén. Így kialakul egy kölcsönös vakság. Gandhi mondta, hogy „a szemet szemért elv oda vezet, hogy mindannyian vakok leszünk”. Az semmiképp nem jó, ha a politika próbálja ellehetetleníteni az egyik vagy másik oldalt. Persze vannak, akik ide sem, oda sem tartoznak, mint én. De ez nem panasz, én vállalom a saját sortalanságomat.

hvg.hu

hvg.hu: Mit tehet egy magyartanár a digitális világ kihívásával szemben? Elég nehéz versenyezni a netről ömlő ingerekkel egy könyvet (pláne egy kötelező olvasmányt) lobogtatva.

Ö. O.: Szerintem két stratégiája lehet egy tanárnak, én mind a kettőt próbáltam. Az egyik, hogy „le kell menni a diákok szintjére”, meg kell nézni, ők mivel foglalkoznak szívesen, mit csinálnak, meg kell beszélni velük a problémáikat, együtt kell lenni velük akár az internetes világukban is. Amikor érzik az odafigyelést, a közösséget, akkor lassan-lassan bevihetem a saját dolgaimat a diskurzusba. Nem könnyű és hosszadalmas út. A másik, amikor egyszerűen fölülről leszivárogtatom a tudást. Ez viszont azért nehéz, mert elválaszt a diáktól, úgy tűnik, hogy én fölötte állok, és onnét próbálom felemelni őt. Valamelyik utat ki kell választani, mert mostanság azt vesszük észre, hogy itt két külön világ van. És csak akkor lehet előrelépni, ha megtaláljuk a kapcsot e két világ között.

hvg.hu: Most van először olyan helyzet a történelemben, hogy a következő generáció bizonyos dologról (a digitális világról) többet tud, mint az előző generáció. Nincsenek könnyű helyzetben a tanárok.

Ö. O.: Szerintem a tanárnak egy dolga van: bábáskodni a tudás megszületése mellett. Ott vagyok az órán, és a diákokat dolgoztatva, segítem őket, hogy ők jöjjenek rá a válaszokra. Ráadásul érdemes a fiatalokat figyelni. Emlékszem, amikor édesanyám 80 évesen elkezdett nekem beszélni arról, milyen jót csetelt valakivel, én meg azt sem tudtam, az mit jelent, ő csak annyit mondott: kisfiam, az új generációtól mindig lehet tanulni. Megpróbálom anyukám mintáját követni.